Stephen Judge nem köntörfalazik és alaposan körüljárja a Witcher világát.

Kezdjük a boncolást az első alanyon, ami nem más, mint a Netflix stabil üdvöskéje a Witcher/Vaják. Az elején szögezzük le, hogy az említett sorozat nem könyvadaptáció a szó szigorú értelmében. De Steven, - tenné fel a kérdést a bennem lakozó borostás rosszul öltözött esztéta- hogy ne lenne az mikor 8 kötetnyi alapanyag van belőle, és az írója Andrzej Sapkowski megreformálta az addig majdnem homogén angolszász fantasztikumra épülő mitológiai világot erős szláv elemekkel? Mi lenne jó kiindulási pont egy sorozathoz, ha nem ez?
Úgy, hogy az a sok jó, amit az író elkövetett a fantasy irodalmon belül, a lengyeleken kívül az út mellett elütött rókatetemet nem érdekelte, egészen addig, míg nem készült belőle számítógépes játék. Most lehetne itt hosszasan szemüvegszárat rágcsálva szép, barokkos körmondatokban elemezni az irodalom és a gamer kultúra esztétikai egymásra hatását, de ezen a ponton elégedjünk meg egy gyors megállapítással. Jelenleg Európa, popkultúráját tekintve az angolszász világ és főként az USA kultúrgyarmata, és csak akkor lehet ebből a mentális ketrecből kitörnie egy műnek, ha sikerül olyanra formálni az alapanyagot, mely fogyasztható lesz az átlag Netflix befogadó részére. Így, mikor a szolgáltató eldöntötte, hogy akar egy sorozatot erről, nem egy velős, eredeti és különlegesen lengyel/szláv írói világot akartak adaptálni, hanem egyszerűen arra építettek, hogy aki játszott a játékkal az nagy valószínűséggel megnézi a sorozatot is. Ennek az ősbűnnek róható fel a sorozat minden hibája, miközben tagadhatatlanul vannak előnyei és néha zseniális pillanatai is.

A tovább mögött masszívan spoileresen folytatom, ennek tudatában olvass tovább. Bár már kijött a második évad, csak az elsőt fogom elemezni, mert az mutatja be a legjobban ennek az adaptációs folyamatnak a kényes pontjait.

Bevallom nem lettem volna a sorozat írói/rendezői székében mikor megkapták ezt a feladatot. Ugyanis, véleményem szerint a Witcher a maga teljességében nem adaptálható maradéktalanul mozgóképesen. Ezt úgy érthetjük meg a legkönnyebben, ha megvizsgáljuk hogyan épül fel az alapanyag. Az alapvető problémát a könyves területen Sapkowski teljesen egyéni látásmódja okozza. A sorozatok, ha eltekintünk pár különutas próbálkozástól nagyon erősen építenek a lineáris időbeliségre. A nyolc kötetből csak öt alkot folyamatos történeti „penatalógiát” ami Cirire koncentrál, de az első két novellagyűjtemény nélkül Geralt és Yennefer viszonya is értelmetlen, valamint a világleírás alapjait is adják. Ha nagyon egyszerűsítjük a dolgot, Sapkowskinál a story és setting nem válik el olyan élesen egymástól, mint más írónál. Ezen felül a három videojáték története is az utolsó kötet után indul, nem számolva a számtalan más kiadványt.

Szóval, a feladat adott volt: el kellett készíteni egy sorozatot, ami felépíti a világot, bevezeti a szereplőket, ezen kívül könyvadaptáció, de szólnia kell a játékosokhoz is. Ja és mivel Netflix egy woke ellenőr dibbuk a vállad mögött állandóan felügyeli a munkádat. Valamire való rendező itt vagy egy totális tiszta lappal indít, vagy átvált tisztes iparosba és nekiáll egy biztonsági játéknak. Jelen esetben itt egy köztes megoldás született, ami a két szék és a padló tipikus esetét eredményezte.

Kezdjük a merőben technikai dolgokkal. Sok fanyalgóval ellentétben szerintem a casting jól eltalált lett, néha könyvhűbb mint a játékok. Geraltnál érzek egyedül kis problémát, Cavill néha túl „Supermanes”, emberfelettiségében steril és jólfésült. Minden robosztussága ellenére nem eléggé viharvert, és néha kissé naivnak tűnik. Mindezek ellenére jól átadja a vajákokra jellemző hűvös, érzelemmentes ridegséget és a társadalmi kívülállást. Anya Chalotra jól ráérzett a korai, még sebezhető Yennefer szerepére, aki majd egyszer, az átélt élmények hatására lesz a könyvekből megismert magabiztos nő. Triss Merigold az első évadban keveset szerepel, de éppen annyi időt tölt képernyőn, hogy tudjuk Anna Shaffer a való életben is elvarázsolna minket. Geralt számára inkább a barát szerepét tölti itt be, kettejük között nem alakul ki semmilyen érzelmi vagy érzéki feszültség. Kökörcsin tökéletes lett a maga nemében, pont betartotta azt a vékony határvonalat, mely a humor és ripacsság köré húzódott és személy szerint neki köszönhettem a sorozat számomra legtöbbet adó mondatát. Nem akarok minden szereplőn elidőzni, de a fő „számnak” számító Calanthe-Pavetta-Ciri vonal nagyon következetesen van ábrázolva, ilyen erős női uralkodót talán csak a konkurens HBO Katalinjában láthattunk. Kihagyott ziccer, hogy a törpéket, például Yarpen Zigrint valódi törpenövésű színészek játszották, akiknek egészen más testarányaik voltak, mint a Witcher világának törpéinek, akik egy egész más faj a történet szerint. Például a Gyűrűk Uránál nem okozott gondot a világleírásnak megfelelő Gimli megalkotása.

