A folk-horror zsánere napjainkra viszonylag eléggé elhanyagolttá vált a horror műfaján belül. Ezt azért is érzem sajnálatosnak, mert a különböző népi folklór és mondavilág temérdek témával szolgál, illetve szolgálhatna a műfaj számára. Ugyanis pont ezek őrizték meg azokat az ősi félelmeket, és rémhistóriákat, amik igazán beleivódtak a kollektív tudattalanunkba , és egyben kapcsolatot is jelentenek őseink világához, és annak sötétebbik oldalához. Régmúlt történetei és babonái mindezek, amik az egyszerű rémisztgetésen túl mélységes mondanivalóval is rendelkeznek, és olyan tanításokat hordoznak magukban, amiket a mai kor világában már nem is lehetne úgy megérteni és elsajátítani. A történelem során persze volt, amikor a filmek világában is virágzott ez a zsáner, elég csak a 60-as, 70-es évek filmjeire, elsősorban a brit horrorokra gondolni. Ám a huszadik század legvégére, és a kétezres évekre már jelentősen visszaszorultak. Az utóbbi években a legkimagaslóbb és legismertebb teljesítmény a zsánerben Robert Eggers 2015-ös mesterműve, a The VVitch - A boszorkány, ami sok év után képes volt újradefiniálni a folk-horror fogalmát. A zsáner nem indult egyből újabb virágzásnak, de azóta született jó néhány olyan produkció, amik Eggers munkáján felbuzdulva igyekeztek megragadni a régi népi hitvilágok és mondák horrorisztikus oldalát. Ezek közé tartozik a 2017-es, német horrorfilm, a Hagazussa, ami le sem tagadhatná a The VVitch hatását, de szerencsére egy egyszerű szolgai másolat helyett, igyekszik a saját útját járni. Ami viszont mindenképpen közös benne, és Eggers filmjében, az az, hogy a Hagazussa esetében is legalább egy annyira nehezen befogadható műről van szó.

A 15. századi Ausztriában járunk. Történetünk főhőse a kis Albrun, aki kettesben él idős édesanyjával hegyvidéki kunyhójukban, teljesen elzárkózva a közeli falu lakosságától. A babonás falusiak megvetéssel viseltetnek irántuk, az idős asszonyt boszorkánynak tartják, és e szerint kezelik a lányát is. Egy nap Alburn édesanyja súlyosan megbetegszik. Borzasztó kelések és lázálmok kínozzák a nőt, az aggasztó tünetekkel pedig még a helyi tiszteletes sem tud mit kezdeni. Alburn egyedül próbálja gondját viselni beteg anyjának, aki rövidesen teljesen kifordul önmagából, és mintha már nem is az a nő lenne, akit a lánya eddig ismert. Egy riasztóbb tombolása után Alburn a mocsárban talál rá anyja holttestére. Évek telnek el, Alburn már felnőtt nő, aki még mindig a régi hegyi kunyhóban él, kecsketartásból él, és van egy kisbabája. A falubeliek még mindig megvetéssel tekintenek rá, egy nap viszont barátságot köt egy helyi nővel. Ám az újabb bonyodalmak csak ezután kezdődnek, és bebizonyosodik, hogy semmi sem az, aminek elsőre látszik.

