A múlt héten bemutattuk Manson előéletét, azt ahogyan kialakította a Családot és végül, ahogyan brutálisan megölték Sharon Tate színésznőt és barátait. Itt azonban még nem ért véget a történet, így folytatjuk Charles Manson és Családjának rémtetteit.

A következő éjszaka – augusztus 10-én – hat családtag indult útnak Charlie parancsait követve: „Tex” Watson, Susan Atkins, Linda Kasabian, Patricia Krenwinkel, Leslie Van Houten és Steve "Clem" Grogan. Ezúttal azonban Manson is gyermekeivel tartott, mivel nem volt maradéktalanul elégedett a Cielo Drive-on elkövetett mészárlás körülményeivel és meg akarta mutatni követőinek, hogy is kell ezt csinálni. Az autóút meglepően hosszúra nyúlt – mivel Manson több lehetséges gyilkosságot is átgondolt –, de végül, néhány órával később, a csoport leparkolt a Waverly Drive 3301-es számú ház előtt. A ház Los Angeles Los Feliz negyedében volt, pont annak a birtoknak a szomszédságában, ahol a Család részt vett egy partin 1968-ban. A ház tulajdonosai – a tehetős Leno LaBianca és felesége, Rosemary – már aludtak, amikor Charlie-ék leparkoltak a ház közelében. Atkins és Kasabian későbbi vallomása alapján Manson egyedül ment fel a házhoz és hamarosan visszatért a csoporthoz azzal, hogy már megkötözte a lakókat, majd felküldte Watson-t, Krenwinkel-t és Van Houten-t is. „Tex” önéletrajzában azonban mást állított.

Charlie valóban egyedül ment fel a házhoz, de miután visszatért magával vitte őt is. Együtt hatoltak be, a hátsó ajtón keresztül. Manson felverte a kanapén alvó Leno-t és fegyvert fogott rá, miközben Watson egy bőrpánttal összekötözte a férfi kezeit. Rosemary-t kirángatták a hálószobájából és átvitték a nappaliba, ahol – Charlie utasításainak megfelelően – „Tex” párnahuzatot húzott az áldozatok fejére, amiket lámpavezetékkel is rögzített. Manson távozott és csak ekkor küldte be a lányokat, Leslie-t és Patricia-t, hogy végezzenek a lakókkal. Watson utasítására a lányok visszavitték Rosemary-t a hálószobába, ő pedig egy bajonettel szurkálni kezdete a földön fekvő Leno-t. Az első szúrás a férfi torkát érte. A hálószobából dulakodás hangjai hallatszottak ezért „Tex” magára hagyta súlyosan vérző áldozatát. Rosemary-nek egy lámpa segítségével sikerült távol tartania magától Van Houten-t és Krenwinkel-t, az érkező Watsonnal szemben azonban nem voltak esélyei. A férfi könnyedén megtörte az ellenállását és néhányszor megszúrta, majd visszatért a nappaliba az akkor már haldokló Leno-hoz.

A halottkém jelentése szerint összesen tizenkét szúrást találtak a férfi testén, a halálát pedig a nyakát és a hasát ért szúrások által okozott vérzés okozta. Ezúttal „Tex” is üzenetet hagyott, a vérmocskos pengével a férfi hasába karcolt egy szót, „Háború”, remélve, hogy ezzel meggyorsíthatja a Helter Skelter eljövetelét. Ezután csatlakozott társaihoz. Mikor belépett a hálószobába Krenwinkel épp a földön fekvő Rosemary-t szurkálta egy konyhakéssel.

Manson parancsa az volt, hogy mindannyian vegyék ki a részüket gyilkosságból ezért átadták Leslie-nek a kést. Érezte a vér melegét a kezeiben, fülében visszhangoztak mesterének szavai. Nem volt választása, meg kellett tennie. Tizenhatszor szúrt a nő testébe. A halottkém jelentése szerint Rosemary testét összesen negyvenegy szúrás érte, melyek többségét már a halál beállta után ejtették támadói.

Miközben Watson megtisztogatta a bajonettet és lezuhanyozott Krenwinkel vérrel írt üzeneteket hagyott a falakon és a hűtő ajtaján – „Felemelkedés”, „Halál a disznókra”, „Healter Skelter”, ez utóbbit elírta – majd egy villával még tizennégyszer megszúrta Leno LaBianca testét majd az eszközt a férfi hasába állította és egy kést is a nyakába szúrt.

Mansonnak ez a kettős gyilkosság azonban nem volt elég. Susan Atkins-t, Linda Kasabian-t és Steve "Clem" Grogan-t a Venice negyedbe küldte, hogy ott végezzenek egy másik „malackával”, majd visszaindult a Spahn tanyára. Ezt a gyilkosságot Linda-nak sikerült megakadályoznia, mivel – szándékosan – egy másik lakásba kopogtatott be, ahol egy álmos idegen nyitott ajtót. A trió így letett a tervezett gyilkosságról.

