Mindenféle vízi ragadozóról láttunk már kulthorrorrá vált, vagy éppenséggel horrornak csúfolt filmet, legyen az a kraken, megalodon, alligátor, vagy jelen esetünkben a nagy fehér cápa. Nem telik el év, hogy ne lenne egy vagy két, változó minőségű alkotás a témában, ezért idén is kaptunk egy nagy dérrel-dúrral beharangozott, az előzetese alapján borzongatónak ígérkező művet. A plakátokon kiemelve szereplő mondat szerint a 47 méter mélyen című széria alkotógárdájától (khm) érkező ausztrál filmben ismét Spielberg ikonikussá vált, szörnyűséges tengeri fenevadjától kell tartani néhány fiatalnak, azonban 90 perc elteltével megfordul a kérdés a fejünkben: nem inkább ettől az alkotástól kellett volna megkímélni magunkat?

Kaz és Charlie, a fiatal szerelmespár Ausztrália egy paradicsomi szigetcsoportján tengeti életét és üzemeltet kirándulóknak repülős-strandozós kalandtúrát. Egy nap felkeresi őket Joji, az ázsiai férfi és felesége, Michelle, akik a nő nagyapjának hamvait szeretnék szétszórni a híres Halálzátony közelében, ahol anno a bácsika egyedüliként túlélt egy hajószerencsétlenséget. Velük tart a kedves helyi szakács, Benny is, és az ötfős csapat nekivág a kalandnak. A szigetre érve azonban felfedeznek egy cápatámadást szenvedett fiatal partra vetődött holttestét, akinek párja a tengeren ragadt, ezért Charliék egy rögtönzött mentőexpedíciós csapattá avanzsálják magukat. Hamarosan meg is találják a felborult jachtot, amit vérszomjas cápák vesznek körül. Miután a rájuk támadó ragadozó által hidroplánjuk megsemmisül és a fiatalok egy mentőcsónakban rekednek, mindent megtesznek, hogy elérhessék a partot, mielőtt a cápák martalékává válnának.

A témának az utóbbi években, évtizedekben látott sikerfelhozatala, mint pl. A zátony, A nyílt tengeren, a bűnös élvezetű Háborgó mélység vagy épp (ellentétben a második résszel) a számomra csalódást okozó 47 méter mélyen mindig tudtak valami újat felmutatni a zsáneren belül, ezért joggal reménykedtünk, hogy az előzetesben és az alkotógárdában bízva ismét kapunk egy eddig nem látott, kreatív megvalósítással operáló, egyedi alkotást. Ennél nagyobbat azonban nem is tévedhetnénk. Már a cím is megtévesztő, hiszen nem is egy, hanem rögtön két ragadozó vadászik „hőseinkre”, akik között megtalálhatjuk egy bármilyen, random horrorban előforduló szereplők alternatíváját: szerelmespárt, a bunkó féltékeny férjtípust, a szende feleséget és a vagány helybélit is.

A forgatókönyvért felelős, egyben a produceri teendőket is ellátó Michael Boughen nem ismeretlen a szakmában, közepes vagy gyengébb filmek szkriptjéért felelős, többek között a 2008-as After Dark Horrorfesten bemutatott, egész jónak mondható Dying Breed is az ő keze munkáját dicséri, sőt, a 2009-es év egyik meglepetésében, a The Loved Ones-ban is a producer szerepét töltötte be. A rendező Martin Wilson első nagyjátékfilmesként kapta meg a lehetőséget, hogy a benne szunnyadó tudást kibontakoztathassa, ehhez nyújtottak neki segítséget a Nyílt tengeren producerei, valószínűleg csak telszámcsere formájában. Nem, nem elírás: a plakáton szereplő szöveg, a „47 méter mélyen-széria executive pruducereitől” sima nézőcsalogató sallang, a stáblistán szereplő emberkéknek köze nincs az említett szériához, a Nyílt tengerenhez viszont annál jobban, persze az közel sem ért el akkora hype-ot, emiatt a félrevezetés. Mindezeket egybevéve rossz látni, hogy a Great White mennyire faék egyszerűségű, klisés, sztereotípiákat felvonultató, a fentebb említett filmekből átemelt elemekkel tűzdel maszlag lett, amely semmi maradandót nem nyújt sem vizuális, sem színészi szempontból. Ha már színészek, a castingos legalább jó munkát végzett a végeredmény tekintetében, sikerült összeválogatni a legtehetségtelenebb, marionettbábuként funkcionáló színésznőket és színészeket: a Kaz-t lakító Katrina Bowden a Trancsírákban legalább vicces volt, és ahogyan a Piranha 3DD-ben sem kellett túlzottan megerőltetnie magát, itt sem teszi. Párját a szegény ember Matthew McConaughey-je, Aaron Jakubenko kelti életre, aki rengeteg tévésorozatban alakította a szépszemű jófiút, így neki sem volt nehéz dolga a szereppel. No de a következő két karakter, az ázsiai Jo és Michelle maga a dögunalom: míg utóbbinál felfedezhetünk némi szimpatizálást és aggódást a sanyarú sorsba keveredett és nagypapája végakaratát teljesítő feleség szerepében, és ezt a kettő dolgot remekül hozza Kimie Tsukakoshi színésznő, addig a végtelenül egybites, faarcú és minden jelenetében mérges tekintettel bambuló Tim Kano-nak vagy direkt ez volt a forgatókönyvében, vagy egyszerűen csak ennyit bírt kihozni a szerepéből. Ja igen, és ott van még Benny, a laza maori kinézetű, hatalmas szívű és vagány figura: őt Te Kohe Tuhaka személyesíti meg, akit legutóbb a zseniális Szerelem és szörnyek Timjeként láthattunk, és a Nagy Fehérben a kevés jelenléte ellenére nem csak az egyik sztorivonalat adja, hanem az egész filmben a legszimpatikusabb karakterré avanzsálódik (sajnálatos módon nem sokáig örülhetünk neki).

