Tegnap vittek be az ügyeletre. Ez előre látható volt, csak nem tudtam, hogy mikor fog eljönni a pillanat, de ezek szerint most. Harmadik éve kezelnek tüdőrákkal. Vittek kemoterápiára, egy csomó kuruzsló végigjárta már a testem minden egyes porcikáját, és semmi. Semmi, de semmi eredménye nincsen, az a kurva daganat nő tovább, semminek semmi haszna, így meghalok. Ezért elhatároztam magam, hogy amikor emiatt visznek be fekvőbetegnek, hazakéredzkedek, nem akarok gépekre rákötve, kórházban meghalni, becstelenül, szánalmasan. Inkább otthon, nyugalomban, szeretteim, anyám, apám, között. Az úgy sokkal békésebb.
Szóval én most itt fekszek az ágyon, úgy este nyolc körül lehet, de engem nem érdekel, a nővérnek, aki bejön, megmondom, hogy még ma vigyenek haza, sürgősen, amilyen gyorsan csak lehet.
Nagy erő kell, hogy ébren tudjak maradni, baromi fáradt vagyok, itt cipelek plusz két kiló terhet a tüdőmön, mindig is nagyon fáradékony voltam. De az a rohadt nővér csak nem jön, biztos cigizik a kurva anyját, neki sincs jobb dolga. Megfeszülve nézem az ajtót, hallgatózok cipőkopogás után, azonban mindegyik elmegy az ajtó mellett. Aztán sürgősen elkezdek gondolkodni, mindegy min, csak valami olyasmin, amitől ébren tudok maradni, gyorsan, gyorsan, a rohadt életbe nem aludhatok el!
Nem bírtam ki, elaludtam.
Nem tudom mennyi idő múlva, de felébredtem. Az addig neonfényben úszó szoba teljesen sötét, a külső zajok is megszűntek, első benyomásra olyan, mintha tökegyedül lennék az egész kórházban. Kis matatás után felkapcsolom az éjjeli lámpát. Egy fehér alak áll előttem fehér ruhában. Olyan fehér volt a bőre, mint a hó, csak a nagy, csillogó szemei voltak szurokfeketék, palástot viselt. Úgy nézett ki, mint egy ufó és egy szellem keveréke.
Úgy megijedtem, hogy majdnem kirepültem az ágyból. Aztán az ijedtség abbamaradt, helyette félelem jött, mert nem mozdult semmit sem, csak állt a szoba közepén, mint egy szobor, a résnyire kinyitott ablakon át beáramló szellő lágyan meglibbentette a palástját, de ő erre sem reagált semmit. Egyre félelmetesebb kezdett lenni a helyzet. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon mit fog reagálni, ha gyorsan felpattanok és elfutok a francba. Szerintem, ha nem tudna elkapni, akkor nem lenne ilyen megfontolt, hogy csak áll percekig. Ez a teremtmény a győztesek nyugalmával pihen.
Így maradunk egy darabig, aztán megszólal:
— Ember! Magammal viszlek, de előtte meg kell nézned valamit!
Fel se tudom fogni a mondandóját, miután ez a mondat elhagyja a száját eltűnik, mint a kámfor, vele együtt az éjjeli lámpa fénye is. Viszont fényes fehérség tör be az ablakon egynéhány másodpercig, aztán megint sötétség van.
Már a sötétben odasétálok az ablakhoz. Egymás után tűnnek fel kis fénypontocskák, pont úgy, mint egy emeletes ház ablakából látszó városi tájkép. Fénypontok, az ablakok fényei —gondolom magamban.
Aztán meghallok a fénypontok irányából egy kis enyhe zenét. Elkezdek fülelni. A zene egyre erősödik. Meghallom a tubák, aztán a cintányérok hangját, és a hangszerek hangjai egymást követik. Trombiták, szaxofonok, dobok, kürtök, miegymás. Egy teljes rezesbanda.
Elkezdem fürkészni az irányt az ablakból, hátha látok valamit. Nagyon nagyon sejtelmesen, de mintha nagy tömeg gyülekezne valahol, a rezesbanda meg mintha erősödne.
Megijedek. Nem tudom, hogy mitévő legyek, ahogy azt sem, hogy felém közelednek-e, de gyanús, hogy igen, mert nem nagyon érzékelek senki más emberfiát az épületben. Visszahuppanok az ágyba, a fejem fölé húzom a takarót, összehúzóckodom egy gombócba, reszketve várok.
A zene már belül hallatszódik a folyosókon, továbbra is közeledik. Visszhangzik a folyosó, eltorzítva a dallamot, egy rémisztő zajrengeteggé alakítva a hangokat. Közeledik, közeledik. A folyosóról hallatszik, ahonnan ez a szoba is nyílik. Egyre jobban félek. Már az ajtó elől hallatszódik a muzsika. Hallom az ajtó kicsapódását, ahogy azt is, hogy bemenetel rajta az egész rezesbanda, egészen az ágyam lábáig. Továbbra is a takaró alatt gubbasztok, onnan hallgatom az immár fülsiketítően hangos nótát. Hallom, hogy valaki odamenetel az ágyam mellé, és lerántja rólam a takarót. Hirtelen felülök, amikor szörnyű kép fogad. Többtucat zenész áll a szobában, irreálisan sokan, hagyományos rezesbanda ruhában és mindegyik csontváz! Többtucat csontváz áll az ágyam előtt, egy meg közvetlenül mellettem.
Felüvöltök, sokkos állapotomban fel akarok mászni a hátam mögött lévő falra, de rá kell jönnöm, hogy ez lehetetlen.
Zenéjük végeztével leeresztik hangszereiket és ők is úgy néznek engem perceken keresztül, mint a fehér barátunk. Aztán hirtelen, tűpontos egyezéssel, mint a katonák, úgy emelik fel a kezeiket a magasba, aztán jobb kezüket leeresztve rám mutatnak.
Ekkor hirtelen a hátam mögött lévő fal megremeg, aztán elkezdenek lepotyogni róla a csempedarabok. Csettintésre egy lyuk jelenik meg a közepén, belőle vörös pára és hő csap ki.
Egy hang szól a lyuk túloldaláról, olyan mintha a hátam mögül beszélne:
— Jöjj velem!— súgja rendkívül sokat sejtetően és baljósan. És én nem tudom irányítani a testemet és szépen lassan felállok az ágyra és szépen lassan belépek a lyukba, amiből piros hő csap ki…