A Cielo Drive-on történt mészárlás a végzetes éjszaka utáni reggelen már vezető hírré vált. Polanskiék házvezetőnője, Winifred Chapman, augusztus 9-én reggel fél kilenc körül érkezett a házhoz, hogy megkezdje napi teendőit. Felfigyelt a sérült vezetékekre – de akkor ennek még nem tulajdonított nagy jelentőséget – majd kinyitotta a kaput és belépett a birtokra. Lekapcsolta a külső világítást, odasétált a hátsó ajtóhoz és belépett.

Először a konyhába ment és ellenőrizte a telefont – nem volt vonal – majd elindult felébreszteni a háziakat. Ekkor lépett be a nappaliba és pillantotta meg a vért és a testeket, az előző éjszaka szinte feldolgozhatatlan nyomait. Pánikba esett és kiszaladt a házból, át a szomszédba, ahol senkit sem talált otthon. A második házba viszont sikerült segítséget kérnie, az ott lakók értesítették a rendőrséget is.

Augusztus 10-én a megyei sheriff irodájának kirendelt nyomozói tájékoztatták a Tate-ügyön dolgozó kollégáikat a Hinman-gyilkosság helyszínén talált véres feliratról. A Los Angeles-i rendőrök viszont figyelmen kívül hagyták a két gyilkosság nyilvánvaló hasonlóságait – a kegyetlen gyilkosságokat egy drogügylet következményeiként kezelték. Steven Parent halálával pedig az ideiglenesen a vendégházban lakó gondnokot, William Garretsont gyanúsították meg. Még aznap letartóztatták, de a férfi a kihallgatáson azt vallotta, hogy nem hallott semmit és nem is követett el semmit azon az éjszakán, az állításait az elvégzett poligráfos vizsgálat is igazolta, ezért 11-én elengedték. Leno LaBianca földi maradványaira mostohafia, az 15 éves Frank Struthers és Joe Dorgan – a fiú nővérének a barátja – talált rá 10-én éjszaka. Rosemary testét a kiérkező rendőrök találták meg a hálószobában. Augusztus 12-én a Los Angeles-i rendőrség egy sajtótájékoztatón határozottan kijelentette, hogy a Tate- és a LaBianca-gyilkosság közötti esetleges összefüggéseket kizárták…

16-án a sheriff hivatalának emberei lerohanták a Spahn tanyát, ahol több fegyvert is lefoglaltak, valamint Manson-t és a család huszonöt másik tagját is letartóztatták. A csoportot azzal vádolták, hogy egy nagy kiterjedésű autótolvaj-banda tagjai. Az elfogatóparancsot azonban érvénytelenítették és a Családot néhány nappal később szabadon engedték.

A Tate-gyilkosságot és a LaBianca házaspár ügyét tehát teljesen külön kezelték az illetékes hatóságok, ezért az esetleges nyomok sem vezettek konkrét eredményre, azonban az utóbbin dolgozó nyomozók felfedeztek összefüggéseket a véres feliratok és a The Beatles nemrégiben megjelent albuma között. Októberben a sheriff hivatala már a hasonló gyilkossági ügyeket is vizsgálta, ekkor fedezték fel a párhuzamokat a Hinman ügy és a LaBianca-gyilkosság között. Hinman gyilkosának barátnőjét – Kitty Lutesinger – is kihallgatták az üggyel kapcsolatban, azt a lányt, akit néhány nappal azelőtt tartóztattak le a Manson Család tagjaként. Egy hónappal Leno és Rosemary halála valamint Kitty kihallgatása után a rendőrök eljutottak egy motoros bandához is, akiket Manson a Család – és elsősorban saját – védelmére akart felbérelni. A banda kihallgatott tagjai arra is felhívták a hatóság figyelmét, hogy valószínűleg Charlie-nak és követőinek közük lehet a gyilkosságokhoz. Ezt az eshetőséget Susan Atkins egykori kollégiumi társának bejelentése is igazolta, akinek sikerült tájékoztatnia a Los Angeles-i rendőrséget a Család érintettségéről. A hónap második felében a hatóságok – szövetségi, állami és megyei hivatalok – együttes erővel léptek fel a család ellen és lerohanták a Myers és a Barker tanyákat – ahová Manson és követői áthelyezték székhelyüket.

Két tucat családtagot tartóztattak le ekkor, Atkins, Van Houten és Charlie is köztük volt. Susan már szerepelt a nyilvántartásukban és mivel valószínűsíthető volt, hogy a Hinman ügyben is fontos szerepet játszott ezért átszállították a Monterey Park-i Sybil Brand Intézetbe, Los Angeles megye női börtönébe. A rácsok mögött kötött ismeretséget két társával, Ronnie Howard-val és Virginia Graham-vel, akiknek bevallotta, hogy részt vett a gyilkosságokban. Az információt a két nő azonnal továbbította az intézet vezetése felé, ami végül a többi gyilkos – köztük Watson és Krenwinkel – letartóztatását eredményezte. (A két nő később megkapta a Roman Polanski által felajánlott 25.000 dolláros nyomravezetői díj nagy részét, mivel jelentős szerepük volt a gyilkosok kézrekerítésében. Állításaikat a helyszíneken talált bizonyítékok valamint Kasabian és Atkins későbbi beismerő vallomásai is igazolták.)

