A lányai sírtak, felesége ajka úgy remegett, mint a mező földrengés idején, a rokonok is szomorkodtak, amikor egyenként hozzájárultak Tóth Tibor koporsójához a temetési szertartás részeként. Mindenki egyen feketében, öltönyben, vagy zakóban, fekete blúzban és fekete szoknyában. A hír megrendítő volt, villámcsapásszerű, senki nem számított rá, hiszen egy alig ötvenéves ember halálára manapság (szerencsére) már egyre kevesebben számítanak, főleg, ha olyan egészségesnek ismerik, mint amilyen egészségesnek ismerte Tóth Tibort a környezete. Nem dohányzott, inni is csak jeles alkalmakkor, évente háromszor-négyszer volt hajlandó. Minden reggel és este kiment futni, mindig pontosan öt kilométert. Nem akarom a kedves olvasót Tóth Tibor szokásaival untatni – főleg, mivel már többször nem is lesz alkalmunk kamatoztatni eme ismeretanyagot – egyszóval fitt ember volt.

Éppen ezért ért mindenkit tőrdöfésszerűen halálának híre, ami egy egyáltalán nem várt tüdőgyulladás tragikus következményeként volt értelmezhető. Tóth Tibor most már hátrahagyta szépséges feleségét, Adriennt, és két lányát, Annát és Hajnalkát.

Azaz csak fogja. Mert ha mi is ott állnánk a gyászoló társaság közepén és nem az én utólagos elbeszélésemet olvasnánk, akkor mi se vettük volna észre a csapat felett lebegő Tóth Tibort. Merthogy a mi Tóth Tiborunk elkerült egy olyan állapotba, amit a nálunk okosabb és bölcsebb emberek csak úgy hívnak: köztes lét. Bizony, Tóth Tibor élet és halál között lebegett. Ezen ő maga is igen meglepődött, hiszen nem erre számított. Világéletében ateista lévén azt hitte, teste elpusztulásával az örök sötétség birodalmába lökődik és ott fog bolyongani az idők végezetéig. De nem így lett, maradt a mi világunkban, csak éppen láthatatlan módon, földi teste mellett lebegve és vegetálva, amíg érte nem jön a… na, majd meglátjuk mi.

Szóval, Tóth Tiborunk ott lebegett teste mellett és bámulta gyászoló rokonait kosárlabda méretűre nyitott szemekkel. Mint már mondottam, ő maga is meglepődött, nem tudott mit kezdeni a helyzettel, egyszerűen földbe gyökeredzett a lába. Nem állt mellette senki, aki istápolta volna, erre még várnia kellett. De addig is azon gondolat fordult meg éteri fejében, hogy akkor nem lehet nagy baj, ha földi teste mellett marad, az a támpont, neki is, meg az olyanoknak is, akik nem lepődnek meg azon, ha egy szellemet észlelnek a frissen holt fölött lebegni.

A gyászoló nép mindegyik tagja lerótta tiszteletét a koporsónál, némelyek még imádkoztak is, majd helyet foglaltak és elkezdődött a halottért szóló mise, a pap ájtatoskodott néhány sort, majd elindultak a koporsó vezetésével az örök nyughely felé. Tóth Tibor szótlanul követte őket fel a temető dombjára, aztán azon is túl. A helyi temető két, egymás mögött álló dombocskából állt. Az északi domb északi részétől és a déli domb déli részéről kezdték beépíteni valamikor a ködös homályba veszett időkben, egyszóval két oldalról. Tóth Tiborral jutottak el arra a pontra, ahol már a völgyet is beépítik – annak előtte egyébként hulladéklerakóként szolgált.

Szóval a menet szép lassan haladt a kijelölt sírhely felé. Ahogy közeledtek, Tóth Tibor egyre inkább elborzadt azon, hogy mennyi mindent kellett volna még életében csinálni.

- Ó, jaj! Nekem most nem itt kéne állnom szellemként, sodródva a történésekkel, tanácstalanul, hanem dolgoznom kéne!

- Miért akarsz te dolgozni?- kérdezte egy csontváz, aki meghallotta Tóth Tibor rimánkodását.