A fényképezés és a kameramunka szép, a harci jelenetek nincsenek agyonvágva – elég, ha az első rész Geralt és Renfri közötti párbajára gondolunk – a világítás természetesnek hat, és a sziklás/köves területek sincsenek szénné szaturálva. Maszkok és smink terén kiváló munkát végeztek, de a CGI néha kidob az élményből. Elfogadom, hogy nem lehet mindenhol Trónok harca szintű sárkányokat renderelni, de talán tudtak volna jobbat is ennél. A mágia ábrázolása dinamikus és természetes, a szereplők egy teljesen hétköznapi eszközként használják a varázslatokat, mint ahogy a könyvekben is. Az egyedüli, ami védhetetlen, az a jelmezek minősége, ami a nilfgardiak gumis-bőrös gyűrött páncéljában éri el a mélypontot. Nem tudom milyen koncepció szülhette ezt a förmedvényt, de a második évadra már rendes kinézetűek lettek. Ennyi technikai áradozás után nézzük, hogy teljesít történet terén a Witcher.

A sorozatoknál – főleg a maiaknál – ökölszabály, hogy 1-2 részen belül meg kell venniük a nézőt, mert akkora túlkínálat van, hogy nincs idő lassan beinduló történetekre. A rendező itt véti az első hibát. Én szeretem a nem lineáris történetmesélést kezdve az örök klasszikus Ponyvaregénnyel, de ami itt megy, az nevezzük nevén: katyvasz. Olvastam az összes könyvet, játszottam a játékokkal, de még nekem is rá kellett néznem néha a hivatalos idővonalra, hogy most ki-kivel van? Egyáltalán miért kell külön idővonal és magyarázat egy filmhez? Nem tudtam szabadulni attól a kellemetlen érzéstől, mikor olyan rossz egy vicc, hogy elsőre senkinek nem esik le, a mesélője meg elkezdi magyarázni, de ettől csak még kínosabban érezzük magunkat. Látunk eseményeket, amik látszólag véletlenszerűen követik egymást, csak egyes utalások szintjén kapcsolódnak. A végén, az utolsó két részben persze összeállnak egy nagy egésszé a darabok, de sajnos eléggé sután.

A három nagy szál – Ciri, Geralt, és Yennefer – egy irányba tartanak, az első Soddeni csata felé, de ahogy megvalósul az egész annyira gyors, hogy súlyát veszti. Nem érezzük át mondjuk Geralt és Yennefer évtizedeket felölelő ellentmondásos szerelmét, a vadon mélyére visszaszoruló tündék tragédiáját, vagy azt, miért is félelmetes ellenfél Nilfgard. És itt jön be a második nagy hibapont. Végig az az érzésem volt, hogy a készítők egész egyszerűen nem bíztak a színészekben. Megígérem, nem fogok többet a Trónok harcával jönni, de el tudjátok képzelni, hogy mondjuk Ned Starknak, vagy Robert Baratheonnak egy időben ugrálós flashbackes előtörténetet adjanak? Vagy Roose Bolton nagyúr a Véres Nászon monologizáljon egyet? Jó színészeknek nem kell szájbarágós forgatókönyv, nem kellenek hosszú magyarázatok, mert a film elsősorban vizuális műfaj. Egy pillantás, egy grimasz, egy éppen elfojtott mosoly ezerszer átad annyit a nézőnek a karakterből, mint bármi a forgatókönyvíró legépel. Ez akkor figyelhető meg a legélesebben, mikor az interakcióba kerülő színészek nem beszélnek, vagy szemmel láthatólag nem karakteridegen dolgokat mondanak egymásnak.

Mivel a cikksorozatom az adaptációkra koncentrál, itt tehetjük fel a kérdést: működik-e a Netlix sorozata, mint adaptáció? A válaszom, erre egyértelmű nem, mivel nem tudja mit is akar adaptálni. A legtöbb, amit elér, az a Witcher univerzumának egyfajta mozgóképes megjelenítése, amely minden elérhető forrásból ötletszerűen kapkod elemeket, és easter egg szerűen dobja be őket. Nem tudok elmenni amellett a tény mellett sem, hogy a nyilvánvaló szándék egy önálló filmes Witcher kánon létrehozására, ami csak külsőségeiben tartaná meg Sapkowski világát, de kilúgozna belőle minden ötletet és eredetiséget. Ebben pedig mint néző, nem szeretnék bűnrészes lenni.

Nővér! A következőt! És takarítsa le kérem az asztalt, ameddig én iszom erre valamit.