A rendelkezésre álló információk és a begyűjtött bizonyítékok alapján (mint például „Tex” és Patricia ujjlenyomatai a Cielo Drive-on vagy a helyszínen készített több száz fénykép) 1969. december 1-jén a Los Angeles-i rendőrség elfogatóparancsot adott ki Watson, Krenwinkel és Kasabian ellen és feltételezték, hogy a három gyanúsítottnak köze van a LaBianca házaspár meggyilkolásához is. „Tex” és Patricia gyorsan kézre került, Texasban és Alabamában tartóztatták le őket a hatóságok helyi erői. Linda Kasabian értesült arról, hogy keresik, ezért december 2-án önként feladta magát New Hampshireben, Concordban. Az egyik legfontosabb tárgyi bizonyítékot a rend – ébernek jó szívvel egyáltalán nem nevezhető – őrei csak december közepén kapcsolták ténylegesen a gyanúsítottakhoz. A .22es Hi Standard "Buntline Special" revolvert a tíz éves Steven Weiss találta meg nem messze Sharon Tate otthonától még szeptember elején.

A fiú apja miután értesült az ügy további részletéről is végül felhívta a rendőrök figyelmét, hogy lehet a fia által talált – akkor már a bizonyítékraktárban porosodó – lőfegyver lehet az, amit a színésznő és barátai meggyilkolásánál használtak. Több hívásába került még végre léptek az illetékesek és megvizsgálták a revolvert, amely során a ballisztikai tesztek egyértelműen igazolták, hogy az abból leadott lövések végeztek Steven Parent-vel és szaggatták fel Jay Sebring valamint Wojciech Frykowski testét is. A gyilkosságnál használt ruhadarabokat az ABC csatorna riporterei találták meg. A gyilkos pengék soha nem kerültek elő, egyet kivéve – Atkins kését egy szék párnája mögé csúszva találták meg Tate nappalijában. A bizonyítékok már rendelkezésre álltak, a gyanúsítottak pedig már a rácsok között várták sorsukat, így tehát a gyilkossági ügyek átléphettek – a média és a közvélemény által óriási érdeklődéssel övezett – bírósági szakaszba.

A tárgyalás során a bírói széket eredetileg William Keene foglalta el, aki – vonakodva – engedélyezte Mansonnak, hogy saját magát képviselje, ezt azonban Charlie magatartása miatt, a tárgyalás megkezdését megelőzően vissza is vonta. A Család feje ennek köszönhetően kérvényezte Keene leváltását. Eredményesen. A tárgyalást végül Charles H. Older bíró nyitotta meg 1970. június 15-én. A vád fő tanúja Linda Kasabian volt, aki – mivel tettlegesen nem vett részt a gyilkosságban – részletes vallomásáért cserébe mentességet élvezett az ellene felhozott vádakkal kapcsolatban. Charles Manson-t, Susan Atkins-t – akinek szintén vádalkut ajánlottak (mely szerint az ügyészség eltekint a halálbüntetés kérelmezésétől vallomásáért cserébe), amit a nő végül nem fogadott el – és Patricia Krenwinkel-t hétrendbeli gyilkossággal és összeesküvésben való részvétellel vádolták meg. Leslie Van Houten-t – mivel a LaBianca házaspár meggyilkolásában nem vett – „csupán” kétrendbeli gyilkossággal és összeesküvéssel vádolták meg. A tanúk meghallgatásának első napján, 1970. július 24-én, pénteken, Manson egy – a bőrébe karcolt – X jellel a homlokán jelent meg a bírósági teremben (ezt a későbbiekben egy szvasztikára módosította). Ezzel is jelezni akarta elégedetlenségét az eljárással kapcsolatban, valamint, ahogy ő fogalmazott, egyszerűen „kiikszelte magát a társadalomból”. Napokon belül hűséges gyermekei – elsősorban a női vádlottak – követték a példáját.

