- Szerző: Gaerity
- Köztünk élnek
- 2019.04.07. 18:00:00
- #Jesse Harding Pomeroy#Köztünk élnek#verés#gyerekgyilkos#sorozatgyilkos#gyilkosság#kínzás#Jesse Pomeroy
Előző
[Misztikus]
Pet Sematary / Kedvencek temetője (2019)
A gyilkosokkal kapcsolatban mindig rendelkezünk valamiféle előképpel. Képzeletünkben úgy jelennek meg, hogy rendelkeznek valamilyen nyugtalanító ismertetőjellel. Egy furcsa mosoly, egy semmibe révedő tekintet, egy lelketlen szempár vagy csak olyan mértékű közöny, ami mindenképp felkelti a figyelmünket. Hiszen bíznunk kell magunkban, bíznunk kell abban, hogy velünk nem történhetnek meg olyan szörnyűségek, mint amik ezeknek a gyilkosoknak az áldozataival megtörténtek. Ez megnyugtat minket, hiszen mi átlátnánk az álcájukon, felfedeznénk a fenevadat az álarc mögött és a veszély legkisebb jelére elmenekülhetnénk vagy felvehetnénk a harcot. Ezzel kapcsolatban azonban hatalmasat tévedünk. Valójában nincsenek ismertetőjelek, legalábbis olyanok nem, amiket könnyen észrevehetnénk. A mosoly, az érdeklődő szempár, a törődés és a tanúsított kedvesség és nyíltság csak eszközei a gyilkosoknak. Olyan eszközök, amiket mi is előszeretettel használunk a kisboltban, a zsúfolt aluljárókban vagy éppen a munkahelyünkön. Mind-mind hazugság. Hazudunk magunknak, hazudunk a társadalomnak, hazudunk a körülöttünk lévőknek. Miért? Mert ezáltal előnyökhöz juthatunk. Így válhatunk „kedves fiatalemberré”, „megbízható munkatárssá”, „barátságos szomszéddá”. Pedig eszközeink nem sokban térnek el a gyilkosokétól. A módszer hasonló, a célja az, ami nagymértékben különbözik azokétól. Mi előnyöket szerezhetünk ezek által, egónk rejtett tartományait melengethetjük meg környezetünk elismerésében. A gyilkosok legfőbb és végső célja a pusztítás és az általa elérhető eksztatikus pillanatnak az újraélése… Mindegy milyen áron… Mert szükséges, mert nélkülözhetetlen…
A szörnyeteg arcát és alakját azonban mindig tudjuk hová pozícionálni. Gondolatainkban a sorozatgyilkos szó hallatán arcok villannak fel. Arcok, amelyek legtöbbször besorolhatóak egy jól ismert kategóriába. Általában a húszas évei végén, harmincas évei elején járó, fehér férfiak képei jelennek meg agyunk mozi termeinek gyöngyvásznain. Általában ez a kép helyes és elmondható, hogy a sorozatgyilkosok többsége bele is illik a fentiekben felvázolt kategóriába, azonban vannak kivételek. Kivételek, amik olykor sokkalta nyugtalanítóbbak a közismertebb sorozatgyilkosok alakjánál és olykor azok tetteinél is…
A gyerekek a jövő zálogai. Ők lesznek azok, akik tovább viszik örökségünket. Bennük és általuk élhetünk majd tovább. Tetteikben, emlékeikben és talán a szívükben is. Azonban vannak olyan esetek, amikor a káros szülői befolyás miatt vállnak szörnyeteggé és ekkor a gyermeket magához öleli a sötétség és olyan tájakra űzi, ahonnan soha többé nem tudnak és egy idő után már nem is akarnak visszatérni… Ilyen gyermek volt Jesse Pomeroy, A Démoni Fiú is…
Jesse Harding Pomeroy 1859. november 29-én született Boston Charlestown negyedében, Massachusetts államban, Thomas J. Pomroy és Ruth Ann Snowman második fiaként. A családot Thomas tartotta el, aki a kikötőben dolgozott, fizetéséből pedig sikerült családjának középosztálybeli életet biztosítania, igaz anyagi helyzetük annak csupán az alsóbb régióiba pozícionálta őket. A férfi nehezen kezelhető ember volt és súlyos lelki sérüléseket is hordozott magában, amik a polgárháború idején nyomorították meg személyiségét. Az átélt borzalmakat a lehető legrosszabb módon próbálta orvosolni, alkohollal nyomta el a csataterek leszakított végtagoktól és vértől iszamos emlékképeit éppúgy, mint egykori bajtársainak szűnni nem akaró halálsikolyait. Az