Ted Crawford egy roppant intelligens férfi, csodálatos feleséggel, hatalmas házzal, rengeteg pénzzel. Minden adott lenne egy felhőtlenül boldog élethez, ám ez mégsem adatik meg neki. Egyszerűen nem olyan ember, aki képes kimutatni az érzelmeit, felesége pedig más karjaiban találja meg a boldogságát. Crawford pedig a tőle megszokott brilliáns és hideg logika mentén kiterveli a bosszúját és lelövi a feleségét. A kiérkező rendőrök között van a nő szeretője is. Így egy golyóval két emberen is bosszút állhatott. Az ügy nagyon egyszerűnek tűnik és egy feltörekvő jogászhoz kerül, Willy Beachum-hez. Willy éppen azon van, hogy otthagyja a köztisztviselői állását és betörjön a nagymenőkhöz, így nem igazán örül az ügynek. Azonban a dolog tisztának tűnik, gyors lezárással. A hangsúly azonban a tűnik szón van. Ted ugyanis mindent előre kitervelt és így megkezdődik a feszültséggel teli macska-egér harc Ted és Willy között.

Ez egy igazán kiváló tárgyalótermi bosszúfilm, nagyon jó és érdekes csavarokkal, okos történetvezetéssel, jó karakterekkel és kiváló színészi játékkal. Ez mondjuk nem is csoda, hiszen a filmet Gregory Hoblit rendezte, akinek a nagyszerű Legbelső félelmet is köszönhetjük. Mint ahogyan abban a filmben, úgy itt is kapunk egy teljesen egyértelmű esetet, ami aztán szépen lassan szétesik a néző szeme láttára. Mi pedig csak nézünk, hogy de hát akkor, most mi lesz? Míg a film elején azon agyal a néző, hogy mit is fog nézni másfél órán keresztül, hiszen mindent tényként kapunk meg a film elején. Ám nagyon jó fordulatot vesznek az események és mi azt vesszük észre, hogy egyre jobban belevonódunk a cselekménybe.

Ehhez azonban nemcsak egy remek forgatókönyv és rendezés kellett, hanem remek színészek is. Anthony Hopkins még a gyengébb pillanataiban is sokkal jobb rengeteg színésztársánál, ezt tudjuk jól. Ebben a filmben azonban nincs gyenge pillanata. Kiválóan alakítja az életet mikroszkóp alatt vizsgáló, mindig olyan távolságtartó és cinikus tudóst, aki mindig mindent előre tud és semmibe nem teszi bele a szívét. Mellette pedig Ryan Gosling nem tűnik el, hanem szintén brillírozik a pökhendi, beképzelt kis ficsúr szerepében, aki ugyan baromi tehetséges, de nem képes felnőni ehhez sem erkölcsileg, sem emberileg, sem szakmailag.

Igazság szerint a többi színésszel sincsen baj, de nem is nagyon érdekesek, mert nem rájuk fókuszál a film. Billy Burke nevét érdemes kiemelni, mert neki kellett megadnia a bosszú érzelmi töltetének a másik felét. Igazából a filmben három férfi bosszúja feszül egymásnak és mindegyiknek más és más a motivációja és az érzelmi felfűtöttsége. Meg is látszik a végkifejletből, hogy melyik típusú bosszú, hogyan is fejeződhet be. Mert ugye tudjuk, hogy a bosszú, sosem tisztás.

Én nagyon szerettem ezt a filmet, élveztem minden pillanatát. A Rosamund Pike vonal nem volt igazán releváns és nem is bontották ki eléggé ahhoz, hogy kellően érdekes legyen. Ezt sajnáltam, mert jó ellenpont lehetett volna, de az is igaz, hogy nem az ügyvéd-ügyész hivatások közötti különbségtétel volt a lényeg, csak akkor nem értem, miért kellett ennyire beletenni. Pontosabban értettem, hiszen Willy jellemfejlődésének verézfonala mentén haladtunk, csak az a baj, hogy ez inkább úgy oda volt vetve. Ezt leszámítva azonban tényleg egy kellően fordulatos, okos történetet kaptunk, a Hopkins-Gosling páros pedig remekül működött együtt.

IMDb | mafab