Az ügyészség a vádlottak fő motivációjaként a „Helter Skelter” kirobbantásának vágyát jelölte meg, amit a bizonyítékok többsége – a véres feliratok, a The Beatles referenciák valamint Manson homályos jóslatai a feketék és a fehérek közötti nagy háborúról – tökéletesen alátámasztott. Ilyen volt Kasabian kiegészített vallomása is, melyben visszaemlékezett Charlie egykori szavaira – „itt a Helter Skelter ideje” – és arra is, hogy Manson meg akarta mutatni a feketéknek, hogy is kell háborút szítani. A tárgyalás során a családtagok folyamatosan próbálták akadályozni az eljárást és a tanúkat is igyekeztek elriasztani a terhelő tanúvallomások megtételétől. Ennek köszönhetően az ügyészség meghallgatásukig kitiltotta őket a tárgyalóteremből. Ekkor virrasztásba kezdtek a folyosókon, mindannyiuknál kés volt – legálisan, tokokban hordozták – és büszkén viselték mesterük jelét a homlokukon. Manson és a Család keze azonban még így is messzire elért és a hatóságok képtelenek voltak mindenkit maximálisan megvédeni. A vád egyik tanúját, Paul Watkins-t is megfenyegették. Watkins tagja volt a családnak, majd ’70 márciusában kilépett a csoportból, ezután súlyos égési sérüléseket szenvedett az autójában – később bebizonyosodott, hogy miközben aludt a Család néhány tagja rágyújtotta a kocsit. Szerencséje volt, hogy életben maradt, akárcsak Barbara Hoyt-nak, akit Ruth Ann Moorehouse – aktív családtag – mérgezett meg Hawaiin.

LSD-t tett az ételébe, a Honolulu utcáján találtak rá a mentők, eszméletlenül feküdt az utcán. A kórházban meg tudták menteni. Az eset után az addig hezitáló Barbara is vállalta, hogy tanúskodik. Augusztus 4-én a Los Angeles Times címlapon hozta a hírt, miszerint Richard Nixon, amerikai elnök szerint Manson bűnös. Másnap a női vádlottak kijelentették, hogy ezek után nincs értelme folytatni az eljárást, hiszen az esküdteket befolyásolták. Még ezen a napon a bíróság részrehajlását hangoztató Manson-tól is megtagadtak egy – a védelem tanúival kapcsolatos – kérelmet, aminek hatására Charlie rátámadt a bíróra. A biztonságiak lefogták és a női vádlottakkal együtt kihozták a teremből.

November közepén a védelem ragaszkodott hozzá, hogy tanúként hallgassák meg Atkins-t, Krenwinkel-t és Van Houten-t. Az ügyvédeik szerint mindhárman arra készültek, hogy Manson-t tisztázzák a vádak alól, azáltal, hogy minden tettért vállalják a felelősséget és azt vallják, hogy Charlie se a cselekmények megtervezésében, sem pedig végrehajtásukban nem vett részt. (1987-ben a perrel kapcsolatos dokumentumfilmben Krenwinkel azt állította, hogy az egész eljárás megrendezett volt, pont úgy, ahogy Charlie akarta.) Ezek után tett vallomást maga Manson. Több mint egy órán keresztül beszélt. Ezekkel a szavakkal védekezett: „a zene sugallja a fiataloknak, hogy lázadjanak fel a rendszer ellen. Miért engem vádolnak? Nem én írtam a zenét.”, „Őszintén szólva nem emlékszem arra, hogy bármikor is mondtam volna: szerezz kést és váltóruhát és tedd, amit Tex mond.”

A tárgyalások Van Houten ügyvédjének, Ronald Hughes-nak, az eltűnése valamint a vádlottak feltételezhető szövetkezése miatt jelentősen elhúzódtak. (Az ügyvéd holttestét később találták meg, Sandra Good volt tag szerint ő volt az első, akit megtorlásból ölt meg a Család). 1971. január 25-én halálos ítéletet kértek mind a négy gyanúsítottra. Az esküdtszék ekkorra szembesült azzal, hogy mi Manson valódi célja. Atkins, Krenwinkel és Van Houten azt vallotta, hogy a gyilkosságokat a Hinman ügy másolataiként követték el. Céljuk az volt, hogy Bobby Beausoleil-t ezzel tisztázzák a gyilkosság vádja alól. Tervük értelmi szerzőjeként pedig egyhangúan, Bobby szerelmét, Linda Kasabian-t jelölték meg. Manson – aki minden lehetőséget igyekezett megragadni, hogy rivaldafénybe kerülhessen – a tárgyalás ezen szakaszában borotválta le a haját és villaalakúra vágta szakállát,majd a sajtó képviselőinek kérdésére ezekkel a szavakkal felelt: „Én vagyok az Ördög, és az Ördögnek kopasz feje van.” (Gyermekei később ezt a példát is örömmel követték).