emlékek és az alkohol lassan elemésztették. Az erőszakra erőszak a válasz. Gyakran veszítette el türelmét és ekkor meglehetősen kegyetlenül bánt Jesse-vel és Charles-val – aki 18 hónappal volt idősebb öcsénél – és feleségével is. A gyakori bántalmazás hatása már korán érezhető volt a testvéreken, leginkább a kis Jesse-n. Az iskolában nehezen kezelhető gyerek tartották és gyakran meg is szökött az iskolából. Az egyik ilyen eset után apja lovaglókorbáccsal verte el. A férfi egy közeli melléképületbe vitte a fiút, ahol megszégyenítette, levetkőztette és megverte. Jesse elméjében ekkor kezdett a szexuális izgalom társulni a fájdalomhoz és az erőszakhoz. Ekkortájt kezdett kisállatokat kínozni. Anyja többször is szeretett volna háziállatot tartani, annak reményében, hogy általuk egy kis öröm és boldogság költözhet a komor otthonukba, ebben azonban nem járt sikerrel. A madarakat, amiket ebből a célból vásárolt egy reggel kitört nyakkal találták meg. Feléledt benne a felismerés, hogy valami nagyon nincs rendben és erről meg is bizonyosodhatott, amikor rajtakapta fiát, ahogy éppen a szomszéd macskáját kínozta. Azt gondolta, talán egy kis változás segíthet fiainak és talán neki is, így 1871-ben – a nyári szünidő idejére – Maine államba utaztak, hátrahagyva Thomas Pomeroy-t. A szünet azonban véget ért így vissza kellett térniük Bostonba. Jesse később kellemes emlékként idézte fel azt a nyarat, amit anyja családjának körében tölthetett el. A visszatérés és a folytatódó bántalmazások megviselték, ekkor tört el benne valami, egészen mélyen és visszafordíthatatlanul. Apjához hasonlóan az erőszakra ő is erőszakkal válaszolt és hordozta tovább annak súlyos és fájdalmas örökségét, hogy azokra irányítsa a benne dúló viharokat és agresszióját, akik védtelenebbek és gyengébbek voltak nála. Az utat már kikövezték előtte, háborús emlékekből, vérből és húsból, a kövek közti habarcsot pedig a kimúló állatok utolsó hangjai, a hátán csattanó ostorcsapások és saját vérének íze szolgáltatta, nem kellett mást tennie, mint elindulnia rajta. A pokolba vezető útra 1871. december 26-án lépett rá, csupán 12 éves volt ekkor…
’71 Karácsonyának másnapján két férfi gyermeksírásra lett figyelmes a Powder Horn Hill-en található egyik kunyhó közelében. Az épületbe belépve a férfiak megkötözve találták az akkor mindössze 4 éves William Paine-t. A csuklójánál kötözték meg és egy gerendára húzták fel a kicsi testét, félig meztelen volt. Kegyetlenül megverték, a hátán hatalmas vöröses és lilás nyomokat hagytak egy derékszíj ütései és a dermesztő hideg. Szinte eszméletlen volt és mégis nagyon szerencsés. A férfiak megmentették a fagyhaláltól. Később a rendőrségen nem tudott érdemi segítséget nyújtani a hatóságnak, ezért azok csak reménykedhettek, hogy egyszeri, elszigetelt esetről van szó. Nem volt szerencséjük…
1872. február 21-én a 7 éves Tracy Hayden szörnyű állapotban tért haza szüleihez. A kisfiú annyit tudott elmondani a rendőröknek, hogy egy idősebb fiú azt ígérte neki, hogy igazi katonákat láthat majd, ha követi őt a Powder Horn Hill-re. Hatalmas hibát követett el. Pomeroy előző áldozatához hasonlóan őt is megkötözte, megkorbácsolta és durván bántalmazta valamint azzal is megfenyegette, hogy le fogja vágni a péniszét. A folyamatos ökölcsapások nyomán eltört a fiú orra, több foga kitört és a szemei is bevéreztek. Szerencséje volt, hogy a tortúra után ki tudott szabadulni és volt annyi ereje és lélekjelenléte, hogy hazataláljon. Egy ismertetőjelet azonban mondott a kisfiú: támadójának barna haja volt. A rendőrség már tudta, hogy egy deviáns tinédzsert kell keresniük és abban is biztosak voltak, hogy az elkövető ismét hallatni fog magáról.
