Halloween. Egy ’78-as klasszikus, ami joggal emelkedett kultstátuszba – gyakorlatilag már a megjelenésekor. Sajnos én – valószínűleg gyermeki elfoglaltságaim miatt – jóval később láttam a filmet, valamikor a ’90-es évek közepe táján. Emlékszem, hogy programoztam be a videomagnót, hogy vegye fel a kiválasztott horrort – talán az RTL vagy a SAT1 csatorna sugározta az éjszakai műsorsávban. Mikor iskola után hazaértem azonnal leültem a képernyő elé és vártam a csodát. A ’90-es évek nagy része nekem egyébként is a horror műfajáról szólt. Faltam a könyveket – elsősorban King alapvetéseit – és a filmeket is. Ekkor ismertem meg Jack Torrance-t, Victor Pascow-ot és George Komor-t éppúgy, mint Hannibal Lecter-t, Freddy Krueger-t, Pinhead-et vagy éppen Jason Voorhees-t. Azon a délutánon, ott a televíziókészülék képernyője előtt ülve, pedig megismerhettem Michael Myers-t is. Az gyilkos gyermeket, az őrültet, a megállíthatatlan sötétséget. Le voltam nyűgözve. Annak ellenére is, hogy a sztoriból nem sokat tudtam kihallani – a nyelvi korlátok miatt. Természetesen németül szóltak hozzám a mára oly ismerős karakterek – én pedig mindig angolt tanultam, ahogy akkoriban is az általános iskola felső tagozatában. Az alkotás azonban így is célba ért. Rajongó lettem. Myers karaktere egyszerűen magával ragadott. Ez odáig fajult, hogy még kortársaim tolltartóján Pókember vagy éppen Batman matricák ékeskedtek, addig az enyémben, egy elég nagyméretű kép lapult Michael-ről. A sötét tekintetű, kifejezéstelen arcról. A gyilkosról, aki éppen kést tart a kezében (eme jelenség pszichológia hátterének elemzésétől azóta is igyekszem tartózkodni, saját magam és a környezetem érdekében is). Aztán elteltek az évek. Középiskola. Továbbtanulás és kollégium. Az életem sokat változott, de a műfaj iránti elkötelezettségem sosem. Sőt, az egyre szélesebb filmes spektrum megismerésének köszönhetően folyamatosan csak mélyült. Aztán a 2000-es évek közepe táján, már dolgozó fiatalemberként, az IWIW és az MSN korában – számomra az otthoni internetelérés hajnalán – találkoztam egy online fórummal. Több témáról is lehetett linkeket találni, mégis én a horror témába vetettem bele magam. Így történt, hogy egy hideg őszi estén megszületett az első írásom. Körülbelül egy oldalas alkotás volt, amiben a gonosz celluloidszalagra rögzített kivetüléseit vizsgáltam meg, a fentebb említett horror ikonokon keresztül. Jó volt megírni és jó volt érezni, hogy tetszik az embereknek, mert egész kellemes beszélgetési alapnak bizonyult az oldalon. Azonban a technika ördögének köszönhetően valahogy eltűnt a fórumbejegyzés… az olvasók azonban kérték, hogy írjam meg még egyszer. Megtettem. Sajnos az oldal már nem létezik. A bejegyzésem elveszett. Csupán az emlék maradt… Majd – közel húsz évvel később – ülök egy pláza egyik mozitermében, az új Halloween-széria második felvonásának a sajtóvetítésén. Elragadnak az emlékek. Feltűnnek az ismerős karakterek. Működik a varázslat. A film utolsó perceiben pedig Laurie Strode szájából nagyon hasonló szavak hangzanak el, mint amik bennem is megfogalmazódtak egykoron a billentyűzet fölé görnyedve, miközben egy mészárlás képei villannak fel. Igazán katartikus pillanat volt. Köszönöm Michael. Örülök, hogy újra látlak.

Az új trilógia második részének története percre pontosan ott folytatódik, ahol a '18-as elődje véget ért. Laurie Strode (Jamie Lee Curtis) és lánya, Karen (Judy Greer), valamint unokája, Allyson (Andi Matichak), megküzdöttek a szörnyeteggel és bár súlyos árat fizettek, mégis sikerült foglyul ejteniük Michael-t. Laurie egykoron felkészült az újabb találkozásra és csapdát állított a rémnek. Erőfeszítéseinek hála győzedelmeskedhettek. Myers-t foglyul ejtik a pincében. Megsebesítik és rágyújtják a házat. Pusztulnia kell. Bármi áron. Számításukba azonban hiba csúszik. A tűzoltóság kivonul a helyszínre és akaratukon kívül lehetőséget biztosítanak Michaelnek a szökésre. Ezért a hibáért pedig – egy kellemes gore-parádé keretében – az életükkel fizetnek. Mindannyian. A Gonosz ismét szabad. Az utcákat járja. Készen arra, hogy ismét vérbe borítsa az őszi haddonfield-i utcákat. Valójában azonban csak egyetlen valamit akar. Egyetlen dolgot, amire negyven évet kellett várnia. Hazatérni. Az egykori otthonába, az emlékeibe. Önmagába…

David Gordon Green, amerikai filmrendező, ezúttal is jól vizsgázik. Biztos kézzel vezeti a stáb tagjait és építi fel a történetet. Munkájáról sugárzik az alázat és a rajongás. Valódi szerelemprojekt ez a film is számára, hiszen a franchise rajongójaként mesélheti el a saját történetét – a ’78-as flashback szekvencia tanúskodik talán erről a legjobban. A színészek jól teljesítenek – természetesen Jamie Lee Curtis lopja el a show-t –, a rendezés jó, a forgatókönyv kiszolgálja a modern kor igényeit. Az operatőri munka sziklaszilárd és remek képekkel ajándékozza meg a rajongókat. A zene pedig ezúttal is eléri a kívánt hatást. De.

