1962-ben John Frankenheimer készítette el A mandzsúriai jelölt című politikai thrillert, Frank Sinatra, Laurence Harvey és Angela Lansbury főszereplésével. A film egyébként Richard Condon 1959-es azonos című regénye alapján készült, majd ezeket gondolta tovább 2004-ben Jonathan Demme. Mi pedig most ez utóbbi alkotásról ejtünk pár szót.
Raymond Shaw harcolt az Öböl-háborúban, kitüntetést kapott, most pedig politikai pályára készül és nagyon szépen halad előre (többek között befolyásos anyja miatt). Bennett Marco százados, aki egyébként Shaw bajtársa volt már nem ilyen szerencsés. Folyamatosan rémálmok gyötrik és egyre inkább az az érzése, hogy ezek álmok, hanem emlékek, Shaw pedig korántsem az a hős, akinek mindenki gondolja. Marco nyomozásba kezd és bizony nagyon úgy tűnik, hogy valami igen komoly dologba tenyerelt.
Azt jól tudjuk, hogy Jonathan Demme érti a thrillerek nyelvét és bizony a drámákhoz is nagyon ért. A mandzsúriai jelölt egy igazán szövevényes és feszült hangulatú történet, aminél tényleg elég nehéz megállapítani, hogy mi az álom, mi a valós. Na meg persze az sem egyszerű, hogy kitaláljuk, mire megy ki a játék. Azt viszont érezzük, hogy valami nagyon nincsen rendben. Ez egy kifejezetten zaklatott hangulatú film és a paranoia teljesen átragad a nézőkre is. Ám ehhez kellenek a kiváló színészek.
Denzel Washington mindenben baromi jó és ahhoz, hogy ez a történet igazán hiteles és erős legyen bizony nagy szükség volt rá. Általában ő inkább magabiztos karaktereket alakít, de itt egy megtört, zavart személyiséget mutat meg. És persze ebben is nagyon profi. Méltó párja Liev Schreiber (Shaw), akinek szintén nagyon összetett karakter jutott. Mellettük pedig ott van Meryl Streep, akiről annyit azért nem mondanék. Neki jutott a legizgalmasabb karakter és mint mindig, most is kifogástalan volt a játéka.
Demme alkotásában nem csak a paranoia élménye a nagyon erős, hanem az is, hogy tökéletesen elképzelhető az egész. A poszttraumás stressz és a háború velünk maradó borzalmai, a politikai csaták és játszmák, valamint az egyre jobban kirajzolódó összeesküvés egyáltalán nem olyan dolgok, melyek pusztán a képzelet szüleményei. Amikor a valóság talaján mozognak (ez kb a film cselekményének 3/4-e), akkor baromi jó a film és tényleg beszippantja a nézőket. Ebből akkor zökkentenek ki, amikor elrugaszkodnak a valóságtól és televágják elég hihetetlen sci-fis elemekkel. Ezek annyira nem illenek bele a képbe és sokkal jobban örültem volna, ha mellőzik ezeket és inkább a politikai thriller és a szövevényes cselekmény vonalra koncentrálnak. Az Öböl-háborús szindróma bemutatása és az egész háborús állapot ábrázolása a film legerősebb szegmense.
Minden apró, leginkább tempóbeli hibája és kicsit erőltetett cselekményszála ellenére mégis egy baromi izgalmas és okos filmet raktak össze, nagyon erős lezárással és még erősebb színészi játékkal. Mindenképpen érdemes tenni vele egy próbát. A politikai thriller szerelmeseinek pedig egyenesen kötelező darab.
- Pro
- A poszttraumás stressz bemutatása.
- A kiváló színészi játék.
- A paranoiás hangulat megteremtése és fenntartása.
- A szövevényes cselekmény.
- Kontra
- A tempója egyenetlen.
- Vannak olyan jelenet, amik nem illenek az összképbe.
- A játékidő lehetne rövidebb.
Pro | Kontra | 79% |
A poszttraumás stressz bemutatása. | A tempója egyenetlen. | |
A kiváló színészi játék. | Vannak olyan jelenet, amik nem illenek az összképbe. | |
A paranoiás hangulat megteremtése és fenntartása. | A játékidő lehetne rövidebb. | |
A szövevényes cselekmény. |