Az egyébként is átgondolatlan és gyenge lábakon álló – a másolt gyilkosságokra kihegyezett – védekezés bukása után az esküdtek visszavonultak, hogy meghozzák döntésüket, ami alapján április 19-én Older bíró Charles Manson-t, Susan Atkins-t, Patricia Krenwinkel-t és Leslie Van Houten-t bűnösnek nyilvánította az ellenük felhozott vádakban és halálbüntetést szabott ki mindannyiukra. „Tex” Watson ügyét az elhúzódó kiadatási eljárás bürokratikus árnya borította be egészen ’71 októberéig, amikor – társaihoz hasonlóan – neki is a bíróság előtt kellett felelni tetteiért. A férfit volt az egyetlen, aki védelmében beszámíthatatlanságra hivatkozott, ezzel azonban nem sikerült meggyőznie az esküdteket. Bűnösnek találták hétrendbeli gyilkosság elkövetésében és összeesküvésben, ezt követően pedig halálra ítélték. (1972. február 18-án – a Kaliforniai emberek v. Robert Page Anderson ügy kapcsán – eltörölték a halálbüntetést Kalifornia államban, ennek köszönhetően az öt elítélt büntetését automatikusan életfogytig tartó szabadságvesztésre módosították.) ’71-ben Manson-t további tárgyalások várták, melyek során bűnösnek találták Gary Hinman és Donald Shea meggyilkolásában is. Shea a Spahn-tanyán dolgozott és Charlie úgy vélte, hogy segédkezett a sheriff hivatala által végrehajtott támadásban ’69 augusztusában valamint hogy a Tate/LaBianca gyilkosságokkal kapcsolatban is kompromittáló információk jutottak a birtokába. A férfinek ezek mellett más bűne is volt, fekete nőt vett feleségül. Ezek együttesen elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a rasszista nézeteket is hirdető Manson kimondja a férfi halálos ítéletét. Az ügy kapcsán két további családtagot – Bruce Davis-t és Steve Grogan-t – is bűnösnek találták Shea meggyilkolásában.

Manson és gyilkos gyermekei már mind a rácsok mögött voltak, de ez nem jelentette azt, hogy Charlie befolyása vagy éppen veszélyességének mértéke jelentősen csökkent volna. 1972. november 8-án egy túrázó találta meg a 26 éves vietnámi veterán, James L. T. Willett holtestét a kaliforniai Guerneville közelében. Hónapokkal korábban lőtték agyon, miután megásta a saját sírját. A testét nem temették el elég körültekintően és az időjárás viszontagságainak valamint az éhes vadállatoknak köszönhetően az egyik keze kiállt a sírból. Az állatok alapos munkát végeztek és éles agyaraikkal szaftos darabokat téptek ki a rothadó húsból – a holtest feje és a másik keze is hiányzott. A férfi kocsiját egy stocktoni ház előtt találták, ahol Manson több követője is lakot. A rendőrség behatolt a házba és letartóztatták a lakókat. Willet 19 éves feleségének, Laurennek a testét az pincében egy sekély sírhantban találták meg. Nemrég ölték meg. Fejbe lőtték. A családtagok együtt laktak a házban Willetékkel. Ott tartózkodásuk alatt több rablást is elkövettek. A férfi tudomást szerzett a bűncselekményekről, ezért kellett meghalnia. Miután az ex-katona testét megtalálták felesége a hírekből értesült a férfi haláláról. A család tagjai a kihallgatáson azt vallották, hogy azért ölték meg a nőt, hogy elhallgattassák. A házaspár nyolc hónapos kislányát sértetlenül találták meg, a Család gondoskodott róla egészen a letartóztatásukig. Michael Monfort-ot bűnösnek találták James és Lauren Willett meggyilkolásában, William Goucher-t James meggyilkolásában, Priscilla Cooper-t, James Craig-t és Nancy Pitman-t pedig bűnsegédként ítélték el.

A Család az elkövetkezendő években kerülte a nyilvánosságot, egészen 1975. szeptember 5-ig. Azon a napon a 26 éves Lynette Fromme vörös köpenyében lépett oda az Amerikai Egyesült Államok akkori elnökéhez, Gerald Fordhoz a sacramento-i Capitol parkban. Előhúzta az addig rejtegetett .45-ös Colt M1911-et, az elnökre fogta és meghúzta a ravaszt. Fordnak szerencséje volt. A titkosszolgálat egyik ügynöke – Larry Buendorf – azonnal lefegyverezte a nőt. A fegyver tárjában négy lőszert találtak, de nem volt csőre töltve. Fromme a saját ügyvédjével sem működött együtt a tárgyaláson. Életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték egy 1965-ben elfogadott törvény alapján, ami szövetségi bűncselekménnyé tette az elnök elleni gyilkossági kísérletet – ő volt az első, akit ez alapján ítéltek el.

Fromme két másik családtaggal, Sandra Good-val és Susan Murphy-vel, költözött Sacramentoba, hogy az akkor épp a Folsom Állami Börtönben raboskodó Charlie közelében lehessenek. A házkutatás során a hatóságok bizonyítékokat találtak, melyek szerint a tagok több vezető tisztségviselőnek fenyegető leveleket küldtek szét szerte az Államokban. Sandra-t és Susan-t összeesküvésben való részvétel miatt ítélték el. Good 15 évet kapott, amiből tíz évet töltött le. 1985 decemberében szabadlábra helyezték.

1977-ben a hatóságok – egy Steve Grogan által készített térkép alapján – megtalálták Donald Shea földi maradványait. Grogan a rácsok mögött jelentősen megváltozott, az egykori drogoktól kábult bábból érett férfi lett. Megnősült és két gyermeke is született – ’76-ban majd ’84-ben.

