Kicsit mesélnél nekünk magadról? Mióta foglalkozol írással?

Kis túlzással, amióta az eszemet tudom. Első novellámat kilencévesen írtam a Poszeidon katasztrófa hatására, ami máig az egyik kedvenc filmem, nem csupán a nosztalgia miatt. Persze az írás és a foglalkozásszerű írás két különböző dolog. Legtöbbünk nem foglalkozásszerű író, annak ellenére sem, hogy van belőle keresetünk. Jómagam kiadványszerkesztő vagyok és egyéb teendőim mellett ezzel is foglalkozom, ami azért hálás feladat, mert nemcsak íróként vagyok benne a könyvszakmában, hanem tördelőként és borítótervezőként is.

A Szegregált pokol - Zsákutcák már a harmadik műved. 2011-ben még álnéven publikáltál (Andrew Pierce: Delírium - Remény), elmondanád ennek az okát?

Régi história. Mai fejjel már bánom, hogy nem a saját nevemen adtam ki a művet. Magánfinanszírozású cucc volt, és a legnagyobb sikere, hogy általa ismerkedtem össze a Menyasszonyommal. Úgy gondoltam, az angolszász névvel megjelenő könyvek prioritást élveznek. Ez talán a mai napig is így van, de az a tapasztalatom, hogy egyre többen vállalják a saját nevüket. Amúgy szerintem az álnevezés kicsit gagyi dolog, még akkor is, ha elméletileg van létjogosultsága. Mintha az író el akarna bújni, nem merne valamit bevállalni abból, amit leírt. Hogy azt mondhassa: "Á, nem én írtam, hanem X.Y., nézd csak meg, mi van a borítóra írva, és mi a személyimbe."

A mostani könyvedben két történetet olvashatunk, amik első olvasatra nagyon különböznek egymástól, mégis egy az alapjuk. Mesélnél nekünk erről?

Két nagyon különböző történet van a kötetben, és két írói szemlélet is. Ami közös bennük, az a halál bemutatása, a tékozlás és a szerelemért folytatott harc ábrázolása. Tulajdonképpen nincs semmi varázslat. Engem ezek a témák foglalkoztatnak leginkább. Első helyen az elmúlás áll. Mindig is nagyon érdekelt, hogy egy-egy ember miképpen dolgozza fel a halált, milyen a viszonya a halállal és milyen érzelmek kavarodnak fel vagy össze benne, ha közvetlen közelről találkozik vele. Én ezen öt-hat évesen már átestem, mondhatni a tűzkeresztségen, és talán ezért érdekel annyira minden, ami az elmúlással kapcsolatos. Legyen az fizikai vagy szellemi vonatkozású! A Szegregált Pokolban is ez a fő tematika.

Mennyire írod bele magad a történeteidbe? Elvégre arról szólnak ezek a kisregények, hogy a zsákutcáink, milyen hatással vannak ránk, hogyan hatnak az életünkre, ez pedig merőben mindennapi téma.

Természetesen beleírom. Van olyan karakter, akibe jobban, van, akibe kevesebben. Nagyot szoktam nevetni azokon, akik azt mondják, hogy ők aztán nem tudtak azonosulni mondjuk a gyilkosukkal. Basszus! Ha egy író nem tud azonosulni egy karakterével, akkor minek ír róla? Ezek az emberek vagy hazudnak, vagy szarba sem veszik az írást, mint hivatást. Az igazság az, hogy az írónak, még ha messziről is szemlélődik, látnia kell mindent, és akkor is értenie kell az összefüggéseket, ha amúgy az egész logikátlannak hat. Valójában minden történet logikátlan egy kicsit, amit úgy kell érteni, hogy száz és száz alternatíva létezik egyetlen sztori elmesélésére, és egyik sem jobb a másiknál. Nincsen tökéletes út. Ugyanaz van, mint a mi életünkben. Hogy valamit lehetett volna jobban csinálni, hozhattunk volna más döntéseket, és annak ellenére elindulunk egy adott úton, hogy tudjuk, rohadtul nem lesz belőle happy end. Nem bízom azokban az írókban, akik százszázalékosan magabiztos karaktereket alkotnak meg, még akkor sem, ha természetfölötti lényekről szólnak.