’72. május 20-án a Pomeroy-ban megbújó szörnyeteg új áldozatot talált magának a 8 éves Robert Maier személyében. Egy cirkuszi látogatást ígért a fiúnak majd a jól ismert helyszínre érve megtámadta. Levetkőztette és egy bottal verte meg, azonban ezúttal, a kisfiú szenvedéseinek csúcspontján történt valami, Jesse szexuálisan is kielégült. Felemelő érzés volt, egy csodálatosan tiszta és értékes pillanat, olyan, aminek izgalmát már korábban is érezte, de aminek valódi természete eddig rejtve maradt előtte. Megfenyegette, hogy ha bárkinek beszél a történtekről megöli, majd elengedte a fiút. A Maier család jelentette a támadást a hatóságoknál, de a rendőrségnek már a feldühödött bostoni lakosokkal is boldogulnia kellett. Eredményeket akartak és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy hamarosan lincshangulat fog kialakulni a békés polgárok körében. A támadások hírét és a rejtélyes elkövető alakját ebben az időben jelentették meg a helyi lapok, a nép körében pedig ekkor vált Jesse alakja egyfajta mumussá. Az emberek vörös hajú és szakállú, ördögi figuráról beszéltek, a kikötői kocsmák homályában és a sikátorok sötétjében éppúgy, mint a piacok forgatagában. Innen származik a baljós alak egyik elnevezése, a Vörös Ördög is. A valódi rémre, az igazi szörnyetegre, Jesse Pomeroy-ra senki sem gyanakodott…
A Démoni Fiú, következő áldozatára július 22-én csapott le. Johnny Balch-ot, a 7 éves kisfiút a Horn Hill-re csalta és az eddigiekhez hasonlóan levetkőztette, megkötözte, megkorbácsolta és addig ütötte, amíg ismét orgazmust élt át. Megfenyegette, hogy megöli, ha elhagyja az elhagyatott kunyhót, majd a mocsárba menekült. Ekkora már 500 dolláros nyomravezetői díjat tűztek ki az elkövetőre, a lakosok járőrözést folytattak, a sajtó pedig tele volt a vadabbnál vadabb elméletekkel a titokzatos támadó kilétével kapcsolatban. Jesse anyja, Ruth aggódva figyelte a történéseket és végül a család a költözés mellett döntött, így a Pomeroy család Boston déli részére költözött. Az asszony valószínűleg sejtette, hogy kisebbik fiának köze van a támadásokhoz, de nem volt hajlandó szembenézni sem fiával, sem pedig azzal a kudarccal, hogy nem tudta megmenteni gyermekét a fájdalmas és minden bizonnyal hatalmas károkat okozó mindennapoktól. Olyannyira szeretett volna mást látni és tapasztalni, hogy akkor is közömbös maradt, amikor a költözés után a támadások lokalizációja is megváltozott és azon a környéken kaptak ismét erőre, ahová a család költözött…
Augusztus 17-én a 7 éves George Pratt egyedül játszott Boston déli partján, gyermeki szemei előtt hatalmas hajó horgonyzott nem messze a partoktól és ő, a kalózok hős kapitánya épp egy rég elfeledett mesés kincs megszerzésére indult, az ismeretlen, mégis rendkívüli izgalmakat kínáló partszakaszon. Felkészült mindenre és talán arra is gondolt, hogy a kincset bizonyára valamilyen időtlen szörnyeteg őrzi, aminek célja nem más, mint az ő és legénységének módszeres és kegyetlen lemészárlása. George azonban bátor volt és rendíthetetlen. A rém viszont valójában ott volt, figyelte már egy ideje. Karmai és fogai valóságosak és nem csak a képzelet finom fátylát képesek szétszaggatni, hanem a bőrt és a húst is, utat engedve a kellemetlenül fémes szagú, sűrű folyadéknak, amit az egyre hevesebben dobogó szív présel ki a mély sebeken át. A vadállat várt, izmai megfeszültek, zihálása ott visszhangzott Pomeroy fülében. Az elkövetett borzalmak ébresztették fel és táplálták az elmúlt hónapokban, most azonban többet akart, többre vágyott, sokkal többre, mint eddig bármikor. George szemei előtt nem egy fenevad jelent meg, hanem egy kedvesnek tűnő, idősebb fiú, aki igazi kincset, 25 centet ajánlott fel neki, amennyiben segít neki és elkíséri egy közeli épületbe. A képzelet és a valóság összefonódott és a kisfiú boldogan egyezett bele a kalandba. Vesztére. Pomeroy levetkőztette, megkötözte és bőrszíjjal korbácsolta meg a fiút, de érezte, hogy ez most más lesz, sokkal jobb, sokkal tisztább, sokkal felemelőbb, mint az eddigiek. Az brutális ostorozás után kiharapott egy darabot a kisfiú arcából, körmeivel hosszú vágásokat ejtett a fiatal test mindezidáig makulátlan bőrén, majd egy hosszabb varrótűt vett elő és összeszurkálta a kisfiút – többször megszúrta vele George mellkasát, az arcát, a nemi szervét. A véres rituálé utolsó mozzanataként megpróbálta kinyitni a kisfiú fájdalomtól összeszorított szemeit, hogy beleszúrhasson a kocsonyás anyagba is, örök sötétségre kárhoztatva áldozatát. A fiú azonban megpróbált küzdeni és a dulakodás során sikerült hasra fordulnia. Jesse-t feltüzelte a kegyetlenkedés és a harc, sikerült kielégülnie, de mielőtt elindult volna még kiharapott egy darabot a George egyik farpofájából is, majd magára hagyta a megkínzott gyermeket, aki végül túlélte a támadást. Egy halász találta meg és vitte be a rendőrségre George-ot, ahol el tudták látni a sérüléseit. A lakosság joggal kérte számon a rendőrség tehetetlenségét és igyekezett saját kezébe venni az igazságszolgáltatást, a járőröző csoportok számát jelentősen megnövelték.
