John Landis leginkább vígjátékrendezőként vált ismertté, ám emellett a horror műfajába is örökre beírta magát, hiszen neki köszönhetjük az egyik legismertebb és legjobb vérfarkasos horrort, az Egy amerikai farkasember Londonbant, az 1983-as Homályzóna filmben is rendesen kivette a részét, továbbá Michael Jackson híres Thriller videó klipjét is ő dirigálta le. Ezek után nem csoda, hogy a 2000-es években A horror mesterei sorozatban is kapott lehetőséget a műfajhoz való visszatérésre. Landis tipikusan az a rendező, aki még ha konkrét számok tekintetében nem is alkotott olyan sokat a horror műfajában, méltán érdemelte ki helyét a zsáner legnagyobbjai között, és mindig öröm egy ilyen alkotóművész munkásságával foglalkozni. Főleg, ha egy olyan műve kerül elő a múltból, ami manapság jobbára ismeretlennek számít, vagy legalább is nem sokat beszélnek róla. És pontosan ez a helyzet az 1992-es Innocent Blood-al, aminek magyar címválasztása legalább annyira borzalmas, mint az In Bruges esetében. Ezért előre is bocsátanám, hogy a „Harapós nő” cím használatától a cikk további részében el is tekintenék. Részemről ugyanis nagy gyalázatnak tarom, hogy egy ilyen silány címmel hivatkozzak erre az elfeledett gyöngyszemre, az Innocent Blood ugyanis egy kifejezetten élvezetes és méltatlanul mellőzött horrorfilm.

Marie (Anne Parillaud) egy öntudatos és laza vámpírnő, aki a nyüzsgő nagyvárosban tengeti mindennapjait, és éjszakánként mindenféle rosszfiúval, bűnözőkkel, gengszterekkel és gyilkosokkal csillapítja az étvágyát. Ezzel is kicsit hasznosabb irányba terelve vérszomjas természetét. Egyik éjszaka azonban történi kegy kis baj. Amikor épp a helyi gengszterfőnökből, Sal Macelliből (Robert Loggia) szipolyozza ki az éltető nedűt, sajnos megzavarják táplálkozás közben, így nem tudja befejezni a szükséges megelőző teendőket, így Sal végül szintén vámpírrá válik. Csak, hogy Marie-vel ellentétben Sal egy őrült és hataloméhes, kegyetlen pszichopata, aki élvezetét leli újdonsült élőhalott életvitelében, és kedvére gyilkolászik a nagyváros utcáin, és változtatja át az embereit hozzá hasonló vérszívókká. Marie-nek nincs más választása, össze kell fognia az ügyben nyomozó rendőrrel, Joe Gennaroval (Anthony LaPaglia), hogy együtt megállítsák a vérszomjas gengszterfőnököt.

Ennek a filmnek már az alapkoncepciója is van annyira egyedi és menő, hogy azonnal berántsa az embert. És ami elsőre feltűnhet majd a nézőnek, és amit az elején érdemes is leszögezni, hogy bár a filmben központi szerepet töltenek be a vámpírok, és vérengzés is van rendesen, de maga a film nem az ijesztő horrorok kategóriájába tartozik. Az atmoszférát és a hangulatot remekül használja, viszont félni nem igazán lehet rajta, maximum kellemesen borzongani, de nem is feltétlen ez a célja a filmnek. Az Innocent Blood leginkább a nyolcvanas, kilencvenes évek zsarufilmjeit és lazább akció-thrillerjeit idézi meg eszköztárában és történetvezetésében. A hangsúly inkább a karaktereken, a visszafogottabb akciókon, a vámpír támadásokon, és a groteszk humoron van. Tényleg kicsit olyan, mintha a Halálos Fegyver egy egyszerűbb változatát telepakolnák vámpírokkal. Ehhez mérten a cselekmény is már a legelső percektől folyamatosan pörög. Az események lendületesen követik egymást, egy percre sincs lehetőségünk unatkozni. Ez az a fajta történetmesélés, amikor még ha szánunk kellő időt is a karakterek és a történet kibontására, még akkor is van idő legalább ennyi akció, illetve horror jelenetre is. A film nagyon jól kezeli az arányokat, mintha csak patikamérlegen mérték volna ki, hogy éppen mire mikor van szükség. Ehhez társul még az a kellemes kora kilencvenes évek hangulat, ami a korszak akció filmjeiben olyan aktívan jelen volt, és ebben az esetben is remek fűszerként, és nosztalgia élményként működik. Maga a film nem is veszi annyira véresen komolyan magát, hanem inkább egy lényegesen lazább, erőszakos és kemény, de még is szórakoztatóbb hangvételt képvisel.