Mennyi ideig tartott megírnod a történeteket és melyik kisregényt írtad meg először?

A Delírium - Pokoljárást írtam meg elsőnek, úgy másfél évvel ezelőtt. Ez látszik is rajta. A Gyere vissza hozzám! egészen friss kisregény, szabadabb hangvétellel, lazább mondatokkal, de még mindig nem elég… "természetes". Nem nagyon számolom a napokat, de egy ilyen 220 oldal körüli regényt kvázi egy hónap alatt írok meg. Ez persze még semmit sem jelent, mert utána jönnek a tesztolvasók, az átnézés, a szerkesztés. Azt kell mondani, ha minden jól megy, akkor ezek sokkal több időt vesznek igénybe, mint az írás. Ne higgyetek azoknak a szerkesztőknek, akik egy komplett regényt néhány nap alatt átnyálaznak, mert abból semmi jó nem következik.

A történetek műfaját is elég nehéz meghatározni, hiszen több stílus keveredik egymással? Tudatosan alakítottad ezt ki, vagy egyszerűen vitt magával a történet és így alakult?

Is-is. A Szegregált pokol egy szerencsétlen periódusban született. Már éppen leszakadóban akartam lenni a szépirodalmi stílusról, de még nem akartam teljesen visszatérni abba, amit évekig csináltam, amit "kigyakoroltam". Ezért van az, hogy a könyv se nem szépirodalmi mű, se nem horror, se nem lélektani dráma, hanem ezek egyvelege. Ez egyediséget eredményezhet, de van vele egy hatalmas probléma. Aki a szépirodalmat szereti, az nem bomló hullákról akar olvasni, aki pedig a horrort preferálja, az nem Updike-szerű egyoldalas mondatokra kíváncsi. Jómagam imádom Updike-ot, szeretem a klasszikus irodalmat is, témáim és látásmódom azonban nem igazán kompatibilis a szépirodalommal.

Az első történet esetében az irracionalizmus meghatározását, míg a másodikban a szürrealizmusét idézed. Miért gondoltad fontosnak a történetek előtt megismertetni ezek definícióját az olvasókkal?

Ezek választják el egymástól a két történetet. Ahogy azok különbözőek, úgy az irracionalizmus és a szűrrealizmus is eltér egymástól. Míg az első kisregény egy teljesen irreálisnak tűnő, de valóságos életet mutat be, addig a második a totális szűrrealizmusba ágyazódik, mint egy rémálom a delírium tremensben.

A Gyere vissza hozzám! esetében azt olvashatjuk "Igaz történet alapján". Megkérdezhetem, mi volt ennek a történet a valóságból merített alapja?

A Gyere vissza hozzám! egy olyan ember életét, vagyis életstílusát, felfogását mutatja be, akit én személyesen ismertem, és aki már nincs az élők között. Továbbmegyek, a misztikus szálból sem minden kitaláció. Mintegy 80%-ban igaz történet. A kisregény jelentős része csakugyan megtörtént, láttam, ott voltam. Talán az értelmetlen halál bemutatása volt a fő cél, amikor megírtam, miközben egy végtisztesség is egyben.

A Delírium - Pokoljárás esetében pedig egy Eszterházy Péter és egy Radnóti Miklós idézetet választottál bevezetésnek. Mi alapján választottad ki ezeket? Már a történet megírása előtt ezek jártak az eszedben, vagy később kerültek kiválasztásra az idézetek?

Sokkal később kerültek a könyvhöz az idézetek. Azt tudtam, hogy ketté akarom választani a két kisregényt, és hobbimból adódóan éppen egy irodalmi lexikont lapozhattam, amikor szembekerült velem az irracionalizmus szócikk. Úgy gondoltam, felhasználom. Esterházy Pétertől az idézet az egyik utolsó interjújából származik. Annyira tetszett az a mondat, hogy legalább egy éve feljegyeztem magamnak. Amikor a Pokoljárást javítottam, újra eszembe jutott, és mivel hasonlóságot fedeztem fel az idézet meg a kisregény esszenciája között, merészeltem felhasználni.