Mert ezúttal van egy nagybetűs DE. Green ezúttal hátrébb lép a Strode család és Myers konfliktusától. Áthelyezi a fókuszt. Most Haddonfield kerül a középpontba. A város és az azt alkotó közösség. A túlélők, az egyszerű polgárok. Azok, akiket átjár Michael sötét öröksége. A félelem, a harag, a – gyakran céltalan – agresszió. Ez az ő történetük. Az embereké, akik megcsömörlöttek az évtizedek alatt. Akiknek nem volt választásuk. Áldozatok lettek. Azonban most, hogy lehetőségük adódik rá, törleszteni akarják a tartozást. Harcolni akarnak. Végezni a mumussal. Legyen az bárki vagy jelentsen az bármit is. Szembe akarnak szállni a sötétséggel. Meg akarnak nyerni egy olyan harcot, ami eleve bukásra ítéltetett, de küzdeni akarnak. A reményt hajszolják, hogy véget vethetnek annak a rémálomnak, amit ’63-ban egy hatéves gyermek szabadított rájuk. A rémálomnak, ami berágta magát a mindennapjaikba. Ott rejtőzik a bokrok sűrűjében, a lehulló levelek árnyékában, a csendes utcákban, szobáik sötétjében és bennük is. Ezt akarják legyőzni. Végső soron önmagukat is…

A filmet jó szívvel tudom ajánlani a horror szerelmeseinek – a sorozat rajongóinak pedig természetesen kötelező –, de biztos vagyok abban, hogy az alkotás fentiekben említett aspektusa valószínűleg nem fogja elnyerni mindenki tetszését, pedig fontos üzenetet hordoz. A film középső harmadát gyakorlatilag ez a történeti szál tölti ki. Haddonfield polgárainak érzéseit, tetteit és félelmeit követhetjük nyomon. Myers – bár továbbra is kézzel fogható fenyegetést jelent – itt átlényegül. Az eredendő Gonosszá válik. Öröksége métely, ami mindent és mindenkit megfertőz. A lakosok tettein keresztül materializálódik legbelsőbb lényege. A félelem által hajtott cselekedetek kezdetben egyfajta hőssé formálják az összefogást és a harcot sürgető polgárokat, de az idő előrehaladtával elszabadul a káosz. Hisztéria és lincshangulat uralkodik el rajtuk, amit egy idő után már nem tudnak kontrollálni. Michael itt már csak katalizátor. A szörnyűségek tőle függetlenül is megtörténnének. Tükörré válik, amibe belepillantva megláthatjuk a mindannyiunkban lüktető sötétséget. Azt, ami mindig is velünk volt és csak arra várt, hogy lehetősége nyíljon kitörnie normalitásunk börtönéből. Véleményem szerint ez válik az alkotás egyik legfontosabb üzenetévvé.

Valójában mi vagyunk Michael Myers. Mi vagyunk az ágy alatt leselkedő mumus. Életünk megannyi pillanatában bátran engedünk neki. Mikor szemrebbenés nélkül lépünk át másokon, mikor mosoly mögé rejtjük a koromfekete gyűlöletünk toxikus virágait. A boltban egy sorban várakozva, egy délelőtti meetingen, a mozgólépcsőn, a villamoson vagy éppen a buszon összezsúfolódva, mikor csendben és a legnagyobb nyugalommal átkozzuk el a mellettünk állókat. Mert túl közel áll, mert zavaró a kezében tartott csomag vagy egyszerűen csak azért, mert rossz napunk van. Természetesnek vesszük ezt, hisz biztosan mindenki ezt teszi. Így működik a világ. Valóban így van. Így működik. Egy a haddonfield-i halloween estéhez hasonlóan szélsőséges helyzet pedig rámutat ennek ijesztő mivoltára. A mosolygós hölgy bármikor rátaposna elernyedt testedre, ha előnye származna belőle, a segítőkész fiatalember gondolkodás nélkül félrelökné az útjába kerülő idős asszonyt, hogy feljusson a járműre. A sor szinte végtelen. Az igazán hátborzongató pedig az, hogy ehhez nem kellenek hatalmas dolgok. Egy kis félelem, egy egységnyi harag, egy ember, aki felhívja a többiek figyelmét, hogy itt az idő cselekedni és megteszi az első lépést. Ennyi. Kész a recept. Megszületik egy, – szinte – kollektív tudattal rendelkező entitás. A darabok összessége. A megállíthatatlan, tényleges sötétség. Kérdések és kételyek nélküli Gonosz. A törvény és a rend törékeny maszkjai pillanatok alatt válnak az enyészetté. Teret engedve a káosznak. Hogy mi marad a nyomában? Pusztulás, fájdalom és könnyek. Ez Michael ajándéka Haddonfield népének és a felismerés, hogy bármennyire is próbálják tagadni, sokkal több közös van bennük és a gyilkosban, mint amivel szembe tudnának nézni. Harcuk, harcunk ezért nem lehet győztes csata. Elsősorban magunkat kéne legyőznünk. Félelmeinket, vágyainkat, kétségeinket. Amíg ezt nem tesszük meg valójában csak apró csatákat nyerhetünk csupán. Végül azonban mindig a sötétség győzedelmeskedik. Legyen az akár külső fenyegetés vagy belső késztetés. Hiszen valójában megfoghatatlan, legyőzhetetlen és örök…

IMDb | mafab