Szinte már közhelynek számít manapság, hogy nehéz igazán újat alkotni, legyen szó akár filmekről, könyvekről, vagy a képzőművészet bármelyik ágáról. Ezen a téren különösen fel van adva a lecke a kezdő rendezőknek, akik esetleg már első saját alkotásukkal is szeretnék felkelteni a nézők figyelmét. És legyünk őszinték, ez azért ritkán jön össze elsőre, még azon rendezők esetében sem, akik később hatalmas hírnévre és elismerésre tesznek szert. Persze jó pár ilyen példát is fel tudunk sorolni, de még így is talán ezekből van a kevesebb. Ezzel a helyzettel kellett szembenéznie Remi Weekes-nek is, akinek első önálló rendezése, a Kinek a háza? sikeresen felkeltette sokak érdeklődését a bemutatásakor. Persze azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy az idei év termése nem a legerőteljesebb, így talán nem is volt olyan nehéz dolga, ám Weekes rendezése még így is egy viszonylag újszerű, vagy legalább is nem annyira megszokott darabnak mondható, amiről mindenképpen érdemes beszélni egy kicsit.

Bol (Sope Dirisu) és Rial (Wunmi Mosaku) egy menekült pár, akik a háború sújtotta Dél-Szudánból menekültek Angliába, hogy új életet kezdjenek. A tengeren való átkelés folyamán elvesztették lányukat, és az új környezetben sem találják egykönnyen a helyüket, de végül kapnak egy kis házat, ami nem tökéletes, de jó kezdése lehetne új, angliai életüknek. Ám hamar kiderül, hogy a házban valami nagyon nincs rendben. Furcsa hangok a falak mögül, a sötétből előtűnő riasztó alakok, és még egyéb aggasztó jelek sokasága bolygatja fel a fiatal pár életét. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy valami gonosz dolog fészkelte be magát az új házba, ami már talán régóta hőseinket kísérte.

A Kinek a háza? első ránézésre a tipikus kísértetházas sémát veszi elő, megspékelve egy kis társadalmi és kultúrák közti feszültséggel, ám a valóság egyáltalán nem ilyen egyszerű. Már alapból a kísértetházas szál sem teljesen a megszokott sablonokból építkezik. A helyszín London egy nem éppen fényes környéke, a ház pedig egy kicsi, eléggé lelakott és nem kevés felújításra váró lakóház. A hangulat egyáltalán nem a szokásos klisés szellemházas toposzokat idézi, hanem sokkal szürkébb és életszagúbb, amibe szép lassan kezd beszivárogni valami baljós dolog. A kezdeti alap felvezetés után viszonylag hamar el is kezdődik a horror, itt viszont a szellemek nem a megszokott hatásvadász ijesztgetésekkel támadnak, hanem az ő jelenlétük sokkal kézzelfoghatóbb, alattomosabb és fenyegetőbb. Sok tekintetben inkább nevezhetjük pszichológiai hadviselésnek, amit csinálnak. Megjelenéseik így is épp eléggé furcsák és zavarba ejtőek ahhoz, hogy egy darabig ne legyünk biztosak benne, hogy pontosan mi is történik itt, de a film okosan építi fel ennek a rejtélyét is. Ám a Kinek a háza? közel sem a bazári ijesztgetésekre és a hangulatos félelemkeltésre fekteti a fő hangsúlyt, hanem sokkal inkább a drámára.

A kísértet horror itt ugyanis inkább csak egy keretet biztosít a jóval komolyabb és fajsúlyosabb témáknak. Ha merészebbek akarnánk lenni, akkor még azt is kijelenthetnénk, hogy a film nem is igazán horror, és az a horror is, ami van benne, az inkább csak eszközként szolgál. Az igazi hangsúlyt itt elsősorban a két főhős lelki világa, és a köztük lévő feszültségek kapják, de más témák is terítékre kerülnek. A két főszereplő, Sope Dirisu és Wunmi Mosaku remekül keltik életre a meggyötört menedékkérő párt, és még ha karaktereik nincsenek is úgy igazán kidolgozva, a két színész még is meg tudja őket tölteni élettel, és elérik, hogy aggódjunk értük. Ám a karakterek hiányosságaiért kárpótol minket azoknak múltja és lelki szenvedéseik, amik konkrétan a film teljes cselekményében manifesztálódnak. Mert az egy dolog, hogy háború sújtotta övezetből érkeztek, ahol megtapasztalhatták az emberi kegyetlenség igazi valóját, de az ő múltjukban is van, amivel nem tudnak szembenézni, és ezeket mind igyekeznének elfelejteni. De a múlt elől nem lehet csak úgy elmenekülni, még egy másik országba sem, és ebben a filmben ez maximálisan beigazolódik. A szellemek is inkább metaforaként szolgálnak a karakterek lelkiismeretének, az elfojtott emlékek és szégyenérzet ábrázolására. A személyes dráma mellett lényeges hangsúlyt kapnak az olyan aktuális társadalmi témák is, mint a menekült helyzet, és a beilleszkedési problémák. Bol már szinte kényszeresen próbál beilleszkedni, kulturális múltját teljesen maga mögött hagyva, és folyamatosan bizonygatni, hogy képesek beilleszkedni és teljesen új életet kezdeni. Vele szemben Rial egyáltalán nem találja helyét az új világban, és a múltját sem hajlandó csak úgy elengedni, sőt, a velük történt borzalmak ellenére még így is visszavágyik régi otthonukba.

Ám a jó és érdekes témák ellenére a film mégsem tud igazán hatásos és maradandó lenni. Lehet, hogy ez betudható annak, hogy ez a rendező első nagyjátékfilmje, de így is van benne pár olyan hiányosság és gyenge pont, amik valamennyire tompítanak az élményen. Az arányok kezelése például egy ilyen pont, mert eléggé sok az üresjárat, és az unalmasabb pillanat a filmben, amik miatt a cselekmény eléggé le tud ülni, és emiatt könnyen lankadhat az érdeklődésünk, amíg nem jön egy komolyabb, drámai pillanat, vagy egy hátborzongató jelenet, ami visszaránt minket a sztoriba. Emellett van pár jó ötlet, amiket belengetnek, de végül nem kezdenek velük semmit. Ilyen például a környék lakóival (köztük szintén fiatal feketékkel) való konfrontáció, illetve a különös szomszéd nő, amik önmagukban is kellő potenciált rejtenek, és sokat hozzá is adhattak volna a történethez, de végül ezekből nem kaptunk semmit. Ezek miatt a film néha tényleg kicsit sutának érződhet, de nagyon ezek sem teszik tönkre a végeredményt. Csak emlékeztetnek rá, hogy ezt meg lehetett volna még ügyesebben is csinálni.

Mindent összevetve, a Kinek a háza? nem egy hibátlan, de egy nagyon is figyelemre érdemes debütáló produkció. Kisebb hibái miatt sajnos nem hiszem, hogy igazi kultuszfilm, vagy klasszikus válhatna belőle, de az általa felvetett témákat nagyon érdekfeszítően és hatásosan dolgozza fel, ami már önmagában egy hatalmas előny. Az pedig már itt látszódik, hogy a rendezőben, Remi Weekes-ben rengeteg potenciál van, és a későbbiekben akár egy igazán elismert rendezővé is válhat.

IMDb | mafab