Az Örökséget hatalmas érdeklődés övezte, hiszen az év, sőt az évtized horrorjaként aposztrofálták. Ezúttal két szerkesztőnk is utánajárt, hogy vajon a marketing mellett, a végeredmény is olyan jól sikerült-e. Murdock és Gaerity elmondják, ők, hogyan értékelték a filmet.

Az Örökség június 7-től látható a mozikban, forgalmazza a Vertgio Média.

Az Örökséget már a kezdetektől úgy harangozták be nekünk, hogy 2018. legfélelmetesebb és legjobb horrorfilmje lesz. Az ilyesmire alapból felkapja az ember a fejét, és ugyanakkor néha már cinikusan hümmög, hiszen manapság szinte minden horrorfilmet ezekkel a jelzőkkel igyekeznek reklámozni. Viszont az Örökség esetében valóban ígéretesek voltak az előjelek. Az előzetesek szerencsére jóformán nem árultak el semmit, ami meg eljutott hozzánk, az egy hétköznapitól teljesen elütő, és felettébb hatásos horror ígéretét hordozta magában. Ezt erősítették az első vélemények, amik egy új modern klasszikus megszületését is megpedzegették. Mindezek ellenére, a megtekintés után elég vegyes érzések kavarognak bennem a filmmel kapcsolatban.

A történetről nehéz lenne úgy beszélni, hogy nem megyünk bele részletesebben, és igazából bűn is volna, ezt már az előzeteseknél is tudták. Amit el lehet árulni, az lényegében az lenne, hogy Annie Graham (Toni Collette) édesanyja meghal. Férje és gyermekei családként osztoznak a gyászban, vagy inkább a látszólagos gyászban. A temetésen rengeteg régi és eddig ismeretlen barát is feltűnik, akik közel álltak az idős asszonyhoz, ami nyomasztja is Annie-t, ha arra gondol, neki milyen rossz volt a kapcsolata az anyjával. Ám ahogy telik az idő, a dolgok nem egyre jobbak lesznek, hanem egyre rosszabbak. Különös, vészjósló dolgok kezdenek történni a családdal, amik leginkább Annie legkisebb gyermeke, Charlie (Milly Shapiro) körül koncentrálódnak. Ám az igazi őrület és pokol csak ezután következik.

Lehet, hogy ez kezdetnek elég kevés információ, de higgyétek el, ez így van rendjén. A tudatlanság külön hozzátesz az élményhez, főleg, hogy maga a film is erre épít. Az igazán félelmetes az, amit nem értünk és nem ismerünk, ezt a készítők is tudták. Sokáig nem is tapasztalunk semmi természetfelettit vagy hagyományosan vett horrorisztikus dolgot. Ellenben kapunk egy csomó aggasztó jelet, amik folyamatosan előrevetítik nekünk, hogy itt valami nagyon rossz dolog fog történni. Ezek tényleg csak kis apróságok, viszont annál hatásosabbak. Ezen felül már a kezdő képsoroktól kezdve végig jelen van a filmben egy felettébb nyomasztó és hátborzongató atmoszféra, ami erőteljesen rátelepszik a jelenetekre. Ez köszönhető részben a minimalista, de annál idegborzolóbb zenének, és annak a sötét tónusnak, amit a film megüt. Lehetne gondolni, hogy részben azért, mert egyből egy temetéssel indítunk, de a jeleneteket uraló légkör még ehhez képest is nyomasztó, ami nem is tűnik el a temetés után, hanem végig megmarad, és egyre csak fokozódik. Olyan kicsit, mintha ez a világ, vagy legalább is a család hétköznapjai mind ilyen tónusban telnének, szinte alig van valami felvillanyozó, vagy hétköznapi öröm az életükben. És ez nem amiatt van, mert elvesztették egy szerettüket, hiszen azt már az elején megtudjuk, hogy sem Annie, sem a család többi tagja nem volt valami jó viszonyban a nagymamával, kivéve talán Charlie-t. Ez sokkal inkább amiatt van, hogy ebben a családban jól érezhetően valami nincs rendben, aminek okairól sokáig ők maguk sem tudnak.

Sokan hasonlították a filmet a Rosemary gyermekéhez, és nem alaptalanul. A film több ponton is megidézi Polanski klasszikusát és tiszteleg is előtte, de ami igazi viszonyítási alapot képez, az egy bizonyos elem, amit a készítők jó érzékkel alkalmaztak újra az Örökségben. Ez pedig a hétköznapok egyre feszültebb és komorabb világa. A filmnek majdhogynem az első másfél órája felvezetésként szolgál, de ez alatt az idő alatt a család tagjainak hétköznapjait figyelhetjük meg, és azt, hogy ez alatt a szürke felszín alatt, hogyan halmozódik fel a feszültség és a kellemetlen, baljós jelek hatása. Itt sokkal inkább egy sötét drámáról beszélhetünk, ami csak nyomokban tartalmaz olyan elemeket, amik fokozatosan mélyítik el a paranoiánkat, és ez kifogástalanul működik így. Ebben nagyon nagy szerepe van a színészeknek is, akik mind remek munkát végeznek. Toni Collette kiváló Annie szerepében, és igazán szemléletesen prezentálja egy megkeseredett nő folyamatos összeomlását. Milly Shapiro kifejezetten emlékezetes, mint a kis Charlie. Rá biztosan emlékezni fogunk még a film után is. Alex Wolff visszafogottan, de hitelesen alakít Peter, az idősebb gyerek szerepében, aki inkább csak szerencsétlen áldozatként és vezeklőként sodródik az események között. Még a nagymama jelenlétét is végig érezzük az egész film alatt, pedig ő maga nem is szerepel egyszer sem. Egyedül Gabriel Byrne az, aki méltatlanul háttérbe szorul az apa és férj szerepkörében.

