A nyolcvanas-kilencvenes években egymást érték a lényes filmek, amelyek hamar szert tettek némi kultikus ismertségre, minőségtől függetlenül. Kis hazánkban a vhs korszak hozta el ezen filmek kánaánját, és a jobbnál jobb kreatív címadásoknak köszönhetően ismerhettük meg a Szörnyecskéket, a Rémecskéket és jelen alanyunkat, a Hamikákat is. Ezen celluloidszökevények többsége Roger Corman producer nevéhez fűződik, aki kiválóan ért a híresebb filmek lekoppintásához, és az Asylum/SyFy termékekkel ellentétben roppant szórakoztatóvá teszi a végeredményt.
Történetünk Peruban kezdődik, ahol egy régész és fia, Simon és Paul egy ásatás során rábukkan egy furcsa teremtményre, amit tanulmányozás céljából hazavisznek magukkal Los Angelesbe. A kis apróságra szemet vet Simon testvére, Cecil, és elrabolja a szokatlan jövevényt. Hamarosan kiderül, hogy a szörnyike nem viseli jól, ha inzultálják, ugyanis amellett, hogy gonosszá és agresszívvé válik, feldarabolva megtöbbszörözi önmagát (csókolom, gremlinszek). A lények kisvártatva elszabadulnak és terrorizálni kezdik a kisváros lakóit.
Joe Dante és Chris Columbus ’84-ben nagyot robbantott a Szörnyecskék című horrorkomédiájával, amelyet a ZS-filmes Roger Corman sem szeretett volna szó nélkül hagyni. Mivel már többször dolgozott együtt Tina Hirsch-sel (korábbi három filmjét, köztük a Halálos futam 2000-ret is ő vágta),, illetve Cormannek kapóra jött, hogy Hirsch volt a Szörnyecskék editora is, így már némi tapasztalattal rendelkezett a szörnyfilmek terén, bizonyításképpen megtette a film rendezőjének is. A direktor asszony rekordsebességgel, 12 nap alatt leforgatta a Hamikák című rémparódiát (plusz még 3 nap volt a bábos jelenetek és a vágóképek felvétele). És hogy milyen lett? Sok filmre igaz a mondás, hogy a magyar szinkron zseniálissá teszi még a legótvarabb gagyit is… nos, a Hamikák is remekül beleillik a sorba.
Mert ugye mi is lehetne más egy horrorvígjáték célja a szórakoztatáson kívül? Természetesen az alkotóelemek megfelelő vegyítése. Sajnos horrorból vajmi keveset kapunk, mondhatni elég vérszegény a végeredmény. Néhány undorító(nak szánt) jelenetet ugyan láthatunk, de azt is csak módjával. Pár paradicsomszószos képkockán kívül egyedül a hamikák osztódása lett kellően gusztustalan, és ennyiben ki is fulladt a borzongásfaktor. Mókás pillanatokból viszont akad szép számmal: a Hamikák legfőbb erénye, hogy egyáltalán nem veszi komolyan magát, ennél fogva a szörnyikék őrültebbnél őrültebb kalandokba és helyzetekbe keverednek, ezeknek köszönhetően szinte minden percre jut egy-egy találó poén vagy cselekedet is. Külön öröm, hogy a rendező Hirsch nő létére nem fogta vissza a szexuális degradálást, így a hamikák egyfajta egyedülálló irányt képviselnek a fajok közötti szexuális gondolatok tekintetében. Értsd: nem vetik meg a fedetlen női testek látványát, és ennek minduntalan hangot is adnak; több jelenetnek is ez a szexuális túlfűtöttség a fő forrása.
Szerencsére az emberi karakterek is közel állnak a filmre jellemző idiotizmushoz, szinte nincs olyan szereplő, akinek ne lenne valami beütése, legyen az rendőr, modell vagy üzletember. Színészeink többnyire sorozatokból kerültek ki, egyedüli kivétel a jócsaj Cindyt alakító Nadine Van der Velde, aki egy évvel korábban egy másik szörnyfilmben, a Rémecskékben is főszerepben domborított (ő volt April Brown). Ami megmosolyogtató, hogy költségtakarékos okokból a Watterman testvéreket, Cecilt és Simont is egyetlen színész, Harvey Korman alakítja, a paróka és álbajusz hathatós segítségével. (Érdekesség, hogy míg jobban nem néztem utána a filmnek, fel sem tűnt ez az egyezés).
A filmet kimondottan ajánlott magyar szinkronnal megtekinteni, ugyanis olyan pazar változat készült hozzá, hogy a hasunkat fogjuk a nevetéstől. Makay Sándor zseniálisan adja vissza a teljesen eltérő testvérek hangját (főleg Cecil mondatain tudunk derülni jópofákat), és minden egyes karakterhez köthető valamilyen emlékezetes beszólás és hanghordozás. Ez még jobban feldobja az egyébként eredeti nyelven eléggé sótlan filmet és többszöri újranézésre sarkallja a nézőt. A szörnyikéknek szintén zseniális színészek adják a hangukat, mint például Szombathy Gyula, Grúber Hugó vagy épp Józsa Imre. Külön pacsit érdemel Takács Flóra a minőségi fordításért, sok-sok emlékezetes mondat fűzödik általa ehhez a filmhez. Felróvom azonban, hogy némely fordítása mellékvágányra futott, gondolok itt a fagyis srácra. Scott Sherk karakterét eredetileg Buddy Hollynak hívják a filmben (ugye nem kell bemutatni a rock’n roll atyját), amely eredetileg a Corman-filmekre jellemző kikacsintás lenne, ám valamiért Takácstól megkapta a bántóan fülsértő Holly Pajtás nevet.
Az említett 15 napos forgatás végeztével a kész produktumot eredetileg jelentősen megkurtítva mutatták be (kis hazánkban is a majdnem 10 perccel rövidebb verzió ismert), és csupán tavaly jelent meg a teljes, 93 perces változat. Ám ne csüggedjünk, a vágásnak jó oka volt, ugyanis a kimaradt jelenetekben javarészt a hamikák bohóckodnak egyre infantilisebb módon, illetve egy-két Cecil Watterman-féle reklámspot került bele. Ezek bár nem rontanak és nem is adnak hozzá sokat az eddig ismert verzióhoz, ám az így kapott változat jeleneteinek sorrendje nagyban megváltoztak, és kimondottan zavaróvá tették a film élvezhetőségét. Akinek anno volt szerencséje a magyar szinkronhoz, annak nagyon furcsa lesz, hogy teljesen másként következnek az egyes képsorok, illetve az egész film bája elveszik ezekkel a bárgyú színvonalú kiegészítésekkel (nem mintha komolyan lehetne venni bármit is).
Roger Corman, aki 92 éves korára eleddig több mint 400 (!) filmet jegyez producerként, most sem hazudtolta meg magát. Remekül koppintott és nyúlt le innen-onnan apróbb elemeket, és tálalta elénk egy fogyasztható paródia formájában. Egyszeri szórakozásnak tökéletes film a Hamikák: nem próbálja megváltani a világot, de amit várunk tőle, azt maradéktalanul teljesíti. És persze a szinkron az, ami nagyot dob rajta.
6/10