Merthogy az útvonal mentén, ahol elhaladt a gyászmenet, állt egy pad (amit még az élők is láttak). Amit azonban csak Tóth Tibor látott, az a rajta, vagy mellette ücsörgő csontvázak piciny csoportja. S a csoport mellett kitüremkedett a földből egy tábla: buszmegálló.

Tóth Tibor enyhén szólva meglepődött ezen az egyáltalán nem hétköznapi látványosságon, de szerencsére földi életében lévő hidegvére a túlvilágra is elkísérte, így hegykén, bár egy kicsit mégse, visszaszólt:

- Éppen most terveztünk a feleségemmel egy új medencét!

- Hah! Idióta! Minek neked medence?!

Tóth Tibor nem tudott mit reagálni erre, a csontváznak valóban igaza volt, mivel a túlvilágon vajmi kevés hasznát fogja venni egy medencének. Mivel hideg vére mellett gyors ésszel is megáldotta az ég, ezért ezt felelte:

- Nekem semmire, de a gyerekeimnek nagyon is jól jött volna.

Tóth Tibor éteri lelke mélyén is tudta, hogy ez nem igaz, mert a medence neki kellett volna, a gyerekek úgyis havonta egyszer jártak haza látogatóba, Hajnalka kisbabája meg amúgy is teleszarta volna, de meggyőződése volt, hogy a medence mindenkinek tetszett volna.

Erre a kijelentésre az összes csontváz, mintha vezényszóra cselekedték volna, elképedtek, szétnyílt az állkapcsuk, megmerevedtek, még a cigi is (erre még visszatérünk) kipottyant a szájukból.

- Meg vagy hülyülve, ember? Minek a gyerekeidnek, vagy bárkinek is ilyen hülyeség, hogy medence?

De élcelődésüket már nem hallotta, mert tovább haladt földi teste mellett.

A csapat megérkezett a két domb közé, aminek földrajzi elhelyezkedése kivételesen előnyös volt, hiszen így mindenki hallhatta a pap további szertartásos beszédét, mindenki láthatta, hogy helyezik örök nyugalomba a megboldogultat. Tóth Tibor is ott állt, mintha csak egy lett volna a tömegből. Csendben végignézte a formalitást, még el is pityeredett, amikor két, kar vastagságú kötéllel leengedték a koporsót a lyukba.

Véget ért a gyászos mise, mindenki visszabaktatott autójához, mentek a halotti torra. Tóth Tibor még egy kicsit maga elé meredve ácsorgott a sírnál-viszonylag nagyobb, kőtáblás darab-majd leroskadt a szélére. Arcát két kezébe temette, s így rimánkodott:

- Jaj! Én szerencsétlen! Hogy kaphattam el ilyen iszonytató betegséget! Már a papa is megmondta, hogy vigyázzak a megfázással, mert az ő apukája is tüdőgyulladásban halt meg! Jaj, istenem teremtőm! Életem munkája félben maradt! Mit csináljak most így!

És még akár heteken keresztül is fojtatta volna gyászos sírdogálását, ha meg nem szánja egy, a buszmegállóban ácsorgó csontváz. Szépen megvakarta koponyacsontját, majd medencéjét, és ráérősen odabattyogott Tóth Tiborunkhoz.

- Kérsz egy szállal?- kínálta fel Marlboro cigarettáját, megrázva a dobozt.

Tóth Tibor lassan felnézett kisírt szemével, pár másodpercig nem tudta feldolgozni a szituációt, majd nyelt egyet, s elfogadta.

- Egyébiránt…- szólalt meg ismét a csontváz-… van tüzed? Tudod… nos, az enyém már egy hete kifogyott.

- Hát hogyan lenne?- kérdezte kisírt szemével is csodálkozóan Tóth Tibor.

- Mindenki kap, ha át jön ide!

(Ennek a kijelentésnek a magyarázatát soha nem fogjuk hallani, ezért a félreértések elkerülése végett most tisztázzuk. Át jönni ide, annyi, mint meghalni.)

