Mindig is kedveltem a családi történeteket, amik akár évtizedeken keresztül követik a szereplők életét, megismertetve a nézőkkel nemcsak azt, hogy döntéseiknek követően hová érkeztek és mivé váltak útjuk során, hanem azt is kik voltak egykoron és honnan indultak el. Az ilyen – elsősorban a dráma műfajába sorolható – alkotások varázs abban rejlik, hogy egy mindenki számára ismert dolgot mutat be. Az életet. Azt, amit a gyöngyvásznakon látható szereplőkhöz hasonlóan mi is napról-napra és percről-percre alakítunk. Döntéseket hozunk, keressük életünk kérdéseire saját válaszainkat. Mi miért történik? Mi tettünk egykor valamit? Vajon jól cselekedtünk-e? Jól döntöttünk-e? A filmes drámák ezekben tudnak segíteni nekünk, bár válaszokkal nem szolgálhatnak, de iránymutatással kétségkívül igen. Legyen szó akár az egyik legnagyobb volumenű családi drámáról, a Keresztapa-trilógiáról vagy éppen az egyik személyes kedvencemről, a Szenvedélyek viharában című, remek alkotásról, mind-mind valódi értéket képvisel, és sosem bánjuk meg, ha időről időre újra elővesszük ezeket a pompás filmeket. Hasonló bravúrt szeretett volna elérni az egykor szebb napokat is látott rendezőzseni, Ridley Scott is, aki miután megszerezte Sara Gay Forden, hasonló című könyvének jogait, elkészítette a Gucci-dinasztiáról készült alkotását.

Maurizio Gucci (Adam Driver) fiatal joghallgató, aki nevének, és a rá váró örökségnek hála olyan életet él, amiről a legtöbben csak álmodhatnak. Egy barátja által szervezett házibulin ismerkedik meg a csinos és temperamentumos Patrizia Reggiani-val (Lady Gaga), aki mindent megtesz annak érdekében, hogy elcsavarja a férfi fejét. Fáradozásit siker koronázza, és végül hozzámegy a férfihoz és így mindenhez, amit a patinás név jelent. A pénzhez, a hatalomhoz, a divathoz. Azonban a lány valójában nem az, akinek tűnt egykoron. Törtető, gátlástalan, pénzéhes, aki jelentős részre tart igényt a Gucci-birodalomból is. Maurizio későn eszmél rá arra, hogy félrevezették és hivatalosan is megszakítja közös házasságukat. Patrizia azonban nem válogat az eszközökben, főleg nem akkor, amikor valami közé és a hűn áhított élete közé áll. A szemében ebben a helyzetben minden legalizálható, egy gyilkosság is…

Scott 157 perces filmje papíron hosszúnak tűnhet ugyan, de a moziteremben ülve mégsem érződik annak, ez pedig nyilvánvalóan a zseniális színészgárdának tulajdonítható. Adam Driver, Lady Gaga, Al Pacino, Jeremy Irons, Jared Leto, Salma Hayek. A sort még lehetne folytatni. Zseniális alakítások záporoznak a szemeink előtt, akit mégis ki kell emelnem az Lady Gaga, aki úgy játssza el Patrizia-t, hogy arra tényleg nehéz szavakat találni. Valahol a remek és a zseniális tengelyén kell keresnünk a megfelelő kifejezéseket. Tényleg hihetetlen. Maurizio-hoz hasonlóan a nézőket is sikerül félrevezetnie. Hiába ismerjük tetteinek mozgatórugóit, aljas érdekeit, mégis meg tud lepni minket. A film utolsó harmadában is képes szimpátiát ébreszteni a karakter iránt. Ez pedig hatalmas teljesítmény. Őszintén meglepne, ha nem jelölnék Oscar-díjra, és még annál jobban, az, ha nem kapná meg a legjobb színésznőnek járó szobrocskát. Úgy érzem ez borítékolható. Természetesen a többi színész is kiemelkedő alakítást nyújt. Driver hiteles Maurizio szerepében, Hayek tökéletes mellékszereplő, akinek apró megnyilvánulásaiból érződnek a Gucci-dinasztia vadhajtásával kötött baráti – és természetesen üzleti – viszony előnyei. Jared Leto Paulo-ja pedig legalább annyira taszító, mint amennyire szánni való figura. Ez pedig egyértelműen a színész érdeme. A két színészóriás, Pacino és Irons, közös jelenetei pedig felemelőek és tekintélyt parancsolóak. Mindketten remek alakítást nyújtanak. A rendezés biztos kezű, az operatőri munka remek, a fényképezés csodás, a forgatókönyv rendben van, de… Mert sajnos ebben az esetben is van egy nagybetűs DE.

A Gucci-ház minden képkockáján érződik a fájó bizonyosság, hogy ez az alkotás egyetlen valós céllal születhetett meg. Oscar-díj várományos filmnek készült. Minden pillanatában ez érhető tetten és erre is játszik rá. Ez pedig szomorúsággal tölt el. Díjat a rendezőnek és a színészeknek. Mert megérdemelik? Igen, valóban meg, de a díj így nem elismerés lesz, csupán a hűn áhított cél. A film így korcsosul. Nem teljesítmény. Eszköz csupán. Ez pedig fájdalmas igazság. Olyan, ami kihangsúlyozza az elmúlt évek kiábrándító trendjeit…

A Gucci-ház a filmvilág Patrizia Reggiani-ja. Olyan, ami mindenáron a csúcsra akar törni. Bár önmagában nem értéktelen, mégis visszaigazolást vár és követel. Csak elismerés által létezhet és teljesedhet ki. Sajnos már nem lehet „csak” egy jó filmet készíteni? Lehet, de ez most nem volt elég az alkotóknak. Többet akartak. Mindent. Ezért nem tudom többre értékelni az alkotást egy erős közepesnél. Mi más lehetne az ipar lényege, ha nem maga az alkotás? A film az, ami igazán fontos kell, hogy legyen. Minden másodlagos. Itt felborul a sorrend. Elvész a balansz. Kár érte. Talán majd legközelebb…

IMDb | mafab