Ferenc K. Zoltán újra itt és most elmondja nekünk, hogyan sikerült a doboz újranyitása.

Elérkeztünk ehhez is. Clive Barker 70. születésnapja után nem sokkal megérkezett az új Hellraiser film, számszerint a 11. a sorban. Jó ideje már annak, hogy ezen sorozat részei már nem a mozikba érkeznek, hanem kizárólag DVD-re, vagy ahogy most, egy streamingszolgáltatóra. Hogy ez mennyire baj, azt mindenki döntse el maga, az én véleményem szerint a maga nemében mindegyik rész szórakoztató volt, igaz, mindenfajta elvárásomat félre kellett tenni és élvezni a groteszk víziókat és az elképesztően beteg cenobitákat. Két éve már hallani lehetett (vagy több?) egy HBO sorozatról, remélem az sem esett kútba, ám a Hulu megszerezte a jogokat a Dimensions filmtől, és azt kell mondjam, hogy az 1996-os Bloodline óta ez volt a legjobb rész. De kezdjük elején.

1987-ben megszületett egy klasszikus, ami kétségkívül a horror műfaj egy alapműve lett, egy viszonyítási pont, ahol a misztikum, a gore, az erotika és az erőszak egy sajátos, de kétségkívül működő koncepcióvá állt össze. Hamar jött is a méltó folytatás, majd egy erős irányváltás a harmadik részben, egy viszonylag vállalható negyedik rész, utána pedig a lejtmenet. Őszintén megvallva én nagyon vártam az idei felvonást, ugyanis a Hulu a Prey című filmmel bebizonyította, hogy jó érzékkel tudnak egy klasszikushoz nyúlni, és úgy újítani illetve bővíteni annak univerzumát, hogy nem gyalázzák meg az alapművet. Ezt az idei Hellraiserrel kapcsolatban is fel merem vállalni, bár tény, hogy olyan változtatást is eszközöltek, ami sok rajongónál kiverte a biztosítékot. Igen, arra gondolok, hogy Pinhead ezúttal nő. Doug Bradley zseniális Pinheadje óta szerintem egyedül Paul T. Taylor tudta hozni AZT a színvonalat, a 2018-as Judgement-ben, kizárólag az ő játéka mentette meg azt a filmet a nézhetetlenségtől… És itt szeretném leszögezni: Jamie Clayton Pinheadje jó lett, viszont teljesen felesleges a filmbe!

Az idei epizód főszereplője Riley (Odessa A’zion), egy drogfüggő fiatal lány, aki bátyjával él, elvonóra jár, ahol összeismerkedett egy fiatal sráccal, Trevorral (Drew Starkey). Riley bátyja egyértelműen kifejezi, hogy nem szimpatikus neki Trevor és Riley tartsa tőle magát távol. Természetesen a főszereplőnknek ez nem tetszik és le is lép. Trevorral együtt szenvednek a pénztelenségtől, majd rá is veszi Riley-t, hogy törjenek be egy raktárba, ahol „egy tuti áru” van elrejtve, ami sokat is ér. Hamar be is jutnak és fel is törik a széfet, ahol hoppá… meg is találják a kockát. A kocka pedig áldozatot követel, vért, amire hamar rá is jönnek… Magáról a történetről nem akarok sokat elárulni, hiszen ez egy Hellraiser film, nincsenek benne igazán nagy csavarok, sem intrika. Néha kifejezetten zavaró volt, hogy „tipikus” kliséket lőnek el. Valaki véletlenül megvágja magát a kockával, aztán jönnek a Cenobiták, hogy „földöntúli élvezetekben” részesítsék a delikvenst… Az atmoszféra végig sötét és kellően vészjósló. Az kifejezetten tetszett, hogy ezúttal nem egy sima kockát kapunk, hanem itt már a kockának szintjei vannak és folyamatosan változik. Ami a Cenobitákat illeti, úgy érzem itt is sikerült előrébb jutni. Itt már nincsenek bőrszerkók, meg szegecsek! A Cenobiták ruhája a saját lenyúzott bőrük, és valami elképesztően betegek lettek. Végre úgy érezzük, hogy nem egy Heavy Metal zenekarral van dolgunk, hanem groteszk pokolbéli lényekkel. Annak is kifejezetten örültem, hogy a mitológiát építik tovább, Riley nyomozása a titokzatos antagonista után kifejezetten jó, Roland Voight tipikusan gazdag, nagyravágyó és telhetetlen karaktere pedig kellően érdekes volt. További pozitívum, hogy Clive Barker eredeti vízióját vitték ismét képernyőre, azaz, hogy a Cenobiták nem gonoszak, nem az emberiség végét akarják. Ők semlegesek. Akkor jönnek, ha hívják őket, az ajándékuk pedig a földöntúli élvezet (amiről nyilván nekik egész más fogalmuk van, mint nekünk).

Negatívumként érdemes még megemlíteni azt, hogy Hellraiser filmhez képest kifejezetten „befogadható”, értsd: spóroltak a vérrel és a szenvedéssel. Pedig valahol ez lenne a Hellraiser filmek lényege… A játékidő is kifejezetten hosszú lett, hiszen egy 120 perces alkotásról van szó, ez a film pedig nem igényelte.

Összességében elmondható, hogy 1996 óta végre kaptunk egy olyan Hellraiser filmet, ami nem folytatás, hanem reboot, mégis képes hozzátenni az alapműhöz, nem vesz el belőle semmit, nem gyalázza meg azt és nem akarja újra feltalálni a spanyolviaszt. A film végét látva biztosak lehetünk abban, hogy nem ez az utolsó szög Pinhead fejében… Ajánlom azoknak akiknek az eredeti film már túl régi, belépőszintnek kiváló, illetve azoknak a rajongóknak is jó szívvel, akik az elmúlt 24 évben gyötrelemként élték meg a folytatásokat, mert ez most jó. Csak könyörgöm… több földöntúli élvezetet a képernyőre!

IMDb