A Fantom 1989-ből, avagy Robert Englund ismét lecsap

**The Phantom of the Opera (1989)
**
Christine Day egy csodaszép, ártatlan és hihetetlenül tehetséges fiatal lány. Minden álma és vágya az, hogy elismert opera-énekesnő lehessen. Éppen egy színházi meghallgatáson ad elő egy igencsak zavarbaejtő háttértörténettel rendelkező darabot, amikor egy baleset következtében először a földön, majd pedig egy másik században találja magát. Itt már Christine álma beteljesülni látszik, Londonban egy híres énekesnő beugrója. A Faustot adják elő és a lánynak egy titokzatos, láthatatlan idegen ad tanácsokat, hogyan is készüljön a szerepre, majd egy kis rásegítésnek köszönhetően egyszer csak a darab főszereplőjeként tündökölhet a színpadon. A titokzatos „jótevőt” Eric Destler-nek hívják, aki az opera alatt él, a színfalak mögött rejtőzik és csak Christine-re várt eddig, hogy beteljesüljön zsenijének halhatatlansága. Eric ugyanis eladta a lelkét a siker érdekében az ördögnek, aki ezért cserébe megcsúfította az arcát, hogy az emberek ne önmagáért, hanem a munkáiért szeressék. A férfi úgy érzi megtalálta a tökéletes társát, ezért mindenre képes, hogy Christine álmát valóra váltsa és megszerezze magának a lányt. Semmi és senki nem állhat az útjába, még a gyilkosságoktól sem riad vissza.

Legnagyobb meglepetésemre ezt a változatot Dwight H. Little rendezte, akinek a Halloween 4 förmedvényt is köszönhetjük. Valószínűleg most azért ment neki a történetmesélés, mert itt egy meglévő könyvből kellett dolgoznia, tehát megoldották helyette a logikus történetvezetés problémáját. Neki semmi mást nem kellett csinálnia, mint alapul vennie a sztorit és az 1925-ben készült klasszikust, majd ezekhez kevernie némi gore-t és misztikumot. Ez pedig sikerült neki, elmerülhetünk a film alatt a levágott fejekbe, a lenyúzott és/vagy rohadó, véres bőrcafatok látványában és a szemek szakszerű kinyomásában. A világítás, a hangulat és a díszlet nagyon jóra sikeredett, ez leginkább a kosztümös részre érvényes. A zene pedig tényleg gyönyörű és nagyon jól ellensúlyozza a sok borzalmat, amit kapunk.

Igazán jót tett ennek a történetnek az, hogy sokkal durvábban, horrorisztikusabban nyúltak hozzá, mégis tiszteletben tartva az eredeti filmet. Meglépték azt, amit az 1943-as verzió nem tett meg. A színészek is jól teljesítettek, ráadásul olyan arcokat fedezhetünk fel közöttük, mint Bill Nighy (Haláli hullák hajnala). Jill Schoelen kellőképpen ártatlan Christine, csak annyira nem jön át, hogy ő olyan nagyon akarja ezt a sikert. Bár az is igaz, hogy az elesettsége és sérülékenysége állt a sztori központjában, e téren pedig nagyon jól teljesít a színésznő. Mindenesetre én már annak is örültem, hogy nem egy sipákoló vinnyogina és nem is egy kis negédes prüntyike.

Az igazi sztár azonban a férfi, akinek neve egybeforrt a rémálmok urával, a fiatal tinédzserek édesded álmainak megrontójával, vagyis nem más, mint Robert Englund. Igazság szerint a plakáttal kellőképpen rá is játszottak a készítők erre, de a Freddy Krueger vonalat erősítette a maszk is, amit kapott a színész. Amikor teljes valójában megmutatták az arcát, azért nagyon nehéz volt nem gondolni a manikűrt hírből sem ismerő kedvenc álombéli sorozatgyilkosunkra. Sőt, kicsit az az érzésem volt, hogy Freddy megunta az Elm utcát és elment egy kis kiruccanásra. Ám ezt leszámítva Englund mégis tudott úgy játszani, hogy elfeledtesse velem az ikonikus főgonoszt. Nagyon esendő, ugyanakkor borzasztóan kegyetlen Fantom volt, bár ebben a verzióban egyértelműen hátrahagyták a romantikát. Éppen ezért, nem árnyalták rendesen a Fantomot, így nem kaptunk sokat az őrlődésből és a szenvedésből. Ez azért kicsit hiányzott.

Ez a változat már egy kőkemény horror, ami csöpög a vérben. Élvezhető alkotás, annak ellenére, hogy a karakterábrázolás nem eléggé árnyalt és van egy hatalmas hibája: a vége. Úgy látszik  Dwight H. Little azt a jó szokását azért mégis megtartotta, hogy hihetetlen ziccereket hagyjon ki. Nincs ez másképpen ezzel a filmmel sem, ugyanis két ponton is befejezhette volna a filmet úgy, hogy az igazán epikus legyen. Az egyik verziónál teljesen nyitva hagyhatta volna a történetet, a másik csattanónál pedig egy kellően újszerű befejezést adhatott volna a filmjének némi társadalomkritikával megfűszerezve. Ezt azonban nem tette, így hiába volt több, mit élvezhető a film, az utolsó 10 perc miatt nem tudtam elégedetten felállni a székből.

Pontszámom: 6/10.