Tóth Tibor végigtapogatta a ruháját, és a zakója jobb zsebében talált is egy pici öngyújtót.

- …Ha már adtam egy szálat…- szólt közbe a csontváz.

- Ja, persze, persze!

Tóth Tibor gyorsan meggyújtotta kettejük cigijét, csöndben szívtak belőle néhány slukkot, majd ismét a csontváz szólalt meg elsőnek:

- Amúgy, mielőtt megkérdeznéd, nekem is először rendes, emberi alakom volt. Aztán teltek-múltak a hetek, én meg jócskán lefogytam.

- És mennyi ideje vagy itt?

- Fél éve

Tóth Tibor kicsit megdöbbent ezen a kijelentésen, de tovább kérdezte.

- És meddig leszel itt?

- Hah! Azt a Jóisten tudja! Van, aki két percet tölt el itt, a buszmegállóban, van, aki egy hetet, és van, aki már hetven éve itt rohad. Senki sem tudja, akik meg elmentek, azok meg nem üvöltöztek vissza, hogy ezért meg ezért. Mindegy. Egyszer majd csak.

- Egyszer majd csak, remélem minél hamarabb. - dörmögte az orra alá Tóth Tibor.

- Gyere, menjünk vissza a buszmegállóba! Ha már erre a sorsra lettünk rendeltetve…

Tóth Tibor ezen a kinyilatkoztatáson megrökönyödött.

- Elrendeltetve? Mi az, hogy elrendeltetve?

- Mondjuk úgy, hogy nem léphetünk ki a temetőből.

- Mi!? Itt kell ácsorognunk, amíg nem jön értünk valami busz!?

- Hát… ez a nagy helyzet.

Tóth Tibor egy pillanatig nem kapott levegőt, aztán nyelt egyet. Körbenézett, hogy itt mit tud majd kezdeni –rossz esetben– száz évig. Hát, nem sokat.

Visszasétáltak a buszmegállóba, a szálkás fadeszkákból álló padhoz. Rajtuk kívül még öt csontváz volt.

- Sanyi egy hónapja van itt, Álmos egy hete, Tótor már két éve itt rohad, Tündi két hete és nemtom mennyi napja, Klárika meg asszem holnapután lesz három hónapja. Egyébként meg engem Lalinak hívnak.

- Sziasztok, én Tibi vagyok.

- Szia, Tibi. —hangzott kórusban az egyhangú válasz.

Érdekes módon mindegyik csontváz ugyanúgy nézett ki, szóval Tóth Tibor már az elhangzásuk pillanatában elfelejtette a neveket. Persze voltak ismérveik, mint például a már megismert Lalinak a cigarettázás, vagy Álmosnak a gitározás, de csak akkor lehetett tudni, hogy ez és ez a személy, ha a rájuk jellemző időtöltést űzték.

Mondom, Álmos szeretett gitározni, a saját sírjából emelte ki mindig hangszerét. Általában le ült törökülésben a földre, a többiek odatelepedtek köré, és hallgatták azokat a zenés amerikai, afrikai meg európai balladákat, amiket még életében tanult meg. Aki meg már kellően hosszú ideje hallgatta a koncertjeit, az már vele együtt tudta énekelni.

Egyszer sóhajtott egyet a dal befejeztével, és ezt mondta a többieknek:

- Hajh! Ha egyszer eljön értem a busz, akkor mindenáron magammal viszem ezt a szépséget! —azzal megpuszilta a gitárt.

Már egy hete ücsörgött a temető közepében Tóth Tibor a többiekkel. A negyedik éjszaka után teste elvesztette teljes emberi mivoltát, és a többiekhez hasonlóan ő is csontvázzá változott. Egy hét után sem tudta elfelejteni munkáját, nem tudta felfogni, hogy nincs tovább, nem kell tovább munkálkodni, be van fejezve dolga. Néha félrevonult szomorkodni.

Egyszer aztán megint felbukkant egy csapat gyászos ember feketében, sírdogálva, akik gyaníthatóan hozzátartozójukat helyezték föld alá. Tóth Tibor izgatott lett, ő még nem szemlélte kívülről az eseményeket.