A fájdalom és a kín indította el Jesse Pomeroy-t a romlás és a kegyetlenség sötét útján, de az idő múlásával egyre jobban érezte magát ebben, megtalálta önmagát és tetszett neki, amit ennek köszönhetően megtapasztalhatott. George Pratt új ajtókat mutatott neki, olyan varázslatos ajtókat, amiken keresztül eljuthat a kínok és a gyönyörök végtelen földjére. Érezte a kéjt, a vágyódást, gondolataiban gyakran újraélte a pillanatokat, a fiú húsának és vérének ízét a szájában, a bőr enyhe ellenállását mikor körmei a húsba vágtak, a tű szinte észrevétlen megtorpanását, amikor átlyukasztotta a bőrt, hogy finoman és kíváncsian mélyüljön el a vörös szövetekben. Mind-mind csodálatos pillanat. Egy-egy ima, amit hosszú idők óta suttogott szobája sötétjében, és amelyekre végre válaszokat és áldást is kapott. Ajándékot, a mindent elhomályosító gyönyör ajándékát. Ekkor már tudta, hogy nem hagyhatja abba. Tudta, hogy új eddig ismeretlen magasságokat hódíthat meg, amik csak arra várnak, hogy uralma alá hajtsa őket. Nem várt túl sokat, nem is várhatott. Képtelen volt rá…
1872. szeptember 05-én elrabolta és egy vasúti híd alá hurcolta az akkor 6 éves Harry Austin-t, ott levetkőztette, megverte, majd zsebkésével többször is megszúrta a kisfiút a karjai alatt és a lapockái körül. Miközben a kis Harry a fájdalomtól vergődött, Pomeroy megpróbálta levágni a gyermek péniszét, de nem járt sikerrel, miközben felkészült az amputációra megzavarták és menekülésre kényszerült. A gyönyör és az eksztázis ezúttal elmaradt, nem érhette el. Az ajtó zárva maradt és egy szemvillanás alatt tűnt el, hogy átadja helyét a mérhetetlen csalódottságnak. Meg kellett ismételnie a tettét és minél hamarabb…
Szeptember 11-én a 7 éves Joseph Kennedy-t csalta el az öbölben található mocsaras területre, ahol megverte, majd arra kényszerítette, hogy térdeljen le és imádkozzon, oly módon, hogy a Szentírás szavait különböző obszcén kifejezésekkel kellett helyettesítenie, Jesse instrukcióinak megfelelően. Furcsa ima volt, ami a természet templomában hangzott el és csak egy istenhez szólhatott, egy olyan istenhez, aki önmagát alkotta meg, hiszen beteg elméjében már jó ideje tudta magáról, hogy mindenható, sorsokról dönthetett. Most ott állt és előtte imádkoztak, abban a pillanatban vált többé, mint Jesse Pomeroy – önmaga számára mindenképp. Mikor Joseph megpróbált felállni késével végigvágta a fiú arcát, majd a közelben sós vízzel kimosta a sebet és magára hagyta a fiút.