Ez a drámai szál kifejezetten erősen működik, és egyben a film fő gerincét is képezi. Emellett rengeteg szimbólummal és képi utalással is operálnak. Annie munkájából kifolyólag miniatűr modelleket készít, és ezekben a műveiben ismerhetjük meg a múlt eseményeit, egyben ezekben jutnak kifejezésre az érzései, idővel pedig saját lelkivilágát prezentálják. A család kívülállóságát és belső problémáit beszédesen illusztrálja maga az otthonuk is. Egy modern, minden kényelmet biztosító, idilli ház, ami majdhogynem az erdő közepén található, elszigetelve a városi környezettől. Emellett a ház is minden modernségével és szépségével együtt, teljesen üresnek és halottnak érződik belülről. Nem beszélve még a rengeteg apró jelről és utalásról, amik csak a film végére állnak össze, és alkotnak egy logikus, mindent összekötő egészet. Ráadásul ezek mellé kapunk még néhány igazán bátor és megdöbbentő húzást is, amikre garantáltan emlékezni fogunk még egy darabig a megtekintés után.

A film első fele úgy zseniális, ahogy van, ezt ki merem jelenteni. Viszont utána már elkezdődnek a problémák, amik sajnos nyomot hagynak az összképen. Ahogy egyre jobban kezdünk belemenni a hagyományosan vett horror vonalba, úgy kezdenek el gyengülni a film erényei is. Maga az alapelgondolás, hogy mi van a háttérben, és hogy végül mire fut ki az egész, az jó, viszont ennek prezentálása és megvalósítása már kevésbé. Sorra kapunk olyan momentumokat, amik részben kiszámíthatóak, másrészt pedig eléggé elütnek a film első felében lefektetett hangulatától. A remek, idegborzoló és sötét atmoszféra után kapunk pár hatásvadász jelenetet és trükköt, amik néhány mai tucat szellemes filmben elmennének, de itt, azok után, amiket eddig adott a film, nagyon nem. Kicsit még ki is tudnak zökkenteni a jól megszokott hangulatból. De még az ezekhez eljuttató jelenetek némelyike is olyan ötlettelen, mintha a készítők kényszeresen próbálták volna kitalálni, hogy hogyan juttassák el a szereplőket a későbbi eseményekhez. Nem minden jelenetre igaz ez, de azért nagyobb számban igen. A legnagyobb hiba szerintem, hogy a végén túlságosan direktben akarták megmutatni nekünk a borzalmak forrását, és bár itt is van néhány hatásos képsor, de a végeredmény túl bazári, és néhol nevetséges lett. Ezek sokasága pedig még az ötletes záróképnek is elveszi a hatásosságát, ahol persze még egy kisebb monológ formájában, mintha felolvasnák, elregélik nekünk, amit eddig nem értettünk, hacsak nem raktuk már össze fejben.

Emiatt csalódott is vagyok, mert amilyen kiválóan indult a film, és tartotta is ezt a színvonalat sokáig, úgy húzta le a második fele. Így számomra eléggé felemás élményt hozott, aminek hibáin egy idő után talán túl tudok lendülni, de a végeredményen ez így sem javít. Korábban említett erényei mindenképpen feljebb tornázzák, de a híresztelések ellenére, én azt mondom, nem ez lesz az év horrorja. Ez a vegyessége eléggé megosztó alkotássá teheti, ebben biztos vagyok, de aki fogékony a témára, és le tudja küzdeni a film vége felé felbukkanó erőltetett, izzadságszagú részeket, az mindenképp tegyen vele egy próbát. Nem rossz film, de nem is egy új klasszikus. Pedig csont nélkül lehetett volna akár még az is.