- Ugyan, hagyjad a francba! —legyintett közönyösen Lali. —Nem túl érdekes. Majd ha vége, odamegyünk köszönteni őt. Addig várjunk itt, hadd búcsúzzon el magától.

- Oké… én azért mégis kíváncsi vagyok, közelebb megyek.

- Mit bánom én? Mennyé!

Tóth Tibor szép lassan közelebb somfordált az eseményekhez. Az új halott testét is a völgybe temették, Tóth Tibor mellé. Meglátta a fekete csoport mellett ácsorgó halottat. Legnagyobb döbbenetére azonban, ő cseppet sem volt meglepődve helyzetén, helyette lehajtotta a fejét és valamit mormolt. Egyszer csak hirtelen felnézett, tiltóan felemelte két kezét és így kiáltott a vakvilágba:

- Nem kelletek nekem! Távozzatok tőlem! Befejeztem dolgom, semmi nincs előttem!

Azzal az égen felcsillant valami. Tóth Tibor odanézett, nagy fényességet látott. Egészen elborzadt, de a jó értelemben. Mintha egy fehér feketelyuk nyílt volna az égen, s a közepéből kirepült egy busz, szép lassan leereszkedett az új halott elé, kinyílt az ajtaja, s az új halott enyhén illuminált állapotban felszállt a buszra, az egyből bezárult, majd felemelkedett az égbe, keletkezett egy másik lyuk, majd a busz eltűnt a lyukban.

Tóth Tibor meghökkent, visszasétált a többiekhez. Azoknak tátva maradt a szájuk. Ilyen gyors buszra szállást még nem láttak.

- Te láttad mi történt? —kérdezte Lali.

- Mhm, az emberke mormolt valamit, felkiáltott, aztán megjelent a busz.

- És mit kiáltott, mi a faszt kiáltott!? —kérdezte ingerülten Álmos.

- Nemtom, valami olyasmit, hogy befejeztem a dolgomat, meg hogy nem kelletek.

- Pontosan!

- Nem tudom, értsd már meg, hogy nem tudom, mesze álltam tőle, örültem, ha ennyit hallottam!

Álmos mormogott egyet, aztán visszaült a padra.

Folytatódtak a nappalok és az esték, dalolásztak, cigiztek, csinálták a dolgukat. Tóth Tibort azonban nem hagyta nyugodni az eset. Egyfolytában ezen gondolkozott. Végül arra jutott, hogy úgy juthat ki ebből a temetőnek nevezett börtönből, hogyha megpróbálja az egyből elszublimált tag után csinálni a dolgot. Félrevonult és egyfolytában —mivelhogy csak erre emlékezett— azt mormolta, hogy befejeztem a dolgomat. Mantraszerűen, tíz percen keresztül, minden nap. Minden nappal egyre könnyebben, egyre gyorsabban, egyre belemerültebben tudta hajtogatni a mondókát.

Egy nap elhatározta, hogy nem valahol, a többiektől távol mondja, hanem pontosan a sírja mellett. Most azonban más volt. Minden léptét a nyughely felé mintha valami várakozás előzte volna meg. Minden léptével mintha tíz méteres gyökeret eresztett volna a lába, de nem a bizonytalanság miatt, hanem inkább az erőnyerés végett.  Tóth Tibor egész teste máshogy mozzant, akár egy szentnek. Odaért a sírhoz. Nagy levegőt vett, átjárta egész testét a szél. Összetette mellkasa előtt a két tenyerét, lehajtotta csontvázfejét, majd egy tollpihe könnyedségével szabadjára engedte a következő mondatot:

- Befejeztem dolgomat, előttem semmi nem marad, testem már általhalad, mert befejeztem dolgomat.

Visszahajtotta a fejét, szemei a végtelenségbe meredtek. Feltűnt a fehér feketelyuk, kikocsikázott rajta a busz, kinyílt előtte az ajtó, Tóth Tibor beszállt, bezárult a busz, majd felröppent a második fehér feketelyukba.

És este lett és reggel: a hetedik nap.