Az életfogytig tartó büntetéséből összesen tizenöt évet töltött le. Végül 1985. november 18-án – az elítélt családtagok közül először – szabadon engedték.

1984. szeptember 25-én – amikor épp Vacaville-ben töltötte a büntetését – Charlie súlyosan megsérült, miután vallási vitába keveredett egy Krisna-hívő rabtársával, Jan Holmstrom-val. A férfi hígítóval locsolta le, majd felgyújtotta. Annak ellenére, hogy Manson testének több mint 20%-a megégett – másod- és harmadforkú égési sérüléseket szenvedett – sikerült felgyógyulnia.

Charlie a ’80-as években három jelentősebb interjút adott, 1981-ben a Kaliforniai Egészségügyi Központban – CMF-ben - Kalifornia legnagyobb börtön egészségügyi intézményében, ahol Edmund Kempert is fogvatartják –, 1986-ban a San Quentin állami börtönben – ez az interjú 1987-ben elnyerte a Legjobb Interjúnak járó Emmy-díjat – és '88-ban Geraldo Rivera-nak. 1989-ben Nikolas Schreck rendező Charles Manson Superstar címmel dokumentumfilmet készített Charlie-ról – ezt a filmet a mai napig a valaha készült leghitelesebb és legátfogóbb alkotásnak tekintik.

Manson 1987 márciusától a kaliforniai Corcoran börtönben raboskodott – ő volt a B33920 számú fogvatartott –, egészen 1997 júniusáig, amikor az intézet fegyelmi bizottsága bűnösnek találat kábítószerrel való visszaélés vádjában.  Ekkor szállították át a Pelican Bay Állami Börtön speciális biztonsági részlegébe – tizennégy hónapon keresztül napi 23 órát töltött magánzárkában. ’98-ban szállították vissza a Kaliforniai Állami Börtönbe (CSP-COR). Manson – élve a hatályos törvények által biztosított lehetőségekkel – többször is feltételes szabadlábra helyezési kérelmet nyújtott be – az elsőt 1978-ben, az utolsót 2012-ben. Minden kérelmét – összesen tizenkettőt – elutasították.

Ironikus módon Charlie zenei karriere 1970-ben – a letartóztatása után – kezdődött el ténylegesen. Ekkor jelent meg a LIE című albuma, meglehetősen szerény sikerrel – a legyártott 2000 példányból csupán körülbelül háromszáz kelt el. Az elmúlt évtizedekben további két, Manson műveit tartalmazó, album is megjelent, az családtagok által rögzített és előadott 1997-ben a Transparency Records és Aoroa Records kiadók gondozásában megjelent The Family Jams valamint a 2005-ben kiadott, már a rácsok mögött Charlie által rögzített One Mind. Dalai szerepeltek egy ’76-ban készült Helter Skelter című tévéfilmben és több előadó is felhasználta szerzeményit, olyanok, mint a Guns N’ Roses vagy Marilyn Manson.

Charlie-nál a börtönben töltött évtizedek alatt többször is találtak, olyan dolgokat, amiket nem tarthatott volna magánál, ezek közé tartoztak a mobiltelefonok is, amik birtoklásáért többször is felelnie kellett. Először 2009-ben a matracába rejtve találták egy – LG márkájú – készüléket a börtönőrök, egy rutinszerű zárkavizsgálat alkalmával. Manson többször is használta a telefont, hívásokat kezdeményezett és szöveges üzenetek formájában tartotta több rajongójával és követőjével a kapcsolatot szerte az államokban, többek között Kaliforniában és Floridában is. A hatóságok soha nem bizonyították, hogy az engedély nélküli kapcsolattartás bármilyen további bűncselekményhez is kötődött volna. Ezért az esetért további 30 nappal egészítették ki az életfogytig tartó büntetését… 2011. január 6-án újabb telefont foglaltak le nála. 2013-ban Manson egyik követője, Craig Carlisle Hammond, pedig egy telefonként is funkcionáló okosórát jutatott be a férfinak.

Manson a 2010-es évek közepén került újra a figyelem középpontjába, amikor megkérte egy 26 éves rajongója, Afton „Star” Burton – a Star nevet Charlie-tól kapta – kezét. A frigyet végül nem törvényesítették.

Bobby Beausoleil halálbüntetését – a többi családtaghoz hasonlóan – életfogytig tartó szabadságvesztésre módosították. Egy 1985. április 15-én történt támadás hatására – mely során több rab támadt rá és szúrt sebeket is szerzett – szakított Manson tanaival és függetlenítette magát a Család többi tagjától is. Az elmúlt évtizedek alatt összesen öt gyermeke született. A 72 éves férfi jelenleg a vacaville-i büntetés-végrehajtási intézetben tölti a mindennapjait, zenével és vizuális művészettel foglalkozik. Az utóbbi közel ötven évben többször kérte feltételes szabadlábra helyezését, ezeket azonban elutasították – a legutóbbit 2019 áprilisában.

