Karácsony. Sok minden eszünkbe juthat e szó hallattán. Melegség, szeretet, ajándék, meghittség, család, finom sütemények... Ugyanakkor ott van már az idegesség, feszültség, nem akarás, túlfogyasztás is. Csak rajtunk múlik, hogy ezt a csodálatos ünnepet, mivel töltjük meg. Pusztán a hasunk teletömése a cél, vagy inkább a lelkünket gazdagítjuk általa? Fontos kérdések ezek és napjainkban, amikor már november elejétől azt harsogják mindenhol, hogy mit vegyünk meg annak érdekében, hogy tökéletes legyen az ünnepünk, még inkább elgondolkodtató lehet mindez. Mi történik akkor, ha teljesen kiüresedik a karácsony? Ha nem lesz több pusztán egy bosszantó népszokásnál, a mérhetetlen fogyasztásnál, vagy a társadalomban elfoglalt státuszunk bizonygatásánál? Mi lesz akkor, ha megint a látszat nyer és nem az értékek, a tartalom? Filmjében Michael Dougherty is hasonló kérdésekre keresi a választ.

Max és családja készülnek az ünnepekre. Ám hiába öltözik ünnepi gúnyába a család és a berendezés, a szívükben korántsem uralkodik meghittség és szeretet. Mindenki nyűgnek éli meg a közös családi fényképezkedést, a rokonok látogatását, az ünnepi vacsorát. Habár mindenhol díszek lógnak és csillog-villog minden, mégsem készülnek úgy az ünnepekre, ahogy régen. Max szeretné hinni, hogy a Mikulás majd segít neki és újra olyan boldogság költözik a házukba, mint annak idején. Ám egy katasztrofálisra sikerült családi vacsora következtében Maxből kiveszik a remény. Hátat fordít a karácsonynak. Nem sejti azonban, hogy tette több, holmi gyerekes kifakadásnál. Másnap borzongató hóviharra, jégre és szélre ébrednek. Beköszöntött a Krampusz ideje és vele együtt elszabadult a pokol.

A Krampusz mondája nagyon régre, évszázadokkal ezelőttre nyúlik vissza. Leginkább germán területről származik, de norvég gyökerei is vannak. Ez a lény a Mikulás ellenpárja. Leginkább arról van szó, hogy míg a Mikulás megjutalmazza a jó gyerekeket, addig a Krampusz megbünteti a rosszakat. A neve a német krampen szóból származik, melynek jelentése karmok. Leginkább patásan, fekete szőrrel borítva, szarvakkal, agyarakkal és hosszú, villás nyelvvel ábrázolták. Láncai és csengettyűi nem vidám dalokat, hanem gyermekek sikolyát hallatta. Puttonyában pedig nem minden jó lapult, hanem abban vitte el a rossz gyerekeket.

Michael Dougherty elég alaposan tanulmányozta a folklór világát, így az ő Krampusza igazán félelmetes és hiteles ábrázolást kapott. A filmje pedig szerintem, minden hibája ellenére az egyik legjobb karácsonyi horror. Kezdjük ott, hogy nagyon könnyű azonosulni a bemutatott családdal. Legalább egyszer mindannyian átéltünk hasonló jeleneteket. Az idegesítő családtagok, a rohanó felnőttek, a folyton elégedetlenkedő tinik, a kapkodás, az idegesség, a készülődés, mely rutinná vált. Mindenről szól már a karácsony, csak az ünneplésről nem. A kezdés pazar a belassított áruházi jelenettel, mely tűpontosan mutatja meg a fogyasztásra beprogramozott embereket és a kiüresedett ünnepet. Max pedig hiába próbálkozik, hiába szeretne változtatni ezen, hiába akarja visszakapni a szeretett ünnepet, egyszerűen nem tudja visszafordítani az idő kerekét. A külvilág pedig pontosan azzá a hellyé változik át, mint amilyenné Max és a hozzá hasonló gyermekek lelkét teszik azzal, hogy mindenre figyelnek, csak a valóban fontos dolgokra nem. Így lesz a világ hideg, sötét, magányos, félelmetes.

