Az Xtro kapcsán már szóba került, hogy Ridley Scott klasszikus, A nyolcadik utas: a Halál sikerén felbuzdulva többen is kedvet kaptak ahhoz, hogy elkészítsék a saját kis sci-fi horrorjukat, vagy csúnya szóval élve, alien koppintásaikat. Ám jobban megnézve a nyolcvanas évek első felét valóban megdöbbentő, hogy hányan vágtak bele hasonló projektekbe, és árasztották el műveikkel a horrorra éhes rajongókat és a tékák polcait. Természetesen a nagy alien hullámból nem maradhatott ki a legendás Roger Corman sem, aki rögvest belevágott a maga kis projektjébe. A félelem galaxisa még jobbára az ismertebb darabok közé tartozik az ilyen kísérletek közül, de vajon megérdemli e azt a fene nagy hírnevet?

Történetünk a távoli jövőben játszódik. Egy speciális mentőcsapatot szerveznek össze, hogy felkutassanak egy eltűnt hajót, aminek egy kietlen, viharos idegen bolygón, a Morganthuson veszett nyoma. A csapat néhány tagja között alapjáraton kisebb konfliktusok húzódnak, nem beszélve a bizalmatlanságról feletteseik, és a rejtélyes Mester felé. Mikor megérkeznek a bolygóra, megtalálják a keresett hajó roncsait, és a legénység néhány tagjának holttestét. Kisebb viták után úgy döntenek, hogy ha lehetnek még túlélők, akkor azokat minden áron meg kell keresni, és fel kell térképezni a környéket. Rövidesen rá is találnak egy hatalmas, piramisszerű építményre, ahonnan egy furcsa, negatív jelzésű energiát észlelnek. A csapat végül úgy dönt, átvizsgálják a piramist, de odabent a legborzalmasabb rémálmaikkal kell szembesülniük.

Már első ránézésre is teljesen egyértelművé válik számunkra, hogy egy jóval kevesebb pénzből megalkotott, és sokkal gyengébb színészekkel megtámogatott alien klónnal van dolgunk. De talán még időrendben is ez az első olyan film, ami ennyire színtisztán próbálta a nagy elődöt kopírozni. Na persze azért próbált valamennyi eredetiséget belevinni a sztoriba, de erről majd később. A jellegzetesebb történeti elemektől és bizonyos helyszínektől eltekintve még a hangulat is részben Scott filmjét próbálja megidézni, de más pontokon meg a szintén kultikus folytatást, A bolygó neve: Halált előlegezi meg. Ennek viszont egy nagyon érdekes oka van, vagy legalább is lényegesen közrejátszott ez az elem a nagy előd szellemének megidézésében, és a film élvezhető részeinek megteremtésében. Ez pedig nem más, mint, hogy maga az ifjú James Cameron is dolgozott a filmen, igaz nem rendezőként, hanem production designerként, és az ő keze munkáján már itt érződik azért a minőség. És csak, hogy még szebb legyen a kép, a későbbi Hudson, Bill Paxton is jelen volt, mint öltöztető. Ha már ezek a kis szellemi kapcsolódások elegendőek lennének ahhoz, hogy a film jó legyen, akkor nem is lenne úgy igazán semmi komolyabb baj A félelem galaxisával. De sajnos nem erről van szó.

Bár Roger Corman nagyon fellelkesülhetett az Alien sikerétől, azért neki és írótársainak volt annyi sütnivalójuk, hogy ne akarják egy az egyben lekopírozni azt, és helyette egy teljesen saját hátteret és mitológiát találjanak ki. A szándék dicséretes, ám ennek megvalósítása viszont hagy némi kívánnivalót maga után. Alapjáraton a forgatókönyv is hihetetlenül összecsapottnak érződik, már csak a fő cselekmény tekintetében is. Folyamatosan vannak egymásra pakolva az ostobábbnál ostobább, és logikátlanabbnál logikátlanabb jelenetek, nem beszélve néhány eléggé wtf pillanatról. Ezen a fronton egy totális C kategóriás tucat sci-fi-horrort kapunk, a jól ismert olcsó sablonokkal, és az ehhez illő papírmasé karakterekkel. A szereplők egytől egyig az ezerszer látott toposzokat testesítik meg. Itt van a rendes főhős, a bunkó és beképzelt felettese, a poszttraumás stresszben szenvedő kapitány, a felsőbb körökből beosztott parancsnok, aki maga sem érti, mit keres a küldetésen, a szótlan kemény fickó, és a szexi nő. Karaktereik lényegében ki is merülnek ennyiben, és helyzetükön még a gyenge szövegkönyv sem segített. Pedig a színészek között van néhány ismerős és tehetséges arc, de ezekkel a figurákkal még ők sem tudtak sokat kezdeni. Az említett szótlan keménylegényt például Sid Haig játssza, akinek annyira nem tetszett a karakterének a szövege, hogy megkérte Cormant, hogy inkább legyen szótlan. És így is lett, Sid Haignek az egész film alatt összesen egy mondata van. A kapitányt Grace Zabriskie játssza, aki főleg a Twin Peaks-ből lehet ismerős Laura Palmer anyjaként. Az itteni túljátszott ripacskodása valóban eléggé csapnivaló tud lenni, de legalább visz egy minimális színt az egyhangú figurák közé. És itt van még nekünk a fiatal Robert Englund is, aki még egy ilyen vacak forgatókönyv mellett is egy eléggé korrekt, élvezhető alakítást tesz le az asztalra. Még talán ő volt a legszimpatikusabb az egész csapatból.

