Az utóbbi időben mintha ismét kezdenének lassacskán előkerülni a vallási tematikájú horrorok. Az Apáca első és második része talán bele is sorolható ebbe az újabb fellángolásnak a nyitányába, ami inkább a tömegfilmek szerelmeseit célozta meg. Ezután kaptunk még egy eléggé felesleges és gyatra új Ördögűző filmet, és hamarosan érkezik még Az első ómen, a nagysikerű klasszikus nagyon is indokolt előzményfilmje. Rövid soraimból kiderülhet, hogy ezeket a filmeket nem tartottam valami eredményesnek annak tekintetében, hogy ismét felvirágoztasság a vallási horror alzsánerét (tudom, Az első ómen még ki sem jött, de nem is fogom tagadni a vele kapcsolatos rossz előérzeteimet), és kérdéses, hogy kapunk e a közeljövőben olyan filmet, ami igazán meg tudná ragadni azokat a valódi borzalmakat és félelmet, ami ebben a témában rejlik. Michael Mohan rendező és a napjainkban fénykorát élő Sidney Sweeney legújabb közös filmje szintén ezzel a zsánerrel próbálkozik meg. A filmnek már ki is alakult egy kisebb híre még a premier előtt és sokan várták kíváncsian, hogy vajon mit hoznak ki ebből az alkotásból.

Cecilia nővér (Sydney Sweeney), a fiatal novícia megérkezik Olaszországba, ahol lehetőséget kapott arra, hogy egy új vallási felekezet tagjává váljon. Cecilia boldog hitbuzgalommal vág bele ebbe a számára nagy kalandba, bár az hamar egyértelművé válik, hogy az új közösségben azért nem minden olyan felhőtlen és csodálatos, ahogy azt elsőre gondolta. Az aprócska kellemetlenségek után viszont lassacskán felsejlik, hogy ebben a zárdában sokkal sötétebb és aggasztóbb dolgok is lappanganak, mint néhány rosszindulatú nővér, vagy pedig a szegényes körülmények. Sőt, egy váratlan esemény után Cecilia egyre inkább fenyegetve érzi magát saját közösségének tagjaitól.

Magának a filmnek már megvan a saját kis múltja. Sidney Sweeney még 2014-ben jelentkezett a film főszerepére, ám a projekt végül nem valósult meg. Évekkel később azonban Sweeney beállt producerként a film mögé, felkereste az írót, és megszerezte a forgatókönyvet, majd megnyerte rendezőnek Michael Mohan-t, akivel már korább dolgozott együtt a Kukkolók és az Everything Sucks! forgatásán. Majd sikerült még finanszírozókat is találni, és a projektet eladta a Neonnak, így végül sok év után elkészülhetett a film. Úgy látszik ez valóban szívügye lehetett Sweeney-nek, ha már ennyi energiát beleölt a megvalósításába, vagy az is lehet, hogy egy jó kitörési lehetőséget látott benne. És az alapokat elnézve tényleg meg is volt benne egy igazán maradandó horror ígérete. Az alapfelállás és a szetting remek. Egy olasz egyházi intézmény mindig jó helyszínként szolgálhat egy horrornak, főleg úgy, hogy a játékidő nagy részében szinte ki sem mozdulunk az épület falai közül. A rendező nagyon jól is élt ennek a remek helyszínnek a kihasználásával. A sötét, gótikus termek, folyosók, és pincehelyiségek nagyon nyomasztó és klausztrofób érzést keltenek. Amikor a film elején Cecilia nővér megérkezik, és amikor még tényleg semmi rendkívüli nem történik, már akkor nagyon kényelmetlenül érezzük magunkat. Tisztán érezni, hogy ezen a helyen valami nem stimmel, és akinek van egy kis esze, az rövid idő után menekülne innen. Néhány mellékkarakteren keresztül is jól sikerült érzékeltetni a kilátástalanságot és azt, hogy ez a hely tényleg olyan, mint egy végső zsákutca, ahonnan sehova nincs menekvés. A rendezés mellett az operatőri munka is dicséretet érdemel. A jó helyszín már adott volt, de ezt még sikerült remek beállításokkal megspékelni, és úgy, hogy emellett még nagyon jól játszanak az árnyékok és a sötétség használatával is.