Hat nappal később, szeptember 17-én az 5 éves Robert Gould-ot a vasúti sínek mellett megkötözve találták meg, a fiút megverték és a fejét több helyen is összevagdosták, Pomeroy épp arra készült, hogy elvágja a gyermek torkát, amikor meglátta a közeledő munkásokat, ismét menekülnie kellett. A kisfiú magas, idősebb fiúnak írta le a támadóját, akinek – állítása szerint – „fehér márvány” szemei voltak. A rendőrség kezében még mindig csak légből kapott információk voltak, ezért ezen a nyomon voltak kénytelenek elindulni.
A hatóságok biztosak voltak abban, hogy csak idő kérdése mikor válik a szadista bántalmazóból kegyetlen sorozatgyilkos ezért kétségbeesett lépésre szánták el magukat. A támadások áldozataival sorra járták Boston iskoláit, hogy azok beazonosítsák egykori támadójukat. Ez történt 1872. szeptember 21-én is, amikor rendőrtisztek léptek be Jesse iskolájába, az egyik áldozat Joseph Kennedy társaságában. A kisfiú azonban nem tudta azonosítani támadóját. Még ezen a napon, a délutáni órákban – mindeddig ismeretlen okból – Jesse Pomeroy belépett a dél-bostoni rendőrég ajtaján. Nem a megbánás hajtotta, sokkal inkább a játék izgalma, a tudat, hogy még így sem kaphatják el, hogy szabadon elsétálhat. Tévedett. Joseph látta Pomeroy-t és felismerte, ijedten rámutatott, a rendőrök pedig üldözőbe vették a fiút és végül letartóztatták. Több órán keresztül folyt a fiú kihallgatása, ő azonban nem tört meg. Az éjszakára magánzárkába zárták majd az éjszaka közepén ismét megpróbálkoztak azzal, hogy vallomásra bírják. A kihallgatást végző rendőrtiszt az elkövetett bűncselekményekért járó 100 év börtönbüntetéssel fenyegette meg Jesse-t, aki ekkor megtört és beismerte a bántalmazásokat és a kínzásokat is.
Az igazságszolgáltatás gyors volt. 22-én Pomeroy-t átszállították Boston központi börtönébe, ahol szembesítették áldozataival, egy gyors tárgyalás során mindannyian beszámoltak az elszenvedett borzalmakról. Anyja is felszólalt a bíró előtt és jó fiúnak, engedelmes és szorgalmas gyereknek írta le fiát, Jesse is felszólalt, de csak annyit mondott: „Nem tudtam segíteni magamon.” A bíró nem hezitált, elrendelte, hogy Pomeroy-t szállítsák át a Westborough Javítóintézetbe, amit 18 éves koráig nem hagyhat el.
A Javítóintézetben mintagyerek volt, társai tudták miért van ott és igyekeztek elkerülni a vele való összetűzéseket. Ennek köszönhetően kellően domináns szerepet tölthetett be a bent uralkodó hierarchiában. A legtöbb gyerek kisebb bűncselekményekért volt elítélve – bolti lopásért vagy betörésért – vagy egyszerűen csak szüleik helyezték el őket az intézetben engedetlenségük miatt. Jesse tudta ezt és maximálisan ki is használta hírnevét, azonban azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy csak abban az esetben juthat ki 18 éves kora előtt a westborough-i falak közül, ha ki tud emelkedni társai közül. A rá bízott feladatokat mindig tökéletesen elvégezte, a munkában is kimagaslóan teljesített és nagyon jól tanult. Mindent és mindenkit manipulált, alkalmazkodott és fejlődött. Oktatói értelmes és tehetséges fiatalnak tartották. Valódi személyisége azonban finoman és alig láthatóan ezekben az időkben is megmutatta valódi arcát, fennmaradtak olyan feljegyzések, melyek szerint Jesse különösen érdeklődött a szabálysértéseket követő büntetések gyakran fájdalmas részletei iránt és az azokat elszenvedő társai beszámolóit mindig nagy érdeklődéssel és láthatóan élvezettel hallgatta végig…