Szóval sztori és karakterek terén a megszokott olcsó színvonalra számíthatunk. Ez alapján mondhatnánk, hogy a végeredmény csak szimplán gyenge, de élvezhető. Ám van valami, ami elég rendesen gallyra vágja a film élvezhetőségét, ez pedig a háttér kigondolatlansága. Mert, hogy voltak Cormanéknek ötletei, és, hogy ezekben volt is fantázia, az nem is vitás. Abból a kevésből, amit kivehetünk, abból egy nagyon kreatív és szövevényes mitológia bontakozhatna ki. A probléma ezzel csak az, hogy a készítők marhára nem magyaráznak el nekünk semmit. Bedobnak minket az események sűrűjébe, és úgy szembesítenek minket néhány igencsak furcsa és érthetetlen elemmel, mintha ezeknek már tök természetesnek kéne lenniük nekünk. Semmiféle felvezetést nem kapunk a film elején, de a későbbiekben sem tudunk meg semmit egy csomó dologról. Ilyen például maga a titokzatos Mester, akinek a feje valamiért vörösen izzik, mint egy reflektor. Elvileg ő valamiféle galaktikus uralkodó lehet, aki a Földet irányítja, legalább is ezt próbálja sugallni a film, de semmi konkrét információt nem kapunk erről. Hogy egyáltalán kicsoda a Mester, mikor került ebbe a pozícióba, hogyan, miképpen néz ki az ő rendszere, ezekről nem tudunk meg semmit. De ilyen még az a húsz évvel korábbi, jelentős történelmi eseménynek tűnő csata, aminek a kapitány volt az egyetlen túlélője, és azóta is szenved tőle. Eléggé fontos és megrázó eseménynek próbálják beállítani, de néhány elejtett megjegyzésen kívül semmit nem kapunk. Továbbá a legénység egyik hölgy tagja telepatikus képességekkel rendelkezik, pontosabban képes érzékelni a környezet energiáit, és ezt a küldetés hasznára is fordítja. A legénység többi tagjának pedig ez egy teljesen természetes, szinte hétköznapi dolog, de hogy miért, vagy mióta, azt sem kötik a nézők orrára. Illetve ott van még a Morganthuson található piramis, és a benne rejlő borzalmak. Nos, valamilyen nyakatekert módon ezeknek a jelentőségére is kapunk valamiféle választ, de azt is inkább sejtetésnek nevezném. És figyelembe véve, hogy miben is játszott elvileg nagy szerepet a piramis, így ez is megért volna egy nagyobb kifejtést. És ezek azok a mozzanatok, amik teljesen kuszává és érthetetlenné teszik a látottakat, és egy idő után talán a néző is feladja, hogy bármit is megpróbáljon megérteni, és csak élvezni próbálja az elé táruló olcsó sci-fi elemeket, és a kreatív horror jeleneteket és vérengzéseket.

És pont ezek azok a részek, amik valamennyire még menteni tudják A félelem galaxisát. Továbbá ez az a pont, ahol kézzel foghatóvá válik James Cameron munkája is. Mert minden negatívuma ellenére azt lehet mondani, hogy a filmnek nagyon jó látványvilága és díszletei vannak. Az űrhajó szűk folyosói teljesen megidézik az Alient és előrevetítik Cameron folytatását, de ettől eltekintve is nagyon jól néznek ki. nem beszélve magáról a Morganthus bolygóról és a piramisról, annak minden külső és belső jellegzetességével. Egyszerűen valami gyönyörűen rémálomszerű az a látvány, ami elénk tárul. Hasonlóan profin lettek megvalósítva a különféle szörnyek és entitások is. Hozzájuk számos ikonikus és emlékezetes jelenet kötődik, de amiről a legtöbben megjegyezték maguknak ezt a filmet, az az a jelenet, ahol egy óriásira nőtt féreg halálra erőszakolja a legénység egyik női tagját. Ezt egyébként kvázi az utolsó pillanatban rakták bele a filmbe, mert Corman megígérte a stúdiónak, hogy lesz szex jelenet, még ha a forgatókönyvben nem is volt ilyesmi, csak eredetileg ezt ő sem így képzelte el. Ráadásul ez a látványvilág egy igazán sejtelmes és nyomasztó atmoszférával párosul, ami eléggé meg tudja dobni a film hangulatát, egy kis időre feledtetve a komolyabb hibákat is. Még akkor is, ha néha az aláfestő zene eléggé esetlen és oda nem illő.

Mindent összevetve A félelem galaxisa egy elég nagy csalódás, és egy hatalmas kihagyott ziccer, ami lehetett volna sokkal jobb, ha a készítők odafigyelnek néhány dologra. Még egy sokkal kultikusabb és meghatározóbb sci-fi horror is válhatott volna belőle a nyolcvanas évek első felét reprezentálva, de ehelyett egy zavaros, fárasztó és hanyagul összetákolt alien rip-off lett belőle, aminek néhol azért van pár emlékezetes pillanata. Ettől függetlenül egy baráti társasággal eltöltött iszogatós éjszakára még így is ajánlható, de az igazán bűnös élvezetek szerelmesei is tehetnek vele egy próbát. Ebben a kategóriában még így is emlékezetesebb lehet, mint sok hasonló társa.

4/10

IMDb | mafab