A vámpírok ábrázolása a filmben eléggé egyedinek mondható. Vannak dolgok, amik ismerősek lehetnek már mindenkinek, de olyasmikkel is találkozhatunk, amikkel korábban nem. Az stimmel, hogy a vámpírok itt is elpusztulnak a napfénytől. Viszont legalább ennyire ki van hangsúlyozva, hogy el kell vágni az agyközpontot a gerinctől. Vagyis a szív helyett itt érdemes az agyra menni, és a jó öreg fakarózás helyett itt sokkal biztosabb a vámpírok fejbelövése, vagy a nyakuk kitörése. Ezt a főhősnőnk, Marie is rendszeresen alkalmazza minden egyes táplálkozás után. Ugyanis ha itt egy vámpír megharap, vagy megöl valakit, és kiissza a vérét, a delikvens mindenképpen vámpírrá válik, hacsak ezeket az óvintézkedéseket nem végzik el. Továbbá itt még a tükörben is láthatóak. Ezeknek egy részével meg lehet békélni, egy másik részével talán nem, de ez csak az igazi vámpír fanatikusoknak bánthatja a szemét, és így legalább tényleg egy kicsit egyedibb és a megszokottól elütő vámpírábrázolást kapunk. A megvalósításban tetszetős volt a vámpírok világító szemei, és hogy ezek is több színben játszanak gazdájuk aktuális lelki állapotától, vagy éhségétől függően. Egyszóval tényleg emlékezetes bestiákat kapunk ebben a filmben, akik vérengzés tekintetében sem fogják vissza magukat. A gore nem pörög olyan brutális fordulatszámon, de így is szép kis vérengzéseket kapunk. Az effektesek jó munkát végeztek a trükkök tekintetében, amik lehet nem annyira látványosak, vagy formabontóak, de a kornak megfelelően tisztességes és hiteles munkák egytől egyig.

Az igazi reflektorfény mindezek mellett még is csak a karaktereken és az őket játszó színészeken van. A főszerepet játszó Anne Parillaud leginkább a Luc Besson féle Nikita-ból lehet ismerős a nagyérdeműnek. Parillaud tökéletes főhősnő, és egyben tökéletes vámpír is. Minden egyes rezdüléséből és minden egyes megszólalásából csak úgy árad az életkedv, a vadság, és a határtalan erotika. Egy igazán imádnivaló, de egyben egy nagyon talpraesett, harcias nő is, akiért minden férfi odadobná az életét. Mellette Anthony LaPaglia is jól és kedvelhetően hozza Gennaro nyomozót, aki a jól ismert öntörvényű zsaru mintapéldánya. Az ő kettőjük párosa nagyon jól működik a vásznon, egyszerűen tökéletes közöttük a kémia. Jól kiegészítik egymást minden tekintetben, és a jeleneteikben szabályosan izzik körülöttük a levegő. Viszont a film igazi aduásza az még is csak Robert Loggia, aki minden bizonnyal iszonyatosan élvezte a szerepét. Sal Macelli, vagy más néven Sallie, a Cápa, egy igazi pszichopata, idegbeteg állat, és mindezt még élvezi is. Leginkább az után, hogy vámpírrá vált. Loggia hihetetlen lendülettel kelti életre ezt a szórakoztatóan eszelős figurát, akinek minden egyes megmozdulása és megszólalása aranyat ér. Az ő esetében egyértelműen egy emlékezetes és stílusos főgonoszról beszélhetünk, aki nélkül minden bizonnyal kevesebb lenne ez a film. Az eddig említett pozitívumok mellett mindenképpen szükség volt Robert Loggia utánozhatatlan játékára is, hogy ez a film olyan legyen, amilyen. Mellettük még a kisebb szerepekben is remek színészek bukkannak fel, mint például Chazz Palminteri, Angela Bassett, Luis Guzmán, vagy Don Rickles. De rajtuk kívül még jó pár cameora is lehet számítani, leginkább a horror legismertebb arcai közül.

Az Innocent Blood minden tekintetében egy stílusos és nagyon szórakoztató film, amiről méltatlanul keveset beszélnek. Lehet, hogy vámpírfilmek tekintetében nem férne be a legelőkelőbb versenyzők közé, de így is egy remek alkotás a filmkészítés, és egyben a horrorfilmek egyik legjobb és legerősebb korszakából. Emellett John Landis filmográfiájában is méltóbb helyen kéne szerepelnie ennek a produkciónak, ami csak még inkább erősítené a rendező hírnevét a horror zsánerében. Remélhetőleg idővel ez a film is nagyobb figyelemre tehet még szert a korszak klasszikusai közül, mert ha valami, akkor ez megérdemelné.

IMDb