Ruth Pomeroy eközben igyekezett elérni, hogy fiát szabadon engedjék, minden létező fórumon bizonygatta annak ártatlanságát, még a westborough-i felügyelői bizottságnak is többször írt leveleket, amelyben azt állította, hogy Jesse vallomását kikényszerítették. Ő nem járt sikerrel, fia viszont igen. A bizottság határozata alapján – másfél évnyi intézeti nevelés után – Jesse Pomeroy-t alkalmasnak találták a társadalomba való reintegrációra. Szabadulása előtt egy állami alkalmazott meglátogatta a családot és megállapította, hogy anyja jó körülményeket tud majd biztosítani fiának az újrakezdéshez. 1873 végén engedték szabadon és nem sokkal ez után Jesse már állást is talált magának, anyja ruhaboltja előtt, bátyja újságos standjában kezdett dolgozni. Látszólag megbánta tetteit, még a dél-bostoni rendőrség is azt az álláspontot képviselte vele kapcsolatban, hogy megérdemli az újabb esélyt. Az esélyt egy tartalmasabb és értékesebb életre. 14 éves volt ekkor és örömmel mártózott meg a tékozló fiú szerepében, élvezte az emberek figyelmét és a törődést, ami körülvette. Ez azonban álarc volt csupán, egy jelmez. Egy szerep, olyan karakter, amit az emberek látni akartak, hát láttatta velük. Kedvére való volt a játék, hogy elhitette a világgal, hogy képes és hajlandó a változásra. A kedves tinédzser arca azonban végérvényesen rothadt egészen a megsárgult csontokig 1874. március 18-án, felfedve az őrület vigyorgó ábrázatát és a márvány színű szemeket, amikben ott lobogtak a pokol soha ki nem hunyó lángjai…
Tipikus bostoni szerda reggel volt. A gyermekek iskolába készülődtek, a felnőttek munkában voltak vagy éppen ügyes-bajos dolgaikat intézték. Ezen a reggelen valamivel 8 óra után lépett oda Jesse-hez a 10 éves Katie Curran. Pomeroy épp anyja üzletét nyitotta ki. A kislány afelől érdeklődött, hogy van-e jegyzetfüzete, mivel új tanárt kaptak az iskolában és szeretne jó benyomást kelteni benne az első találkozáskor. Jesse kedvesen rámosolygott, majd azt mondta, hogy van egy jegyzetfüzete, de az sajnos tintafoltos, viszont így két centtel olcsóbban vásárolhatja meg. A lány habozott, ekkor Pomeroy felajánlotta a kislánynak, hogy szétnézhetnének az alagsori raktárban, mert ott esetleg találhatnak még makulátlan állapotú füzeteket is. A kislány beleegyezett és elindult a lépcsőkön lefelé, egyenesen a sötétségbe. Édesanyja fél kilencre várta haza kislányát, de a kis Katie már csak egyszer érkezett meg a szülői házhoz, amikor élettelen testét felfektették a ravatalra…
Vallomásában Pomeroy így emlékezett vissza a történtekre:
„Követtem őt, majd hátulról a kezemmel befogtam a száját, elővettem a késemet és elvágtam a torkát. Aztán a vizes szekrény mögé vittem a testét, majd köveket és hamut szórtam rá.”
Azonban ezek a szavak távolról sem fedték a valóságot. Vadállati kegyetlenséggel mészárolta le a lányt. A torkát olyan mélyen vágta át, hogy szinte lefejezte a gyermeket, hasát és nemi szerveit összeszurkálta, szinte teljesen megsemmisítve azokat. A benne élő rém hosszú idő után most először juthatott valódi táplálékhoz és egyre csak habzsolta a vér és a kín útjában termő gyümölcsöket, de nem csak a szörnyeteg elégült ki, Jesse is elérhette a hűn áhított magasságokat, azokat a magasságokat, amiket a hideg penge és meleg, vérvörös hús násza fedett fel előtte. Véres rituálé, földöntúli gyönyör, tökéletes, eksztatikus pillanat. Végre megkapta azt, amire oly régóta vágyódott.
A rém végül elégedetten megpihent és Jesse újra ott állt a sötétben, a dohos pince végtelennek tűnő, tökéletes csendjében. A csendben, amit bátyja tört meg, amikor belépett a bolt ajtaján. Jesse elrejtette a kislány maradványait, megmosakodott majd szívéjese üdvözölte testvérét és együtt kezdték meg a dolgos munkanapot.