A film oroszlánrészben az ő ötük kálváriájára fókuszál, némileg felesleges, a cselekmény szempontjából csak időhúzásnak szánt sztoriszálakkal kiegészítve. A címszereplő állat(ok) a film utolsó negyedórájától eltekintve alig bukkan(nak) fel, mikor igen, akkor is csupán felülnézetből, éjszaka, vagy csak bizonyos részeiket mutatva tárják elénk. A megvalósításuk egészen pofásra sikeredett az egyértelmű CGI ellenére (ezt már a Háborgó mélység 3-ban is csodálattal vettük észre), és bár az utolsó negyedben teljes valójukban is megcsodálhatjuk őket, addig azonban a készítők igyekeztek minél több filmes trükköt alkalmazni, amellyel kompromisszumot köthettek a büdzsé és a látvány között. Ennek megfelelően az esetek nagy részében sötétben, egy-két villanásra láttatják a ragadozókat, véres-marcangolós jelenetek egyáltalán nincsenek (ezzel teljesen megölve a horror műfajába való besorolást), az akciórészeket próbálják minél több vágóképpel és nagytotállal pótolni. Ezekkel nincs semmi gond, szemet gyönyörködtetőek és néha teljesen indokolt is a használatuk, azonban ez édeskevésnek bizonyul az amúgy sem túl acélos történet, a bugyuta dialógusok és a teljesen felesleges egyéni drámák mellett. Ezek során belefutunk ordító blődségekbe is, példának okáért: az öt méteresnek mondott cápák a felülnézetből felvett nagytotálokban hatnak komikusnak, többszörösen nagyobbnak láttatva őket. Vagy említhetném azt a csudatelefont, amit a ránézésre is több napja a parton fekvő hullánál találnak bekapcsolt állapotban. A filmben klisé követ klisét, semmi merészet nem mernek meglépni: a terhes kismama és az elnyomó kapcsolatban élő feleség persze hogy megmenekül, az arrogáns, negatív szereplő természetesen elhalálozik, a boldog apuka feláldozza magát, és az egyetlen szerethető karakter már a film közepén kipurcan. Mintha már láttuk volna ezeket az elemeket néhány filmben, nemde? Arról nem beszélve, hogy a Great White a közepétől kezdve azt sugallja, mintha csak ez a két ragadozó lenne az egész komplett tengerben, akik kilométereken keresztül úgy követik leendő áldozataikat, mintha valamiféle bosszúhadjáratot indítottak volna ellenük. A végén persze győz a két leggyengébb karakter, mi pedig felállunk a székből, és néhány könnycsepp elmorzsolásával büszke szívvel emlékszünk a Nyílt tengeren befejezésére. Azt legalább tudjuk szeretni.
A Great White iszonyatosan nagy csalódás, amelyre már másnap sem fogunk emlékezni. A faék egyszerűségű történet, a klisés szereplők, a biztonsági játékot játszó vizuális elemek alkalmazása miatti gyenge parafaktor és a horrorra jellemző stíluselemek szinte teljes hiánya az utolsó negyedóra kivételével unalomba fullasztják a filmet. Martin Wilson nagyjátékfilmes debütálása a cápás zsánerek megcsúfolása, egyben okulandó példa, hogy a jövőben nem erre van igénye a közönségnek. Számos alkotás bizonyítja, hogy egy kis kreativitással lehet még potenciált lehelni bármilyen alműfajba, lásd legutóbb a Préda című zseniális alkotást. Reméljük, ezt ők is fel fogják ismerni, és nem csodálkoznak az IMDb 3.8-as értékelésén.

IMDb | mafab