SPOILERES írás!

Miután a gyengécske nyolcadik évad után egyre jobban kezdtek csökkeni a nézettségi számok, Kirkman és csapata idejét látta lecserélni az addigi showrunnert, Scott M. Gimplet és egy kis vérfrissítést vinni a sorozatba. A szinte újonc Angela Kang jött, és bár lassacskán, de visszarázta a sorozatot abba az irányba, amelyért a rajongók már évek óta könyörögtek.

Sokak még most is csupán egy szimpla horrorsorozatként tekintenek a The Walking Deadre, azonban azt már Frank Darabont is kijelentette az első részek kezdetekor, hogy valójában egy drámasorozatról van szó, az emberi sorsok sokszínűségével, megdöbbentő párbeszédekkel és váratlan húzásokkal elegyítve. Bár már a kilencedik évadnál járunk, a sorozat nem követi sem a Trónok harca fordulatait, sem a tabudöntögető A szolgálólány meséjének narratíváját, viszont remekül adagolja az egyes évadok emlékezetes momentumait. Kang ügyes húzásként nem követte az eleddig bejáratott formulát, nem a félévad-, illetve évadzáróra sütötte el a puskaport, hogy hosszú hónapokig bizonytalanságban tartsa a nézőket, hanem kicsit előbbre tette a nagyobb fordulatokat, ezáltal nem egy, hanem mindjárt két epizódra kötötte le a rajongók figyelmét. Bár a régi 16-17 milliós nézőszám már jócskán távolinak tűnik, azonban a stabil 5-6 milliós nézősereg még épp elég indokot szolgáltat az AMC-nek, hogy tovább üssék a vasat (egyelőre a 12. évadig terveznek Kanggel… kérdés, kitart-e a sorozat addig).

Az már az évad indulása előtt köztudott volt, hogy mind Rick, mind Maggie karaktere is elhagyja a sorozatot; ezt a rajongók a nyolcadik részre datálták, ám „sajnos” előbb, már az ötödik résznél bekövetkezett a búcsú. Andrew Lincoln és Lauren Cohan távozásával egyszerre két legyet is sikerült lecsapni az újdonsült showrunnernek: a rajongók követeléseinek megfelelve főszereplővé léptette elő Daryl Dixont és Michonnet, sikeresen felvezette és bemutatta a hetedik évad óta várományos Suttogók-szálat, és egyúttal rendesen helyreállította a sorozat renoméját a cselekvés-beszélgetős részek arányával. Bár kicsit idegenkedve fogadtuk ezt a countrys-kommunás irányváltást, ennek kompenzálásaképp már az első epizód is elég pörgősen indult, Gregory kinyírása teljesen megdöbbentőre sikeredett, majd jött Rick önfeláldozása, amely mindannyiunknak fájó momentum lett. Habár kicsit ütősebbet vártunk a bemutatottnál, de a következmények tekintetében zseniális döntés volt, ahogyan a filmtrilógia bejelentése is. Így végre Norman Reedus előtérbe kerülhetett, akinek vezetésével nagyszerű részek következtek (Jézus halála, Bétával való párharca vagy épp a karóbahúzós epizód), sőt, már az évadzáróban történtek hatására a kombinációk is megindultak, amelyek később Kirkman és Kang által is megerősítést nyertek: végre Daryl is megkapja mindazt a sztorivonalat (romantika, karakterfejlődés, csapatjáték), amelyeket hosszú évadok óta elfelejtettek rajta eszközölni (emlékezzünk, Beth óta csupán Carol az egyedüli lelkitársa).

Tény, hogy az első évadból csupán 2 karakter (Judithtal együtt 3) szerepel mostanra az anyasorozatban, ők viszont nagymértékben meghatározzák a sorozat jövőjét. Carol románca a végéhez közeledik Ezékiellel, Daryl sem játssza tovább a magányos farkast, hanem a többiekkel próbálnak egységes közösségként működni. Az évad felénél bekövetkezett hatéves ugrás kicsit soknak tűnhet (pláne Negan esetében), azonban mind a képregényrajongók, mind a cselekmények tekintetében ésszerű döntés volt, nem zárom ki, hogy az ez alatt történt események kapnak spin-offot az újonnan induló sorozat, illetve a Fear The Walking esetében is. A Fear the Walking a negyedik évadára időrendben már beelőzte az anyasorozatban történt dolgokat, ezért volt szükségszerű az ugrás, na meg persze a képregény „All of War” szálához való kötődés is megkívánta ezt a lépést.

Ha már a karaktereknél tartunk, essen szó az évad kettő, illetve három legnagyobb meglepetést okozó karakteréről is. Sorrendileg Negan bizonyította be, hogy az eddigiek ellenére sem sikerült minden oldalát megismernünk, a Judithtal (és később a közösség többi tagjával) való kapcsolata gyökeres ellentéte a kezdetben bemutatott természetének. Sokkal emberibbé tették, többet tudtunk meg a múltjától, mint eleddig, és remekül kapcsolták össze a képregénybeli fordulatait a sorozatéval (nem spoilerezek, a rajongók tudják, mi történt a toroknyisszantás utáni második évtől). Jeffrey Dean Morgan játéka továbbra is zseniális, és tuti, hogy ha Negan készül valamire (márpedig arra mérget vehetünk), azt ismételten egy sokkoló részben fogjuk megkapni általa.

