Napjainkban sajnos a horror/thriller filmek zsánerében megfigyelhetőek fájó sajátosságok. Ezek közül egyértelműen a műfaj egyfajta ellaposodása a legaggasztóbb. Rengeteg történetet meséltek már el, számtalan fordulatot ismerhettünk már meg, szinte elképzelhetetlen képeket láthattunk már. Ezt elsősorban az alkotók hibájának tekinthetjük, hiszen igyekeznek biztosra menni. A lényeg az, hogy megtérüljenek a költségek és esetlegesen még némi profitot is képesek legyenek realizálni. Jöhetnek az ismert sémák. A gyilkos vadállatok, a bosszúszomjas szellemek, a vérre éhes vámpírok – akiket előszeretettel fosztanak meg valódi természetüktől –, a holdat üvöltő farkasemberek, az arctalan gyilkosok, az ismeretlen entitások. Mind-mind elbuktak már, ahogy talán néha győzedelmeskedtek is. Mi nézők pedig reménykedünk. A sorozatgyilkosokhoz hasonlóan hiszünk abban, hogy ha ezúttal nem is, de a következő végre elhozza a várva várt beteljesülést, mert az talán olyan lesz, amire mindig is vágytunk, tökéletes. Hazudunk magunknak és elviseljük, hogy hazudjanak nekünk. Egy új fordulat, egy népszerű rendező, egy ismert színész neve mégis képes megmozdítani bennünk valamit. Útnak indulunk, jegyet váltunk és – nagy valószínűséggel – csalódunk is. Újra és újra. Végtelen, lefelé tartó spirál ez, melyen haladva olyan filmekkel találkozhatunk, amelyek valamilyen módon mégis képesek kiemelkedni a szürke tömegből – olykor gyakran érdemtelenül, véleményem szerint tökéletes példa erre a 2018-as Hereditary című alkotás is.

A fentiek teljes tudatában indította harcba filmjét az eddig rövidfilmek készítésével foglalkozó, spanyol rendező, Ángel Gómez Hernández. A 31 éves direktor jól ismert sémához nyúlt és bár meglepetést nem tudott okozni, a november végén debütált, első, egész estés alkotása a Voces mégis rendelkezik olyan tulajdonságokkal, amik kellemes kikapcsolódássá teszik.

Daniel (Rodolfo Sancho) és Sara (Belén Fabra), a régi házak felújításával és értékesítésével foglalkozó házaspár boldogan és jelentős anyagi haszon reményében költözik egy hatalmas vidéki birtokra egyetlen gyermekükkel, a 9 éves Eric-vel (Lucas Blas). A ház nincs jó állapotban, de a munkálatok jól haladnak. Van azonban más, ami miatt aggódniuk kell. Fiuk a költözés óta furcsa hangokat hall. Valami kommunikálni próbál a gyerekkel, aki egyre jobban a titokzatos hangok hatása alá kerül, amik igyekeznek kiterjeszteni uralmukat a család többi tagjára is. Van rajtuk kívül valami az ódon ház falai közt, ami csak arra vár, hogy rászabadulhasson a világra…

A történet rövid összegzéséből világosan kitűnik, hogy nem a sztorival próbáltak kitűnni az alkotók a tucatfilmek tengeréből. A felütés kínosan ismerős lehet, az utóbbi idők egyik legjobb horror sorozatából, a The Haunting of Hill House-ból, a cselekmény pedig szinte előre ismerhető, azon nézők számára, akik láttak már valaha horrorfilmet. A túlvilági hangok valóságunkba történő beszivárgásával kapcsolatos alkotások száma pedig szinte felfoghatatlan. A fenti trailer sem akarja másnak mutatni a filmet, mint ami. Egy szellemtörténet. Se több, se kevesebb. Én mégis találtam benne olyan jellegzetességeket, amik miatt nem sajnálom a Voces-ra fordított, valamivel több, mint másfél órát. Tetszett az okkultizmus beemelése, az EVP (elektronikus hang jelenség) vizsgálati módszere és külön ki szeretném emelni a hírhedt kínzóeszköz, a kín körtéjének érzékletes szerepeltetését is. Ennyi talán elég is lenne egy kellemes esti borzongáshoz, de – mint az a lenti értékelésben is látható – ez sajnos nincs így. A tisztességes iparos munkába – ami, mind a rendezőről, mind pedig a stáb többi tagjáról bátor szívvel elmondható – ugyanis hiba csúszott. Hiba, ami az inkvizíció eszközéhez hasonlóan fémlapjaival feszíti szét a film fájdalmasan érzékeny, fokról-fokra súlyosabban rongálódó, lágy szövetét. A direktor olyan kínzóeszközt választott magának, ami nem csak a nézőket, hanem saját alkotását is képes volt szinte végzetesen megsebezni. Jumpscare. A szó, a jelenség. Az, amit minden jóérzésű filmrajongó elítél. Hiszen pótszer. Egy kellemetlen adalékanyag. Savként maró „csodaszer”, ami az aprólékosan felépített rettegés gyilkosa is egyben. Pillanatnyi rémület, az igazi horror élmény helyett. A rendező ezt az eszközt tűzte filmjében zászlajára és képes kellemetlenül sokszor alkalmazni is… Talán jobb lett volna, ha több figyelmet fordított volna a történetre, a karakterekre, a háttértörténetre és sokkal, de sokkal kevesebbet az olcsó ijesztgetésre. Remélhetőleg a következő alkotásában megtalálja majd az egyensúlyt és helyes utat is…

Összességében elmondható, hogy nem ez a spanyol horror fogja megreformálni a műfajt. Nem is ez volt a célja. Ha egy könnyed kikapcsolódásra vágyunk egy hideg téli éjszakán és nem riasztanak el minket a gyakran alkalmazott jumpscare-ek, akkor nem fogunk nagyot csalódni. Csak kezeljük a helyén a filmet és ne várjunk el többet tőle, mint amit nyújtani képes.