1970-ben a Kristálytollú madár hatalmas sikert aratott, ami a giallo műfajára is erős hatást gyakorolt, így Argento előtt megnyílt a lehetőség, hogy további filmeket készíthessen, és csiszolhassa rendezői tudását. Ezt a producerek is érzékelték, akik meglovagolva a siker hullámait, külön támogatták Argentot, és ösztönözték, hogy valami hasonlóba fogjon bele ismét, megismételve a Kristálytollú madár sikerét. Így történhetett meg, hogy 1971-ben  Dardano Sacchetti ötletéből, Luigi Cozzi közreműködésével Argento elkészíthette következő filmjét, ami A kilencfarkú macska címet kapta, és egyben a Kristálytollú madár után Argento állat-trilógiájának második darabjává vált. Ám ami így utólag eléggé érdekesnek számít az az, hogy Argento, de még Sacchetti sem tud túl pozitívan nyilatkozni erről a filmről. Argento például konkrétan a leggyengébb filmjének tekinti a klasszikus produkciói közül, holott többi művéhez hasonlóan A kilencfarkú macska is elég nagy hírnévnek örvend, és a maga korában is elég sikeres volt. De amint azt már megszokhattuk, az ilyen eseteknél mindig sokkal árnyaltabb a kép.

A keresztrejtvény szerkesztésből élő, visszavonult, vak újságíró, Franco Arnò (Karl Malden) egyik este hazafelé sétál örökbefogadott unokahúgával, amikor egy mellettük parkoló autóból különös beszélgetésre lesz figyelmes. Nem sokat képes megjegyezni a két rejtélyes alak beszélgetéséből, de egy zsarolással, és egy bizonyos információval kapcsolatos szavak jól kivehetőek maradnak számára, továbbá unokahúgát is megkéri, hogy próbálja megjegyezni az autóban ülők arcát, de ő csak az egyiküket képes kivenni. Még ezen az éjszakán betörnek a szomszédos genetikai laborba, megölnek egy biztonsági őrt, de látszólag nem lopnak el semmi fontosat, a rendőrség pedig emiatt ipari kémkedés gyanújával kezd nyomozni. Az előző éjszaka eseményeitől hajtva az idős Arnò kíváncsiskodni kezd a helyszínen, és itt bele is botlik az eset iránt érdeklődő fiatal riporterbe, Carlo Giordaniba (James Franciscus). Később az intézet egyik tudósa tragikusan életét veszti a pályaudvaron, amikor egy vonat alá esik, amiről Arnò az újságokból értesül is. Ám nem csak az kelti fel az érdeklődését, hogy az áldozat az intézet dolgozója volt, hanem az, hogy unokahúga szerint ő volt az egyik férfi, aki azon az éjszakán ott ült a mellettük parkoló autóban. Ráadásul a tudós haláláról éppen az a Carlo Giordani írt, akivel Arnò korábban megismerkedett, így fel is keresi a fiatal riportert. Meg is osztja vele elképzeléseit arról, hogy szerinte a tudós halála nem biztos, hogy baleset volt, majd a fotósnál kezdenek érdeklődni, aki a cikkhez készítette a helyszíni képeket. A fotós még telefonban elmondja nekik, hogy a negatívokon valóban jól látható egy kéz, ami a sínek közé löki a tudóst, de mire a két férfi elmenne hozzá, addigra már a fotóst is megölik, a negatívok pedig eltűnnek. Innentől már Arnò és Giordani számára is egyértelművé válik, hogy miféle ügybe keveredtek, és a két férfi úgy dönt, hogy együtt próbálják meg valahogy felgöngyölíteni az ügyet.

Furcsának hathat, hogy Argento ilyen negatívan ítéli meg ezen filmjét, ami nem csak, hogy az ő művei közül is a jobbak közé tartozik, de még bemutatásakor, a giallo dömping kellős közepén is egy kifejezetten népszerű darabnak volt mondható.  Persze a dolgok mögé nézve valahol érthetővé válhat a dolog, kezdve azzal, hogy három ország producereinek (Olasz, Francia, Nyugatnémet) is meg kellett felelnie a fiatal rendezőnek, aki emellett itt még nagyon kereste a saját hangját. A nagyobb produceri figyelemnek, és költségvetésnek köszönhetően olyan dolgokra volt lehetőség, mint két amerikai sztár szerepeltetése (Karl Malden és James Franciscus), látványos autósüldözés, szólíd szexjelenet, és minden egyéb, amit a kor nagyközönsége kívánhat. Persze az ilyen bónusz elemek azt is eredményezik, hogy a végeredmény kicsit eltávolodik a Kristálytollú madárban megismert lassabb, horrorisztikusabb thriller vonaltól, és inkább hasonlít a korszak átlag krimijeire. Argento is főleg ezt hozta fel a filmmel kapcsolatban, hogy túlságosan hasonlít az amerikai krimikre, és, hogy nincsen saját egyénisége. Van egy nagyon jó alaprejtélyünk, de a film túl sok plusz szállal és elemmel van telepakolva, amik eléggé elviszik a figyelmet az alaphelyzetről, és más irányba terelik a cselekményeket. A nagyon látványos, de szükségességében megkérdőjelezhető autósüldözés is ilyen, de nyugodtan ide lehet sorolni még pár mellékszereplővel kapcsolatos szálat is. Ez a túl sok szál pedig rendesen agyon tudja nyomni az alaphangulatot, és feleslegesen túlnyújtja a cselekményt. És e miatt a túlzsúfoltság miatt válik néhol vontatottá és kicsit unalmassá a film. Persze ezt később sikerül oldani pár igazán hangulatos pillanattal, például a temetői jelenettel, illetve a fináléval, de a teljes összképen még ezek sem tudnak nagyot lendíteni.