Susan Atkins-nál – akinek az egyik lábát is amputálni kellett a börtönévek alatt – 2008-ban agydaganatot diagnosztizáltak, több mint egy hónapig kórházban kezelték. Egészségügyi állapotára való tekintettel többször is kérvényezte feltételes szabadlábra helyezését, kérelmeit azonban rendre elutasították. Tizennyolcadszorra és egyben utoljára 2009. szeptember 2-án. Huszonkét nappal később, a chowchilla-i börtönben halt meg. 61 éves volt.

Lynette Fromme is élt a törvények által biztosított jogával, de beadványait egészen 2008 júliusáig elutasították. Ekkor elfogadták a kérvényét, de – egy ’87-ben elkövetett szökés miatt – nem engedték azonnal szabadon. A carswell-i börtön falait végül 2009. augusztus 14-én hagyhatta el, miután büntetéséből közel 34 évet töltött a rácsok mögött. Egy New York államban található kisvárosba – Marcy-be – költözött. Ez év októberében lesz 72 éves.

Patricia Krenwinkel jelenleg is a chino-i női börtön lakója. Börtönkarrierje kezdeti időszakában lojális maradt Mansonhoz és a Családjához, de ez az évek alatt megváltozott. A börtönben diplomát is szerzett és igazi mintafogolyként tartják számon. Aktívan részt vesz a közösség életében, segítőként rész vesz az alkohol- és drogproblémákkal küzdő elítéltek gyűlésein, írással és zenével foglalkozik valamint táncórákat is tart. Jelenleg 73 éves. A feltételes szabadlábra helyezési kérelmét 2022-ben nyújthatja be újra.

Leslie Van Houten jelenleg is életfogytig tartó szabadságvesztését tölti – Krenwinkelhez hasonlóan a kaliforniai Chino-ban. 2019. január 30-án javasolták feltételes szabadlábra helyezését, ez azonban nem történt meg, mivel Gavin Newsom – Kalifornia jelenlegi kormányzója – felülbírálta a javaslatot, arra hivatkozva, hogy a nő továbbra is veszélyt jelent a társadalomra. Leslie fellebezett a döntéssel kapcsolatban, azt azonban szeptember 21-én elutasították. Augusztusban fogja betölteni a 71. életévét.

Charles „Tex” Watson a börtönben megtért keresztény lett. 1979-ben feleségül vette Kristin Joan Svege-t és – a házastársi együttlétet engedélyező törvényeknek hála – négy gyermekük született. (1996-ban az ilyen jellegű látogatások lehetőségét megvonták az életfogytiglanra ítélt fogvatartottaktól). Kristin és Charles végül 2003-ban, 24 év házasság után vált el. „Tex” jelenleg 74 éves, a san diego-i állami börtönben tartják fogva.

Manson fogadott gyermekeinek többség meghalt vagy rácsok mögött kénytelen várni az elkerülhetetlen halált, azonban legalább három vér szerinti gyermeke is született, akiknek sorsát apjuk árnyéka sötétségbe borította. Az 1956-ban született Charles Manson Jr. mindent megtett annak érdekében, hogy szabadulhasson a biológiai apja borzalmas örökségétől. Nevelőapja után felvette a Jay White nevet és normális életet próbált élni. Ezt a harcot viszont nem nyerhette meg. 1993. június 29-én – máig tisztázatlan okból – öngyilkosságot követett el Colorado államban, a 70-es autópálya 438-as kijáratánál. Fejbe lőtte magát.

Charlie-nak a második feleségétől – Leona Rae Stevens-től – is fia született a ’60-as évek elején. Charles Luther Manson-ról azonban szinte semmit sem lehet tudni. Egy biztos, a jelenleg az ötvenes éveiben járó férfi nevet változtatott, és teljes mértékben elzárkózott a nyilvánosság elől.

Manson-t egyik követője, Mary Brunner, is fiúval ajándékozta meg 1968-ban. A gyermeket Valentine Michael-nek nevezte el – a Családban csak Pooh Bear-nek becézték. Miután anyját Los Angelesben letartóztatták a nagyszülei gyámsága alá került. A lány szülei nevelték fel és a nevükre is vették a kisfiút. Az 51 éves férfi – akit jelenleg Michael Brunnerként ismernek – azt mondja megbékélt a sorssal. Egy 2019-es interjúban azt nyilatkozta, hogy igyekszik megváltoztatni az apjáról kialakult negatív képet, mely szerint Charlie a Gonosz valamiféle inkarnációja lett volna.