Katie anyja, Mary Curran egy óra múlva már kétségbeesetten kereste lányát a bostoni utcákon. Végigjárta a lehetséges üzleteket is, ahol a kislány járhatott, így jutott el Tobin Boltjába is, ahol a tulajdonos közölte vele, hogy találkozott Katie-vel, de mivel nála nem volt jegyzetfüzet ezért elküldte egy közeli boltba, ahol biztosan találhat majd, Mrs. Pomeroy üzletébe. Mary hallotta a fiatalabb Pomeroy fiúval kapcsolatos történeteket és a legrosszabbtól tartva odaszaladt egy közelben járőröző rendőrtiszthez, aki megnyugtatta, hogy Jesse-t rehabilitálták és már nem jelent veszélyt senkire, ráadásul soha nem bántott lányokat, áldozatai mindig fiúgyermekek voltak. Katie pedig valószínűleg elkóborolt és a hatóság vélhetően egy napon belül meg fogja találni és hazaviszi majd őt az aggódó anyjához. Szinte azonnal aggasztó pletykák kaptak szárnyra a kislány eltűnésével kapcsolatban, így a következő napok egyikén a rendőrség kiküldte egyik nyomozóját Ruth Pomeroy boltjába, a felszínes vizsgálat során azonban nem talált bizonyítékot arra, hogy Jesse érintett lenne Katie eltűnésében. Hetek teltek el majd egy „hiteles” tanú vallomása alapján – mely szerint a kislányt apja vitte el egy katolikus kolostorba (a katolikus-protestáns ellentétek akkoriban mélyen gyökereztek a leginkább protestánsok lakta Bostonban, ezért a történetet teljesen hihetőnek találták) – lezárták az ügyet.
Április elején Jesse ismét vadászatra indult a számára oly ismerős utcákon, azonban már nem volt olyan egyszerű dolga, mint néhány évvel azelőtt. A gyerekeket szüleik alaposan felkészítették arra, hogy ismeretlenektől ne fogadjanak el semmit sem és legfőképp ne menjenek velük, bármilyen kedves is legyen az illető és bármilyen csábító is legyen az ajánlat. Az 5 éves Harry Field azonban megbízott a kedves Jesse-ben és hagyta, hogy átvezesse őt az utca forgatagán, egy kietlenebb terület felé, a Vernon Street közelében. A kisfiú azonban rendkívül szerencsés volt, a környéken két fiúcska játszott, akik felismerték Pomeroy-t és szüleiktől hallották a róla szóló rémtörténeteket is, ezért kiabálni kezdtek. Harry megijedt és elszaladt, Jesse pedig préda nélkül maradt…
1874 áprilisában költözött a Millen család a környékre – házuk csupán egy utcányira állt a Curran családétól. A 4 éves angyali kisfiú, Horace volt a család legkisebb tagja, mély, barna szemeivel és fényes szőke fürtöcskéivel valóban gyönyörű fiúcska volt. Anyja szerette őt elegánsan felöltöztetni, mint ahogy tette ezt kis angyalkájának utolsó földön töltött napjának reggelén is. Április 22-e volt, meglehetősen csípős volt a levegő, Horace fekete bársonysapkát viselt, melynek tetején arany rojtocska díszelgett, kabátkája fekete és fehér, apró ingjén pedig játékosan váltották egymást a vörös és fehér négyzetek. Boldog volt, hiszen anyja megengedte neki, hogy elmenjen a közeli pékségbe és vegyen magának némi édességet, ez volt a gyengéje. Kezecskéjében erősen tartotta az anyjától kapott néhány penny-t és határozottan lépdelt célja felé. Ekkor egy idősebb fiú lépett oda hozzá, a fiú kedves volt és barátságos, így együtt léptek be a pékség ajtaján. Horace megvásárolta az édességet és meg is osztotta azt új barátjával, nem is sejtette, hogy utolsó vacsoráján gyilkosával osztozott. Jesse javaslatára kéz a kézben indultak tovább, egy ártatlannak tűnő kikötői sétára, amibe a kisfiú örömmel beleegyezett. A párost többen is látták az elkövetkező egy órában, de senki nem lépett közbe, sőt testvéreknek gondolták őket. Egy női szemtanú később úgy emlékezett, hogy az idősebb fiú nagyon izgatottnak tűnt. Az angyali Horace-t a parthoz közel látták utoljára életben…
A partszakasz egyik elhagyatott részén rövid pihenőt tartottak, mikor a kisfiú leült Pomeroy mellé, az elővette zsebkését, azt a pengét, ami gyorsan és tisztán hatolt át Katie Curran puha nyakának szövetein, a pengét, ami megfosztotta a kislányt annak nemiségétől, és ami mindent elpusztított, amit a lányka valaha is jelentett. A kés most ezúttal Horace nyakát metszette el, a penge útján forró, vörös vízesésként zúdult kis a vér, egyszínűre festve annak ingecskéjét. Azonban nem halt meg azonnal, ez pedig felbosszantotta Jesse-t, aki így többször is újra lesújtott áldozatára. A halottkém jelentése szerint a kisfiú megpróbált küzdeni, több vágás is volt az alkarján, amiket védekezés közben ejtett rajta bestiális támadója. Nem voltak esélyei. Pomeroy-nak a dulakodás közben sikerült kettémetszenie Horace légcsövét, ez pedig nem csak a csatának, hanem a kisfiú életének is véget vetett. Jesse azonban érezte, hogy ez még nem elég, így nem lehet vége, még nem. Eksztatikus állapotba került, megszállottan szurkálta tovább az élettelen kicsi testét. A szemeit kiszúrta, a mellkasába tizennyolc alkalommal mártotta bele a kést, a kasztrálással is megpróbálkozott és részben el is távolította a gyermek herezacskóit. Érezte, hogy most érkezett meg oda ahová mindig is tartozni akart, a béke és nyugalom, a gyönyör és a kábulat végtelenjébe, megfogalmazhatatlan érzés volt, szinte már vallásos révület, időn és téren kívüli tapasztalás, amit más halandó sosem élhet át. Majd lassan, de egyre határozottabb körvonalakkal újra beszivárgott a realitás Jesse világába, így kénytelen volt visszatérni. A holttestet egy domb mögé rejtette a kíváncsi szemek elől és a teste minden atomját elárasztó végtelen nyugalom érzetétől kísérve elsétált.
