Valljuk be, nem a slasher a horror legkomplikáltabb fajtája. Van benne egy általában drabális, sok esetben maszkot viselő gyilkos, aki szép sorban küldi át az örök vadászmezőkre a hol szimpatikus, hol irritáló tiniket (akiket általában harmincéves színészek keltenek életre). A film végére csak a legártatlanabb, legrátermettebb nő marad talpon (a sikolykirányő!), aki végül túljár üldözője eszén, és megöli őt – persze a halál sokszor nem végleges, a gyilkos a záróképen és/vagy a folytatásban újra felbukkan.

Annak érdekében, hogy a nézők ne unják el magukat, a slasherfilmek készítői már a kezdetektől fogva igyekeztek különféle ötletekkel felturbózni alkotásaikat (persze összességében kevés sikerrel, hiszen mind tudjuk, hogy a műfaj (kétszer is) kifulladt). Aprítson a maszkos egy vonaton (Terror Train)! Legyen a gyilkos egy Darth Vader-szerű légzést produkáló bányász, aki Valentin-napon, a szerelmesek ünnepén indul vadászatra (Véres Valentin)! Legyen a gyilkos a télapó (Csendes éj, halálos éj)! Persze ezek egyszerű, néha kifejezetten bugyuta elgondolások voltak, de akadtak kifejezetten összetett koncepciók is, gondoljunk csak Wes Craven két klasszikusára, a Rémálom az Elm utcábanra és a Sikolyra. Előbbiben a perverz humorú, pengés kesztyűs Freddy Krueger álmukban hajkurássza a fiatalságot, utóbbiban pedig a gyilkos betéve ismeri a slasher (meg a horror műfaj) szabályait, eme tudással pedig a film sikeresen reflektál magára és a zsánerre.

Napjaink kaszabolós filmjei között is vannak olyan alkotások, amelyek igyekeznek valami frisset, újszerűt, vagy meglepőt a zsánerbe szuszakolni. A Boldog halálnapot! főhősnője egy időhurok miatt újra és újra maszkos támadója késében végzi, és közben irritáló fruskából szimpatikus lánnyá válik. Az idei Halloween is több, mint egyszerű múltidézés: a revansra áhítozó Laurie visszahozatalával immáron két vadász mozog Haddonfieldben, felborítva ezzel a slasher alapvető dinamikáját.

Gregory Plotkin, a Parajelenségek: Szellemdimenzió rendezőjének új darabja, a Horror Park is beáll a high concept-slasherek sorába: a koncepció szerint az ügyeletes maszkos támadó egy horror tematikájú vidámparkban garázdálkodik, így senki nem tudja, hol végződik a játék, és hol kezdődik a valódi életveszély.

A Horror Park tűrhetően jeleníti meg a slasher alapkellékeit. A késes egyén által kipécézett srácok és lányok – az alzsáner hagyományait követve –  nem túl összetett jellemek, de legalább nem irritálóak és általában nem hoznak hülye döntéseket, az őket felkoncoló szótlan alak pedig kellőképpen fenyegetően fest.

Sajnos azonban pont a parkban való kergetőzés nincs rendben. Az biztos, hogy az 5 millió dolláros költségvetés tetemes részét a vidámpark felépítésébe tolták, ugyanis a díszletek marha jók, de ugyanezt nem lehet elmondani a bennük zajló játékról: a tinik persze nem sokszor vannak tisztában a gyilkos kilétével és hollétével, de a néző  – egy-két bravúros jelenetet leszámítva – jó előre tudja, mikor és hol fog felbukkanni a gyilkos, így aztán a feszültség és az izgalom finoman szólva sem képes a tetőfokára hágni. A gyilkosságok pedig ugyan véresek, de meglehetősen fantáziátlanok: az igényesen megalkotott szabadulószobákat, szellemvasutakat csak gyengécske ijesztgetésekre használja a film.

A Horror Park tehát a „jónak ígérkezett, de mégsem lett az” kategóriába fog kerülni az év végi elszámoláskor. A Halloween bődületesen nagy sikere miatt készüljünk fel arra, hogy a következő években újra temérdek tinigyilkolászós film fog a vásznakra (vagy éppen a kisképernyőkre) kerülni. Remélhetőleg lesz köztük pár cím, ami felülmúlja a Horror Park teljesítményét.

5/10

IMDb | mafab