Pontszám: 7/10. (Murdock)

„Az új évezred Ördögűzője”, „az év legfélelmetesebb horrorja” és még sorolhatnám a pozitív jelzőket, amikkel a vetítés előtt találkoztam a film kapcsán. Ennek és a felettébb ígéretesnek tűnő trailernek köszönhetően nagyon vártam a vetítést. Ritka az igazán jó horror és reméltem, hogy most is egy ilyenhez lesz szerencsém. Elcsendesült a nézőtér és a gyöngyvásznon peregni kezdtek a film kezdő képsorai, hogy a bő kétórás játékidő után levonjam a következtetéseimet a filmmel kapcsolatban. Egyvalamit már előzetesen is elárulhatok. Erre nem voltam felkészülve…

A film középpontjában a Graham család áll, a történetet pedig a család abszolút vezető egyéniségének tekinthető nagymama halála indítja be. Lánya, Annie (Toni Collette – Hatodik Érzék, Krampusz) és annak férje Steve (Gabriel Byrne – Közönséges Bűnözők, Ítéletnap), valamint gyermekeik; Peter (Alex Wolff - My Friend Dahmer) és Charlie (Milly Shapiro) együtt próbálnak meg túljutni a gyász szomorú időszakán. Azonban röviddel a temetés után kiderül, hogy a néhai nagymama élete olyan titkokat rejt, amik veszélybe sodorhatják az elkövetkező generációk életét is…

Ari Aster, rendező első nagyjátékfilmes munkájának történetéről ennyit érdemes előzetesen tudnia annak a merész mozilátogatónak, aki ezt az alkotást választja a műsorfüzetből és hisz abban, hogy a beharangozott rémületnek van és lehet valóságalapja…

A film megtekintése előtt igyekeztem elkerülni bármilyen kritika elolvasását, a trailereket is csak egyszer néztem meg. Nem szerettem volna, ha az előzetes információk befolyásolják a véleményemet. Ennek ellenére a hírverés mégis eljutott hozzám, de a film megítélésében ezek a tényezők nem befolyásoltak. Azonban voltak olyan tényezők, amik már a film alatt irányt mutattak…

Okkult témával kapcsolatos filmet készíteni, bár egyszerűnek tűnhet, mégsem az. Nemcsak a „hitelességre” kell odafigyelni, hanem arra is, hogy a produktum meggyőzze a befogadót arról, hogy a film és a realitás között húzódó fal nem csak hogy vékony, de átjárható is – ezt az érzést hozta tökéletesen az Ideglelés ’99-ben. Elérte, hogy a nézők nem csak a rejtélyes boszorkány legendájától érezzenek hideg rémületet, hanem annak okkult színezetét is sikerült hatásossá varázsolnia. A tiltott tanok bemutatását – érintőlegesen ugyan –, de itt is megpróbálják prezentálni – sikertelenül… Ez pedig egy olyan ütőkártya lehetett volna a készítők kezében, ami ténylegesen naggyá tehette volna a filmet.

A szellemek/démonok jelenléte szintén adhatott volna egyfajta pluszt, az egyébként meglehetősen impresszív látványhoz, a klausztrofób érzéshez és ahhoz a kényelmetlen balsejtelemhez, hogy ebben a családban nagyon nincs rendben valami. Szerintem mindent elmond a film ezen aspektusáról, hogy az egyik legfeszültebbnek szánt pillanatban, egy ilyen jelenéshez köthetően harsant fel hangos nevetés a teremben… Egy horrorfilm alatt… Az igazi baj az, hogy ebben az esetben ez nem az embereket, hanem a filmet minősíti.

A szekták bemutatásához bátorság kell, közelebb kell hozni a nézőkhöz azt a furcsa, olykor sötét mégis izgalmasnak tetsző világot, amiben a hívők élnek. Eltorzult realitásuk apró darabkáiból kell kikövezni a néző útját a kívánt hatás, a katarzis eléréséig. A filmnek érdeklődést kell generálnia, hogy a néző tudni akarja a miértek mellett a hogyanokat is. Vannak alkotások, amik sikerrel járnak a fentiekben. Ilyen például a The Void vagy a Last Shift és vannak olyanok, mint az Örökség, aminek ez nem sikerülhetett…

A fentiek csak kiragadott apróságok a filmben tapasztalt rosszul, vagy egyáltalán fel sem használt számtalan lehetőség közül. Olyan érzésem volt mintha maguk a készítők sem tudták volna biztosan, milyen utat válasszanak a történet folytatásának. A film lehetett volna egy sokkoló kamaradráma, egy kegyetlen szektát bemutató szürreális látomás, egy démoni megszállás véres lenyomata vagy egy fojtogató pszichothriller, de végül egyik sem lett, pedig a kezdetekben a lendülethez meglepő merészség is társult, hogy aztán a film második felére átvegye ezek helyét egyfajta biztonsági játék.

A filmben összesen két momentum volt számomra emlékezetes, az egyik Charlie-hoz, a másik pedig Annie utolsó feltűnéséhez volt köthető, a további 100-105 perc csak útkeresés egy bábokkal kirakott ódon ház szobáiban – Annie munkáihoz hasonlóan. Ez a film csak annak lesz félelmetes, aki még egy horrort sem látott életében, de nekik is csak éppen hogy megüti majd az ingerküszöbüket… Ennél a filmnél párhuzamot állítani az Ördögűzővel… Erre – és a látottakra – csak egy helyénvaló szó létezik: blaszfémia.

Pontszám: 4/10. (Gaerity)

IMDb | mafab