Aznap délután két kisfiú játszott a parton, annál a dombnál, ami Horace földi maradványait rejtette. 16:00-kor megtalálták a fiúcska brutálisa megcsonkított testét. A Millen család egész nap kereste a kisfiút és 17:30-kor Horace apja, John Millen bejelentette eltűnését a rendőrségen, pontos leírást adott kisfia öltözékéről is. Nem sokkal később a dél-bostoni halottkémhez szállították a parton talált holttestet és a személyleírás alapján egy bizottság megállapította, hogy a hideg boncasztalon fekvő, megcsonkított apró test, a Millen család legkisebb tagjáé, Horace-é. Valamivel este kilenc óra után kopogtatott a rendőrség Millenék otthonának ajtaján és közölték a kétségbeesett szülőkkel a felfoghatatlant, kisfiukat, a négy éves Horace-t brutális kegyetlenséggel meggyilkolták a kora délutáni órákban, testét a part közelében találták meg…
A hatóság azonban most közel sem volt tehetetlen, a szemtanúk beszámolói alapján gyorsan eljutottak Pomeroy-ig és 22:00-kor a Broadway 312 szám alatti otthonában letartóztatták.
Jesse Pomeroy ügye 1874. december 9-én került a Massachusettsi Legfelsőbb Bíróság elé és december 10-én bűnösnek találták az ellene felhozott gyilkosságok vádjában. A fiú ügyvédje, Charles Robinson kétszer is fellebbezett a döntés ellen, védence fiatal korára hivatkozva. 1875 februárjában a bíróság meghozta a végső döntést és az akkor 15 éves fiút, az állam történelmében először, kötél általi halálra ítélték. Az ítélet végrehajtásának előfeltétele azonban – az abban az időben hatályos jogszabályoknak megfelelően – az volt, hogy az állam kormányzójának alá kellett írnia a kivégzési parancsot és meg kellett határoznia annak pontos időpontját is. William Gaston kormányzó azonban nem volt hajlandó vállalni annak felelősségét, hogy jóváhagyásának köszönhetően végezzenek ki egy fiatalkorú gyereket. A kilenctagú kormányzói tanács elé terjesztette Jesse ügyét, akik három szavazást követően az ítéletet végül életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatták. Ez lett a fiú végső ítélete, 1876. szeptember 7-én átszállították a charlestown-i állami börtönbe és örökre kizárták a társadalomból, nem volt még 17 éves sem.
1929-ben megromlott egészségi állapota miatt átszállították a Bridgewater-i Börtönkórházba, ahol végül 1932. szeptember 29-én, 72 éves korában a Halál végül csókot lehelt ráncos homlokára, majd megfogta összeaszott kezét – ahogy tette ezt ő is évtizedekkel azelőtt fiatal áldozataival – és átvezette az utolsó ajtón. Az ajtón, ami csak neki készült, és amin keresztül visszatérhetett az örök sötétség földjére, ahonnan valaha, egy novemberi napon sikerült megszöknie…
A kihallgatások alkalmával egy rendőrtiszt megkérdezte, hogy miért ölte meg a 10 éves Katie Curran-t. Pomeroy szavai pedig az örökkévalóságban visszhangzanak majd, bebizonyítva az elkövetkező generációknak is, hogy a szörnyeteg valódi, az álarc csak kis időre képes elrejteni igaz természetét, az érzelmek nélküli, vérszomjas bestiát…
„Nem tudom… Látni akartam, hogy fog viselkedni.” – Jesse Harding Pomeroy