IMDb | mafab

Dario Argento rémes rémmeséje

Il fantasma dell'opera (1998)

Azt hihetnénk, hogy egy olyan történet, mint Az Operaház kegyetlen fantomjáé, éppen egy olyan rendezőnek való, mint Dario Argento. Hiszen a direktor már nem egyszer bebizonyította, mennyire ért ahhoz, hogy különböző művészeti ágakat keverjen egymással, ráadásul védjegyének számít már, hogy filmjeiben csodálatos zene szól. Ezzel mondjuk itt sincs baj, hiszen a zseniális Ennio Morricone szerezte a film zenéjét. A gond csak azzal van, hogy ennél több jót már nem igazán tudok elmondani erről az adaptációról.

Argento verziójában Eric árvaként nőtt fel a csatornában, ahol patkányok nevelték. Nincs benne semmi eltorzult, nem hord maszkot, kissé csapzott persze, de ezt leszámítva semmi rendkívülit nem lehet elmondani róla. Persze szeret embereket marcangolni, torzókat hagyva maga után, de hát mit várjon az ember olyantól, akit patkányok neveltek fel, nem igaz? Nos, azért minden érzelem nem veszett ki belőle és természetesen beleszeret a csodaszép és tehetséges Christine Daaéba. A lány is viszonozni látszik az érzelmeit, ugyanakkor egy Raoul nevű fiatal nemesemberrel is kacérkodik. Természetesen a végső összecsapás elkerülhetetlen, miközben csak úgy hullanak a testrészek.

Ó, te jóságos ég! Patkányok?! Komolyan Argento ez jutott az eszedbe?! Leroux misztikus, esendő, megzabolázhatatlan és veszedelmes lényéből egy párizsi Mauglit csináltál? Azért nyilván odáig nem akartál merészkedni, hogy farkasok élnek Párizs utcái alatt, meg hát a Tini nindzsa teknőcöknek is bejött a patkány, így gondoltad vegyíted a kettőt, mert szerinted a Fantomnak ilyen háttérsztori kell. Agyérgörcsöt kaptam ettől a filmtől és elképedve figyeltem, mi lett az egykoron egyedi látásmóddal és tehetséggel bíró olasz mesterből.

Átemelt persze jó néhány elemet az eredeti műből, de valahogy semmit sem úgy sikerült neki megvalósítania, ahogyan azt kellett volna. Kezdjük azzal, hogy Christine vonzódik, de ugyanakkor irtózik is a Fantomtól. Itt meg egyszer találkoznak, majd suttog a fejében a hölgyikének egy kicsit a tag, hogy aztán a következő pillanatban már együtt gyűrjék össze a lepedőt a patkányok áldásos felügyelete mellett. Asia Argento egészen új szintre emelte az idióta tyúk kifejezést, a játéka pedig olyan ripacs és giccses, hogy rossz volt nézni. Nála csak Andrea Di Stefano rettenetesebb Raoul szerepében. Van egy termálfürdős jelenet, amitől konkrétan idegbajt kaptam és ami annyira idióta volt, hogy nem sokon múlt, hogy akkor és ott hagyom az egész filmet a fenébe.

Julian Sands még egész elviselhető volt, csak az árnyalatokat nem tudta rendesen átadni, nem volt benne semmi szexi, érdekes, misztikus vagy elborzasztó. Csak vonulászott ott a hosszú loboncos fürtjeivel, mint egy 80-as évekbeli kiégett, fulldrogos rocksztár, akit réges-régen kitettek a bandából, de ezt ő nem volt képes tudomásul venni és úgy gondolja, hogy még mindig ő a sztár, habár a bandája már régen mással zenél. Egy zenekar nélküli rocksztárnál pedig kevés szánalmasabb dolgot tudok elképzelni.

Ennek az adaptációnak a láttán kedvem lett volna felpontozni az összes többi verziót, mert ennél tényleg semmi sem volt rosszabb. Teljesen mindegy volt, hogy szép volt a zene, a gore sem segített semmit, mert ez a film valami rettenet volt. Kínos volt nézni. Soha, semmilyen körülmények között ne nézzétek meg, mert Argento nem csinált mást, minthogy mindent, ami rossz volt az addigi elgondolásokban beletett a filmjébe, megfejelte a ripacs lányával (akit valamiért, nem akarom tudni, hogy miért, szeret pucéran látni) és még ripacsabb színészekkel, valamint az ekkorra már kiégett világával és az egészet ráhányta a kamerájára. Azt már tényleg csak halkan jegyzem meg, hogy elég sok magyar is közreműködött ebben…

Pontszámom: 2/10.

IMDb | mafab

Összegzésképpen azt tudom mondani, hogy a könyvet és az 1925-ös adaptációt eddig senkinek sem sikerült felülmúlnia. Ezeken kívül több adaptációt is megnéztem, de vagy nem volt bennük semmi horrorisztikus és csöpögtek a nyáltól, vagy kólával elmentek és annyi. Mint ahogyan az általam kiválasztott filmeken is látszik, nagyon hullámzóan teljesítenek a filmesek, pedig abban igazuk van, hogy ez a történet filmre kívánkozik és van benne potenciál. Csak éppen valahogy nem tudják olyan ügyesen vegyíteni a misztikumot, a romantikát, a horrort, a drámát, a krimit, a ponyvát és a thrillert, mint ahogyan azt Leroux megálmodta nekünk. Én azért remélem, hogy előbb-utóbb lesz majd egy modernebb, de ugyanolyan hatásos feldolgozás, mint amilyen az 1925-ös változat volt.