Melyik történet állt hozzád közelebb: a Gyere vissza hozzám!, vagy a Delírium - Pokoljárás?

Ez nehéz kérdés. A Pokoljárást egy erős történetnek érzem, de mivel akkor éppen nagyon sok lengyel irodalmat olvastam, főleg Karpowicz műveit, valahogy az ő írói hangulata akaratlanul is átszőtte a történetet. Ha most írnám meg, teljesen máshogy állnék a dologhoz, pláne, mert eszembe se lenne kisregényben gondolkodni. Ebből a szemszögből a Gyere vissza hozzám! sokkal közelebb áll hozzám, az olvasói vélemények is pozitívabbak róla. Ezen nem is csodálkozom. Az a regény, amin jelenleg dolgozom, annak nyelvezetében és hangulatában, de a Pokoljárás zsigeri naturalizmusában, gore stílusában születik meg.

A nyelvezeted nagyon kifinomult, nem mondanám modernek, sőt inkább a klasszikus irodalmi nyelvezethez hasonlítanám. Hogyan alakítottad ki a stílusodat?

Mint említettem, az utóbbi pár évben rengeteg olyan regényt olvastam, amiknek hasonló volt a stílusa. Nem Ignacy Karpowicz-ra gondolok, ő szerencsére nagyon laza és szemtelen. Hanem olyan klasszikusokra, akiket manapság a kutya sem olvas. Ez persze nem negatív propaganda a szépirodalom ellen. Egész egyszerűen az is átalakult, módosult, és ami akár csak pár tíz éve még ment, az manapság már nem menő. Márpedig a szépirodalomnak is szükséges, hogy menő legyen. Nekem tetszik, ha valami bonyolult, összetett. Ugyanakkor elfelejtettem, amit King vagy Barker írásaiban oly nagyon szerettem. A Szegregált pokol modoros nyelvezete amolyan tudatalatti választás volt, egy hibrid. Gondoltam, összevegyítem a klasszikus irodalmat a horrorral. Ám, mint az előzőekben már kifejtettem, ez nem járható út. Jelenlegi regényemnél elhagyva, de nem elfelejtve fogom használni a modern szépirodalom eszközeit.

A könyvhöz csodálatos promóciós képek is készültek. Elmondanád ezeknek a koncepcióját?

Imádom a grafikát. A könyvben szereplő illusztrációk mellett a borítót is én terveztem, mert én akartam. A Gyere vissza hozzám! grafikája azt a képzeletbeli házat ábrázolja, ahol a könyvben szereplő Zsolt lakott, előtérben két síremlékkel, rajta a férfi nevével. Ha valaki elolvassa, tudni fogja, miért készítettem el így.  A Pokoljárás grafikája is hasonló koncepció alapján született meg. A tank és háttérben a '45-ös ostrom utáni Budapest egy pillanatkép a kisregényből. Ha pontos akarok lenni, akkor valóban azok is: egy-egy pillanatkép, hiszen az illusztrációknak mi más lenne a szerepük?

A magyar kortárs irodalom virágzik, viszont ahogy a filmek terén is, a thriller/horror műfajában kevés (bár mostanában, mintha több lenne) alkotás található. Miért pont ezt a zsánert választottad?

Mint említettem, az 1972-es Poszeidon katasztrófa című film hatására kezdtem el írni. Utána azonban egyre több és jobb horror alkotással is megismerkedtem. A Cápa, A légy… Olyan elemi hatást gyakoroltak rám, hogy kezdeti novelláimba akaratlanul beleszőttem az ezekből merített ötleteimet. A horror meghatározó könyveivel és szerzőivel csak később kerültem kapcsolatba. Legelőször Clive Barker Az Éjszaka gyermekeivel. Onnantól tudtam, hogy ezzel a műfajjal akarok foglalkozni. Ugyanakkor nem igazán szeretem a horror meghatározást. Az a célom, hogy annak kereteit kihasználva legyen az írásaimban valami más, valami Novák Andoros. Azt kell mondanom, hogy a horroron belül Stephen King az, akiben a legjobban hiszek, akinek nyilatkozatai a leginkább passzolnak hozzám. Őt szintén nem kifejezetten horrorírónak aposztrofálnám.