Szerintem a rendező nagyon érzékletesen és jól ragadta meg az első bekezdésben taglalt kérdéseket. A cselekmény gyorsan halad, nincsenek üresjáratok, pontosan annyit mutat meg a szereplőiből, amennyi szükséges. De mint ahogy említettem, nem is kell ennél több, mert mindannyiunknak ismerős mindez. A Krampusz tényleg félelmetes és nagyon jól működik a filmben a sötét, maró gúny és humor. Nagyon illik ehhez a kifordított világhoz a gyilkos mézeskalács, vagy a veszett plüssmackó. Viccesnek hat mindez, mégsem lehet annyira nevetni rajta, bár nem mondom, azért néhol az én szám is kaján mosolyra húzódott, amikor ezeknek a féktelen kis szörnyikéknek a kegyetlenkedéseit néztem. Habár a korhatárbesorolás miatt nem dől a vér, azért mégis sikerül kellően hátborzongató légkört fenntartani. Még úgyis, hogy Dougherty tényleg harsányra és kajánkodóra vette az ostromló kézműves szörnyek támadásait, amit aztán nagyon jól ellensúlyoz a kint tomboló hideggel.

Vannak kicsit túlspilázott jelenetek és szerintem lehetett volna kegyetlenebb is, bár azért külön köszönet, hogy a kisbabát nem nyársalta fel, mert akkor biztos, hogy engem elveszített volna. (Hiába, mióta anya vagyok, nem bírom ha babák, meg totyogósok vannak a horrorokban.) A reakciókkal voltak inkább problémáim. Például, ha én ilyen veszélynek lettem volna kitéve egyetlen percre se hagytam volna magára a gyerekeimet. Nem beszélve a kisbabáról, akit meg el nem engedtem volna. Mint ahogyan a hóviharba se engedem ki a lányomat, hogy megnézze a pasiját, majd amikor eltűnik, akkor pedig nem hagyom abba a keresését mondván, hogy "jóvanazúgy". Pontosan ezek miatt nem tud egyszerűen működni a család újraegyesítése szegmens és emiatt nem tud elég kegyetlen lenni a film sem. Pedig nagyon jól indítja a szétesett családot, akik aztán a bajban végre kezdenek egymásra találni. Csak szerintem, megint a korhatárossága miatt nem lehetett ez a történet igazán sötét és komoly.

Az viszont, ahogy Omi elmeséli a Krampusz történetét, az egészen zseniális. Az egyik legjobb része a filmnek, amiből egy külön rémmesét is forgathattak volna. Fontos azt is kiemelni, hogy habár a karakterek elég egysíkúak, a színészek mind egytől-egyig zseniálisak. Adam Scott és David Koechner nagyon jól hozza az egymásnak tökéletes ellenpárjakét működő családfőket, akik egy ponton csak megtalálják a kapcsolódási pontokat. Toni Collette és Allison Tolman meg tudják ragadni a testvérpárok között húzódó ellentéteket, de azt is, hogy ezektől függetlenül mennyire szeretik egymást. Conchata Ferrell üdítő színfolt Dorothy néni szerepében. Krista Stadler a megtestesült nagymama, aki csöndesen figyeli a család szétesését, miközben valahogy próbálja egyben tartani minden baj ellenére őket. Emjay Anthony pedig tényleg nagyon szerethető Max, a fájdalma, érzelmei teljesen átérezhetők. A többi gyerekből annyit nem kapunk, de az azért elvitathatatlan, hogy végre nem idegesítő gyerekszínészeket válogattak össze.

Ha eltekintek a hibáktól és csak a mitológiára, a hangulatra, a megvalósításra, az üzenetre, a maró humorára és a színészekre koncentrálok, akkor bizony ez egy nagyon jó karácsonyi horror. A végét pedig kifejezetten szeretem. Pontosan azért, mert kegyetlenül rávilágít arra, hogy rajtunk múlik, mivel töltjük meg a karácsonyt. Hogy ott lesz-e az ünnep valódi szellemisége? Hogy adunk-e vagy viszünk? Adunk-e egy tényleg szeretetteljes, meghitt, egymásra fókuszáló karácsonyt, vagy elvesszük egymástól, a gyerekeinktől ezt a csodát? A legfőbb kérdés tehát: Mikulások leszünk, vagy Krampuszok?

IMDb