Bár eleinte csak csepegtették az infókat, végül megerősítést nyert, hogy az Amerikábanért Oscar-díjat bezsebelő Samantha Morton kapta meg a Suttogók vezérének, Alfának a szerepét, míg hűséges követőjét, a The Walking Dead történetének eleddig legmagasabb gonoszát, Bétát a Kemény motorosokkal hatalmas hírnevet szerző Ryan Hurst fogja alakítani. Nos, míg Hurst szinte lubickol a szerepében, tekintélyt parancsoló testalkata és robosztus mozgása egyértelműen az évad jeleneteinek üde színfoltjait adja (a Daryllel való interakciói, főleg a 9x13-ban látható adok-kapokja lett az egyik legakciódúsabb hivatkozási pont a szezon során), addig Morton asszonyság alakításával akadtak némi gondok. Samantha rendkívül tehetséges színésznő, semmi kétség, de Alfaként nem képes olyan átütő személyiséget átadni a vászonról, amit megérdemelne a képregényben megismert karaktere. Az első bemutatkozása óta nevetség tárgya, hogy ha a Suttogók csupán állatokkal és a természetben fellelhető dolgokkal táplálkoznak, a vezetőjük hogyan nézhet ki ilyen „husiként”, míg a többiek vasággyal sem érik el az ötven kilót (kivéve persze Bétát). Emellett afféle fordított kockaként mégsem őt érezzük a falkavezérnek, hanem jobbkezét, Bétát, és ezáltal kissé furcsának hat a nagytermetű fickó végtelen hűsége Alfa iránt. Most jöhetnének a kifogások, hogy hát de ott volt a 9x15, mekkora dobás volt a tíz ember lefejezése Alfa parancsára. Igen, a résszel semmi baj nincs, az évad toronymagasan legnagyobb epizódja volt, ám ha végigvesszük logikusan a cselekménysort, rájövünk, hogy abban nem Alfa szerepe váltotta ki a nagy hatásfokot, hanem maga a rendkívül aprólékosan kitervelt és bemutatott események láncolata. Alfa sorozatbéli karakterábrázolása valahol félúton van a Kormányzó és Negan között: bár brutalitása Neganéval vetekszik, de messze elmarad a Kormányzónál remekül működő pszichopatizmusa. Az utolsó részben látható karsebezéses jelenete azonban bizakodásra ad okot, októbertől talán kicsit erősebbre veszik a figuráját.

Essen szó néhány mellékszereplőről is, akik nagy hatással voltak az évadra. Jesus, Tara, Ezékiel, Maggie és Henry voltak azok, akikre egyszer-egyszer érdemes volt néhány snittet rászánni, játékuk és történetük nagyban emelték a sorozat felemelkedését. Jómagam Henryt sajnálom a legkevésbé, azonban vitathatatlan, hogy az irritáló személyisége ellenére remek alakításokkal jutalmazott meg minket, habár halála némileg váratlan, de időszerű volt. Alfa lánya, Lydia (Cassady McClincy) ellenben nagyon félresikerült, egy picsogó kis fruska, akinek az a minimális játéka, amit a jelenetekben képvisel, csöppet sem érdekes: egy mindenre rácsodálkozó, teljesen életképtelen, depis kis tinédzsert köszönhetünk benne. Kár érte, mert jócskán ki lehetne aknázni a karaktert.

Horrorfronton már másabb a helyzet, Nicotero csapata igyekezett tartani a tempót az eddigiekhez megszokottan, minél változatosabb környezetet, effekteket és élőholtakat létrehozni, így a kilencedik évadban olyan jóságokat kaptunk, mint pl. égő vagy épp havas zombik, hídrobbanás és tömeges lefejezés, önsebzés és szúrások, vágások, csonkolások változatos formái, illetve nálam a félévadzáró ködfátyolos-temetős jelenetei viszik a prímet. Dicséretet érdemel a Suttogók megjelenítése is, különösen Béta maszkja és öltözéke sikerült emlékezetesre: a zombik maszkjai kaptak egyfajta meltdown-hatást, amellyel a sminkesek még undorítóbbá és iszonytatóbbá tették az amúgy sem angyali kinézetüket.

Sok mindent lehetne még írni mind az egyes részekről, mind a karakter ábrázolásokról és történésekről, azonban nagyvonalakban a fentebb leírtak voltak a legmeghatározóbb pontjai a mostani évadnak. Apróbb logikai és történeti hibái ellenére végül csak megcsillant a remény, hogy a Walking Dead a régi fényében tündökölhessen, látványos és érdekes lett ez az immár Rick nélküli sorozat, Angela Kang remekül hozta vissza a posványból a szériát. A következő évadban a Negan-Alfa-Daryl hármasra biztosan számíthatunk, ebben nagy szerepe lesz Angela Kangnak, hogy merre viszi tovább a sorozat irányvonalát. A jelenlegi pletykák szerint ezúttal Michonne (Danai Gurira) tervezi befejezni a szereplését a tizedik szezonnal, így reményekkel és rejtélyekkel bizakodva tekintünk az októberi premierre.

8/10