Volt már olyan ember az életedben, akit magadnál is jobban szerettél? Nem csak szavak szintjén, hanem teljes szívvel-lélekkel az övé voltál? Megtettél neki mindent, a saját érdekeidet inkább a háttérbe szorítottad, minthogy kompromisszumba kelljen hajszolni a másikat? Feltetted érte az életed? Meghaltál volna érte? Öltél volna érte? Vannak, akik mindezt megteszik, megtették a szerelemért, nem számít mennyire iszonyatos, amit a szeretett személy velük, vagy mással csinál, esetleg megkövetel tőlük, az élet nélküle elképzelhetetlen lenne.

Martha Beck is felfoghatatlan szörnyűségeket követett el a szerelméért, ahogyan Rose West is közösen követte el a gyilkosságokat férjével. Ben Young debütáló nagyjátékfilmjét pedig szintén valós történet, Ausztrália legkegyetlenebb sorozatgyilkos párja, David és Catherine Birnie ihlették. Filmjében a hangsúlyt mégsem a dokumentarista jellegű ügyismertetésre, hanem sokkal inkább az érzelmekre fektette. Talán az a leggyomorforgatóbb és felkavaróbb ebben a műben, hogy voltaképpen romantikus.

Vicki (Ashleigh Cummings) éli a tizenhét éves fiatalok mindennapjait, fiúzik, bulizik és lázad. Főleg anyja ellen, aki elhagyta az apját, ezzel őt magát is, a lány pedig képtelen feldolgozni, hogy szülei szerelmének, közös életének vége, ezért mindenért anyját bünteti. Éppen ezért szökik el egyik éjszaka is, a konkrét tiltás ellenére, buliba, ahová soha sem fog megérkezni. Egy szimpatikus pár füvet kínálva a partyhoz, házukba invitálják, a lány számára pedig hamarosan egyértelmű lesz, hogy kelepcébe csalták. Evelyn (Emma Booth) és John (Stephen Curry) közösen rabolnak el fiatal lányokat, hogy pár napig maguknál tartsák, brutálisan megkínozzák, erőszakkal bevonják közös, beteges szexuális életükbe, majd megöljék őket. Vickinek nem sok lehetősége marad, talán úgy van esélye, ha a gyilkos párt egymás ellen hangolja, de ehhez meg kell értenie Evelyn indítékait is.

Az első legdöbbenetesebb momentum a filmben, hogy a gyilkos pár kimondottan intelligensen cserkészi be az áldozatait. Már kiskorunkban megtanuljuk, hogy idegenhez nem szólunk, nem fogadunk el édességet, nem szállunk be a kocsijukba. De ez a pár agyafúrtabb ennél sokkal, jól szituáltak, azonnal felmérik a helyzetet és rátapintanak arra a dologra, amire a kiválasztott áldozat ugorhat, semmit nem erőltetnek, szinte azt érik el, hogy az áldozat sétáljon be a hálójukba, öntudatlanul. Rendkívül ijesztően kapják el a lányokat, módszerüknek még egy kimondottan távolságtartó ember is bedőlne. A második pedig az, hogy a Mum&Dad-del, vagy az Alléluia-val ellentétben (utóbbira még vissza fogok térni) itt a hangsúly nem a szexuális megaláztatások, kínzások bemutatásán van, nem is mutatnak szinte semmit, pár eszközön kívül, melyekből pontosan tudjuk, mit kell átélnie az áldozatoknak, ez pedig így sokkal vérfagyasztóbb.

Vannak filmek, melyeknél a gore, az explicit tartalom eszközjellegű és a cselekmény szerves része, de, ha ebben az esetben megmutattak volna mindent, azonnal átfordulhatott volna öncélúságba és az maradt volna meg mindenkiben, nem Evelyn hihetetlenül ambivalens karaktere. Ez a nő nem írható le azzal, hogy egy megátalkodott, erkölcstelen, aljas gyilkos, szerintem ő ugyan annyira áldozat, mint a lányok. Nem tudjuk meg pontosan hogyan ismerkedett meg Johnnal, milyen volt a közös múltjuk, mikor és hogyan kezdtek gyilkolni, a nőnek az előző életéből csak foszlányokat ismerünk meg, de mindezek nem is lényegesek és nem is volt szükséges, hogy mindenről felrántsák a leplet. Azt látjuk, hogy John elképesztő nyomást és hatalmat gyakorol a nőre, mintha ő is a rabja lenne, önként, mindent megtesz a szerelméért, ha kell anyáskodó, ha kell vadállatias szexszel szolgálja ki, ha pedig John más nő után vágyódna, közösen cserkészik be és intézik el. Amikor a férfi nincs a közelben a nő szinte vegetál, nem tud magával mit kezdeni, csak várja John visszatértét, mintha belül teljesen üres lenne és az eszét elvevő szerelem töltené csak meg lélekkel. Vicki viszont más, mint a többi, John kiemelt fegyelmet szentel neki, egyedül akarja megerőszakolni, kínozni, és Evelyn számára abszolút nem is a fájdalomokozás ad örömet, hanem, hogy együtt teszik a férfival, aki őt is folyamatosan érzelmileg zsarolja és sakkban tartja. Vicki ezt látja meg köztük, és használja ki, kellően okos ahhoz, hogy ne közhelyekkel próbálja összeugrasztani őket, hanem meglátja Evelynben a sebzett áldozatot, aki maga is ki van láncolva az ágyhoz, láthatatlanul, az érzelmeivel.

Mindezt a két nő olyan lehengerlő alakítással éri el, hogy abszolút nem kellett semmiféle felesleges sallang, nyakatekert operatőri munka, éppen elég a közelikben az arcukat, szemüket fürkészni, melyekből érzelmi viharok olvashatóak ki. Emma Booth lehengerlően jól játszik, tényleg szavak nélkül tudja mindezt kifejezni és annyira komplexé teszi a karaktert, hogy megérteni is képtelenség teljesen, reakciói pedig teljes mértékben kiszámíthatatlanok, ettől pedig vérfagyasztóvá válik.

Ezt a fajta kapcsolatot, ami a gyilkosok között van, az Alléluia mutatta be még remekül, de míg az kevésbé nyerte el a tetszésem, a Hounds of Love egy tökéletes film, a témában főleg. Emma Booth egymaga elvinné a hátán a filmet, de maga mellé még két rendkívül erős színésztársat kapott, Ben Young pedig gyönyörű képeket és zenét komponált a lelket szétszaggató cselekményhez. Ezt a filmet mindenkinek meg kell néznie, de számítson rá, hogy nem felejti el könnyen, és nem kimondottan a gyilkosok tetteiért.

10/10

IMDb