Charles Milles Manson. Mester, tanító, családfő, hippi, zenész, apa, kultuszvezér, manipulátor, „gyilkos”. Ezek voltak Charlie szerepei. Ezek és még ki tudhatja mi minden más. A teljes képet soha nem láthatjuk már meg. A kirakós darabjaiból ugyanis a legfontosabb már hiányzik.  Manson egészségi állapota 2017 novemberében nagyon leromlott, aminek köszönhetően – 14-én, kedden – átszállították a bakersfield-i Mercy Kórházban. Az utolsó – a nyilvánosság előtt is ismert – szavai egy telefonbeszélgetés során hangzottak el a börtönben, 12-én. A barátjával, Ben Gurecki-vel beszélt. A beszélgetés utolsó percében pedig egy rendkívül különös mondat hangzott el Manson szájából: „Felment az égbe, a halott, aki sose hal meg.”  Ebben teljes mértékben igaza lett. Mielőtt megszakadt a vonal – amit a büntető-végrehajtási intézet a szabályoknak megfelelően szakított meg – még szeretetet kívánt mindenkinek, aztán beállt a csend. A kórházba szállítása után öt nappal, 2017. november 19-én hunyt el – a halotti bizonyítványában halálának okaként a szívmegállást jelölték meg, melyhez légzési elégtelenség is társult, amit vastagbélrák és annak áttétei váltottak ki a férfi testében. Charlie Manson 83 éves volt.

Manson része lett a történelemnek, éppúgy ahogy vérszerinti és választott gyermekei is. Hazájában napjainkig a Gonosz megtestesítőjének tartják. Gyilkosnak és sátánista szektavezérnek is. Az igazság azonban nem ez. Charlie soha nem végzett senkivel. Nem vágott el torkokat, lőtt agyon embereket, késelt meg terhes nőket. Nem volt gyilkos, ahogy sátánista sem – bár bizonyított, hogy találkozott  Anton LaVey-vel, a Sátán Egyházának alapítójával. A világ egyik legismertebb gyilkosa valójában nem is volt az. Ez talán Charlie legnagyobb tréfája. Véleményem szerint egy komédiás volt.

Egy komédiás, aki végül átverte a világot. Azt tette, amit akart. Akkor és úgy, ahogy akarta. A börtönben töltött fiatal évei után kiélvezte az életet és a gyönyöröket, amiket nyújtani tudott, hogy végül, kifacsart gyümölcsként dobja félre azt. Végül úgy lett, ahogy akarta és a világ még asszisztált is hozzá. Nem is vették észre Manson valódi célját. A gyilkosságok – amiket az elkövetők szerint ő rendelt el – és azok kultikus jellegzetességei, a „sátánistának” bélyegzett utalások, a nyilvánosság, az ezekből származó hírnév és rajongás. Valójában mindig is erre vágyott. Mindent megkapott és végül visszakerült a rácsok mögé pontosan úgy, ahogy azt 1967 márciusában szerette volna…

A fájó igazság az, hogy a kegyetlenkedéseket a gyermekeink hajtották végre. Önként és boldogan. Gyermekek, akik csalódtak a rendszerben, az életükben, a barátaikban, a családjukban és a szüleikben. Charlie pedig új lehetőséget kínált. Egy varázslatos élet lehetőségét, amiben célt és értelmet találhattak, szeretetre és békére lelhettek. A tanyákon eltöltött idő valódi Paradicsom lehetett a számukra. Paradicsom, amit végül Manson haragja és önzése változtatott vérmocskos Pokollá, ahová Családtagjai kétségek nélkül követték. Követték, mert tőle megkapták azt a figyelmet és törődést, amit szüleiktől talán sosem kaptak meg. Ez pedig fájóan kényelmetlen kérdéseket vet fel: vajon mi megadjuk-e azt, amire gyermekeinknek valóban szüksége van? Fontosabbnak tartjuk-e az együtt töltött időt egy hosszúra nyúlt munkanapnál? Az érzelmeket és az őszinte beszélgetéseket a felszínes érdeklődésnél és a valódi érzelmek illúzióját fenntartani hivatott családi ünnepeknél? A válaszokat önmagunkban kell keresnünk és csak reménykedhetünk benne, hogy időben megtaláljuk azokat, hiszen gyermekeinket nekünk kell felkészíteni arra, hogy a világ nem az, aminek gondolják. Nekünk kell felfegyverezni őket azzal a tudással, aminek segítségével a kihívásokkal bátran szembe mernek majd szállni, ahogy arra is fel kell készítenünk őket, hogy ellenálljanak a káros behatásoknak és észrevegyék, ha bárki is befolyásolni akarja őket. Ennek a felelőssége pedig egyértelműen a miénk.

Charlie-nak igaza volt. Soha nem hal meg. Mindig lesz egy Manson. Egy személy, egy nézet, egy vallás, egy eszme. A szomszédban, az óvodák és iskolák udvarán, a kollégiumok zajos folyosóin, az irodaházak étkezőjében. Gyermekeink pedig csak a tudásukban és a tőlünk kapott értékrendben bízhatnak, ha azonban feladatunkat nem végeztük el maradéktalanul, akkor előfordulhat, hogy egyszer az ő kezükbe csúsztatják majd a pengét és ne legyenek benne kétségeink, hogy le is fognak sújtani…