Volt esetleg olyan alakja a világ és/vagy hazai irodalomnak, aki hatással volt rád?

Volt, van és lesz is. Stephen Kingről és Clive Barkerről már esett szó. Rengeteg szerző van, akiket mindig nagy élvezettel olvasok. Ray Bradbury, Stanislaw Lem, Dosztojevszkij, meg alapjában véve az orosz realizmus, Goethe, Madách Imre, Platón, Konrad Lorenz, John Updike… fel sem tudok sorolni mindent. Filmek, forgatókönyvírók és rendezők terén is széles a skála. David Cronenberget, Steven Spielberget és Sam Raimi Evil Dead korszakát mindenképpen kiemelném.

El tudnád képzelni, hogy valamelyik történetedet egyszer megfilmesítsék? Ha igen, kire bíznád a történet megrendezését? (Bárkit, lehet mondani.)

El tudom képzelni, persze. De, hogy idehaza ez megvalósulhat, azt álomszinten kezelem, és nem tudom, melyik rendező lenne fogékony egy klasszikus horrorra. Már csak annak okán sem, mert a Taxidermia-szerű agymenések annyira sem az én világom, mint mondjuk Raimi Pókember korszaka.

Hogy érzed, milyen lehetőségei vannak egy fiatal szerzőnek ma Magyarországon?

Én egyáltalán nem látom annyira borzalmasnak a helyzetet. Persze attól is függ, milyen indíttatással állunk neki írni. Ha valaki azt várja tőle, hogy meg fog gazdagodni, akkor tévúton jár. Rendkívül hosszú az út a hivatásszerű írásig, és az esetek 90%-ban talán meg sem valósul. Azt is látni kell, hogy nagy eltérések vannak a műfajok között. Aki horrorral vagy lélektani könyvekkel akar foglalkozni, az eleve hátrányból indul például a könnyed krimivel vagy a ma közkedvelt erotikus thrillerrel szemben, amiknek közük sincs a klasszikus értelemben vett hitchcocki alapművekhez. Az én thrillerem a Pszicho, a Madarak, a Rosemary gyermeke, a Gregory Peck-féle Ómen vagy a Ragyogás. Akárhogyan vesszük, én a klasszikus iskola híve vagyok. Egyszóval az írás egy csodálatos dolog. Vannak lehetőségek, lehet lépkedni a ranglétrán, de kitartás és fejlődni akarás nélkül ez sem megy.

Mik a terveid a jövőre nézve?

Én az írás, a grafika és a könyvek nyomdai előkészítésének egyvelegében találom meg önmagam. Hosszú ideig doboltam, azt is szeretném újra elkezdeni, mert a zene életem meghatározó része. Tervezős ember vagyok, talán kicsit kocka is, nem szeretem a túl spontán dolgokat, ám az írás nem az a tevékenység, amit tökéletesen meg lehet tervezni, mert rengeteg dolog jöhet közbe a kiadás során, amire hirtelen kell reagálni. Ha egyre jobb könyveket fogok írni, ha egyre többen megismerik a nevem az írás által, akkor elégedett leszek, mert akkor mindig egy kicsit nagyobbat harapva tudok továbblépkedni. Ambiciózus, némileg exhibicionista vagyok, így számomra fontos a siker. Éppen ezért igyekszem mindig abba az irányba változni vagy fejlődni, ami a siker felé visz, úgy, hogy közben megmaradok annak, aki lenni akarok. Elkurvulásról szó sem lehet! Szerencsére egy olyan pár áll mellettem, aki hasonlóképpen gondolkodik, így mindig iránymutatói tudunk lenni egymásnak.

Novák Andornak nagyon szépen köszönjük az interjút és sok sikert kívánunk a jövőben!