És körülbelül talán ennyit lehet spoilermentesen elmondani a történetről. Olyan nagy fordulatokra persze nem kell számítani, ám a cselekmény még is olyan epizódikusan és néhol kicsit zavarosan is építkezik, hogy nehéz lenne egy konkrét meghatározással körülírni. Maga a film címe, a Hagazussa, ami ógermán nyelven a boszorkányt jelenti, már előre meghatározza a film témáját, és talán már ebben is utal az ihletadó műre, amit nem ok nélkül azonosítunk be Robert Eggers filmjével. És valóban, a Hagazussa filmnyelvében és hangulatteremtésében egyértelmű a The VVitch hatása, ám a rendező és forgatókönyvíró Lukas Feigelfeld inkább a saját szemszögéből akarja megközelíteni a témát, úgyszólván annak német verzióját megmutatni. És ami például a The VVitch esetében is egy hatalmas erény volt, abban a Hagazussa is kimagaslóan jeleskedik. Ez pedig nevezetesen az adott kor és népi hitvilág hiteles ábrázolása. Ezt több kritikus is kihangsúlyozta a filmmel kapcsolatban, hogy kiválóan jeleníti meg a régi idők babonás félelmeit, és azt, hogy az egyszerű emberek ebben a korban, hogy viszonyultak mindahhoz, amit nem képesek felfogni és megérteni, ezáltal a boszorkányság képzetéhez is. A környezet nagyon autentikus, ez egyaránt igaz a jelmezekre, és a varázslatos helyszínekre is. Legyen szó kis falusi környezetről, vagy a hegyvidéki erdőségekről, de mindegyikben van egyfajta régies, természetes szépség, ami egyben magában hordoz valami ismeretlenséget és valami félelmetességet is. Ezek mind tényleg képesek megidézni egy régmúlt világot, amire valamilyen formában még mindig emlékezhetünk, és mi európaiak még különösen közel is érezhetjük magunkhoz. A filmet átjárja egy mélységesen sötét és nyomasztó atmoszféra, ami tökéletesen illeszkedik ebbe a vadregényes és riasztó tájba, ami a későbbiekben csak még hangsúlyosabbá válik, amikor az események egyre durvább és zavarba ejtőbb fordulatokat vesznek. A cselekmény négy nagyobb részre, vagy négy fejezetre van tagolva, ezek a Shadow, Horns, Blood és Fire, azaz Árnyék, Szarvak, Vér és Tűz, amik Alburn négy jelentősebb életeseményét mutatják be. Ezek közül az első Alburn gyerekkorát dolgozza fel, a maradék három már jóformán egymást szorosan követve mutatja be őt felnőtt nőként. Ez a szerkezeti mód és annak megvalósítása is ad egy olyan jelleget a filmnek, mintha tényleg egy régi népi monda feldolgozását látnánk.

Mindemellett a filmre eléggé jellemző a durvaság és a kegyetlenség. Persze nem megy át trancsír parádéba, de még is néha olyan dolgok történnek meg benne, amiket egyeseknek nem lehet könnyű végignézni. Rendesen alámerülünk az emberi sötétség mélységeiben, ahol egyaránt jut hely a primitív kegyetlenségeknek, és az elme és a szellem legelvontabb, démoni megtestesüléseinek is. Erre még rá is játszik a film, azokon a pontokon, amikor a valóság teljesen megkérdőjelezhetővé válik, és már abban sem lehetünk biztosak, hogy mi az, ami tényleg megtörténik, és mi az, ami csak a képzelet szüleménye. És ez az az elem, ami részben kicsit nehezíti is a film befogadó képességét. Ahogy haladunk előre a cselekményben, és merülünk alá a sötétségben, úgy csúszik át a valóság is a képzelet birodalmába, amire persze egy apróbb történeti elem szolgál magyarázattal, de funkcióját tekintve azon még is túlmutat. Ezután viszont a cselekmény gyakran válik zavarossá és követhetetlenné, ami rendesen próbára tudja tenni a nézőket. És sajnos ezt támogatja meg az az elem is, ami viszont már a film elejétől jelen van, mégpedig az, hogy a cselekmény elég vontatott. Alapjáraton kevés dolog történik, és még dialógusokból sincs olyan nagyon sok, így a történetet igyekeznek a korábban tárgyalt hangulati elemekkel kitolni, ami valamilyen szinten azért működik is, de összességét tekintve, aki ezekre kevésbé fogékony (de még aki igen, annak is), annak eléggé unalmassá és szenvedőssé válhat a végeredmény. Amikor pedig ez a vontatottság összepárosul az előbb felvezetett zavarodottsággal és nehezen követhetőséggel, az már végképp kihúzza a lábunk alól a talajt. Ezen a ponton már szükség van egy erőteljes elkötelezettségre, és őszinte érdeklődésre a téma iránt.

A Hagazussa egy nagyon rétegfilm lett. Az alaptémáját elkötelezetten és tisztességes hitelességgel mutatja be, egy igazán átható és nyomasztó hangulattal körítve, ám az ebből fakadó elvontsága, és a vontatott és zavaros történetmesélés eléggé megnehezíti a befogadását. Emiatt nem is fog a későbbiekben sem igazán kult klasszikussá válni, de mindenképpen egy érdekes darab, viszont szükség van hozzá egy alapérdeklődésre a téma iránt. A legtöbb nézőnek könnyen lehet, hogy ez a film megakad majd a torkán, és a hardcore, elvontabb horrorok kedvelőinek sem lehet vele könnyű dolguk, de egy próbát mindenképpen megérdemel. Mert akit ez a film igazán képes megszólítani, azt képes berántani magával a legsötétebb mélységeibe is.

6/10

IMDb | mafab