Ami még egy hasonló misztikusabb felhangú horror javára válik, az a rejtély és a misztikum. Az első hatásvadász nyitójelenettől eltekintve a cselekmény szépen építkezik. A cím nyilván már egy keveset elárulhat abból, hogy mire mehet ki a játék, de a film nézése közben még így is szép lassan csepegtetik nekünk a baljós előjeleket, és a homályos információkat, így sokáig tényleg nem tudjuk, hogy mi is fog itt történni, és pont ez a bizonytalanság az, ami fenntartja bennünk azt a kellemetlen, nyomasztó érzést. Amikor megtörténik az első nagyobb fordulópont, utána ez már valamennyire a felére csökken, viszont a bizonytalanság érzése továbbra is megmarad bennük, hogy mi lesz most, és, hogy ez az egész miért történt? És ezután a pillanat után szaporodnak meg a konkrétabb horror jelenetek, amik egyre jobban alátámasztják ezt az érzésünket. Szerencsére a film nagyon ritkán él a jump scare használatával. Konkrétan egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor volt jump scare a cselekmény során, és az a kevés sem volt valami erős, de szerencsére itt tényleg nem ezen van a hangsúly. Sőt, ami felettébb kellemes meglepetés volt a számomra, az az, hogy a film nem fél bevállalni a gore jeleneteket sem. Persze nem viszi ezt túlzásba, és csak néhány alkalommal kapunk egy véresebb jelenetet, de például így is kapunk premier plánban egy szétroncsolt emberi arcot és egy nyelvkivágást. A rendező ezek mellett inkább támaszkodik a sejtetés és a nyomasztás eszköztáraira, illetve az információhiány okozta biztonságérzet felszámolására, és ezeket jól is alkalmazza. Inkább akar pszichológiai horror lenni, ám sajnos minden erénye ellenére ezt sem tudja teljesen kihasználni.

Nem tudom, de kicsit olyan érzés, mintha a forgalmazók visszafogták volna a stábot, hogy a film sokkal közelebb kerüljön a szokásos tömeg-horrorok világához, és így eladhatóbb is legyen. Michael Mohan rendező munkája így is ki tud emelkedni a megszokott konzum rémísztgetés mocsarából, és többször megcsillogtatja, hogy itt egy valóban erős drámai horrorfilm bujkál a felszín alatt, de ahányat sikerül előrelépnie, utána még kettővel vissza is lép. A film néha fájóan nem mer bevállalni komolyabb döntéseket, és inkább hagyatkozik a megszokott módszerek használatára. Ennek eredménye viszont az, hogy a film sokat veszít az első harmadában tapasztalt fényéből és kiszámíthatóvá, néha meg majdnem komolyanvehetettlenné válik. Ez főleg az után következik be, amikor a film utolsó harmadában kiderül, hogy mire is ment ki itt végig a játék. Maga az ötlet eléggé beteg, de a megvalósítás még is megbicsaklik. Akár abban, ahogy a szereplők kezelik ezt, de még az ezután az esemény köré írt jelenetekben is. A cselekmény itt már teljesen átcsúszik egy szokásos pláza-horror dramaturgiájába, és a korábbi nagy ígéretei beváltatlanul maradnak. Sokan dicsérték a befejezést, hogy milyen bevállalós, de őszintén, én egyáltalán nem találtam ezt a lezárást kiemelkedőnek semmilyen formában. A záró képsorok elég hatásosak, ezt nem tagadom, de összességében a befejezés egy teljesen erőtlen, kiszámítható, és feszültségmentes erőlködés, ahol soka már el is kezdhetnek ásítozni. Amit viszont nem lehet elvitatni tőle, az Sidney Sweeney játéka. Sweeney bár bizonyította több alkalommal is, hogy remek színésznő, annak ellenére is, hogy a közönség nagyrésze főleg testi erényei miatt figyelt fel rá. Nos, Sweeney abban a szerencsés helyzetben van, hogy mindkét területen megáldotta őt a jóisten. Ebben a filmben is van lehetősége megvillogtatni színészi eszköztárát, bár ez a szerep eléggé visszafogott, de Sweeney még így is sokat ki tud hozni csak néhány pillantásából és arcrezdüléséből. Oscar-díjat persze nem kell várni tőle, de a karaktere kétségbeesettségét, félelmeit, és még a vidámabb pillanatait is nagyon hitelesen adja elő a színésznő. Egy élő, lélegző figurát kapunk tőle, akiért lehet izgulni, és bár sokáig a naiva áldozat szerepében van, a történet előrehaladtával azért megmutatja, hogy krízis helyzetben őt sem kell félteni.

Mindent összevetve, a Szeplőtlen nem egy rossz film, de nem is annyira kiemelkedő, mint amennyire lehetne. Egy teljesen korrekt, élvezhető kis horror, aminek megvannak azért a negatív pillanatai, de legalább egyszer még így is meg lehet nézni. A legnagyobb baj tényleg az, hogy ez a premissza sokkal többet is érdemelhetett volna, de az átlag mozinézőkhöz való közeledés eléggé lerántotta ezt a filmet azokból a magaslatokból. Kár a lehetőségért, de olyan sokat így sem panaszkodhatunk.

IMDb