Viszont mindettől függetlenül Argento megtett minden tőle telhetőt, és szerencsére nem is hazudtolja meg magát második filmjében. Gore az most nem nagyon van, ellenben a gyilkosságok így is jóval brutálisabbak, mint bármelyik átlag krimiben, és némelyik van olyan abszurdan kegyetlen, hogy már rendesen előrevetítse a rendező későbbi őrületeit. Ez főleg a vonatos jelenetnél és a fináléban mutatkozik meg. És bár a korábban vázolt történeti és cselekményi elemek miatt nem nagyon van lehetőség arra, hogy igazán érvényesüljön az Argento féle horror, magát a krimi vonalat, és a karakterek közti dinamikát jól oldja meg. A cselekmény rengeteg vörös heringet lebegtet be, amik közül bőven válogathatunk a potenciális gyilkos kilétével kapcsolatban, és bár a vége felé lehet, hogy ez kicsit könnyen kitalálhatóvá válik, azért jó darabig sikerül fenntartani a kétséget, és a kíváncsiságot ezzel kapcsolatban. Ahogy a gyilkos indítéka is egy érdekes elgondolás, ami Dardano Sacchetti ötlete volt, és e köré építette fel Argento a teljes történetet. Az ezzel az elemmel kapcsolatos ihletet Sachetti egy tudományos folyóiratból merítette, és bár ennek alapjait azóta bőven megcáfolták, magában a filmben még így is működik (csak azért sem fogok ennél konkrétabbat írni erről). A sok szereplő mellett pedig van jó pár igazán rokonszenves figura, akiket tényleg meg tudunk kedvelni és tudunk szorítani értük. A két főszereplő szerencsére pont ilyen. Carlo Giordani a tipikus vakmerő, laza, de egyben kellő profizmussal is rendelkező fiatal riporter, akinek igazán megnyerő stílusa is van. Mellette az idős Franco Arnò egy még szimpatikusabb és stílusosabb karaktert jelenít meg, aki a film igazi lelkét jelenti, akihez társul még fiatal és elragadóan bájos unokahúga is. Ő kettejük kapcsolata egy igazán szívet melengető elemét adja a filmnek. A zenét pedig a Kristálytollú madár után ismét a filmzenék koronázatlan királya, a nagyszerű, nemrég elhunyt Ennio Morricone szolgáltatja, aki megint csak bizonyította tehetségét. A kilencfarkú macska zenéje talán a legjobb az egész állat-trilógiából, legyen szó a főtémáról, vagy az összes többi taktusról, mind kiváló aláfestésül szolgál a történetnek. Morricone a rá jellemző fogásokkal jelenít meg különféle érzelmi skálákat és hangulati állapotokat zenéjében, egyszerre fokozva a feszültséget, és egyben olyan éterien gyönyörű és szívet szorongató dallamokat szólaltat meg, amikről tényleg nem gondolnánk, hogy ezek egy Argento filmben csendülnek fel. Méltó emléket állítanak ezek a dallamok is a mester megkérdőjelezhetetlen tehetsége, és meghatározó életműve előtt.

Az operatőri munka tekintetében is már itt megmutatkoznak Argento jellegzetes fogásai. Ilyenek például azok a beállítások, amikor a gyilkos szemszögéből szemléljük az eseményeket, ezzel minket nézőket is belehelyezve az ólálkodó tettes helyzetébe, és részben cinkossá is téve minket. Illetve a gyors, vad közeli snittek a gyilkos szeméről, amik kiváló feszültségteremtő elemek, és egyben jól érzékeltetik, amolyan kicsit tudatalatti szinten a gyilkos elemállapotát is. Mindezeknek az eredménye egy igazán remek giallo, ami viszont a korábban tárgyalt hátrányai miatt nem tud igazán felnőni a Kristálytollú madárhoz, vagy Argento későbbi remekműveihez, és talán az állat-trilógiából is ez a darab lóg ki a leginkább. Ám azt mindenképpen le kell szögezni, hogy ezek a meghatározások főleg Argento életművén belül értendőek. Még ha a rendező sajátos esszenciája itt még nem tud úgy igazán megmutatkozni, A kilencfarkú macska így is lényegesen kiemelkedik a kor átlag krimijei közül, még ha rendelkezik is azok negatív tulajdonságaival. Egy igazán élvezetes és kedvelhető giallo ez, ami méltó helyet foglal el a rendező filmográfiájában, abból is a legjobb időszakának egyik első darabjaként.

7/10

IMDb | mafab