Ariella ezúttal egy, a műfajt körüljáró összefoglaló cikkel jelentkezik.
A félelem és szorongás erő is egyben, ami arra sarkal bennünket, hogy megküzdjünk annak tárgyával vagy magával az állapottal. Ősi érzéseket mozgat meg bennünk egy-egy ilyen alkotás, ha megérint bennünket, filmben is. Gyermekként is azzal találkozhattunk, hogy az európai kultúrkörben ismert és örökérvényű, Grimm mesék is telve vannak legyőzendő szörnyekkel, amiktől először féltünk, de jó volt félni és visszalapozni a sárkányhoz, farkashoz, gonosz boszorkányhoz vagy manóhoz. Valahogy így voltunk - vagyunk felnőttként is a horrorral, thrillerrel, félelmetes és misztikus filmekkel.
Ebben a kérdésben azonban lassú változások figyelhetőek meg a filmművészeti alkotásokban az elmúlt évtizedekben. A „szörny”, a szorongás forrása máshonnan érkezik, máshová tart, formája is más lesz, néha felismerhetetlen és másképp lehet megküzdeni vele vagy elkerülni azt. Kezdetben a veszély külső, jól felismerhető, a vele való megküzdés módja is ismert, megvan a kiválasztott, a hősies hős, aki feladatul kapja, vagy a feladatra választtatik ki, hogy megküzdjön vele, esetenként a vész előre ismert időpontjában. A korai ún. rémfilmek (slasher) ezt az elvet követik, egyik első darabjuk az 1928-ban készült Terror című, ami a műfaj fontosságát mutatva a második teljesen hangos film volt (all- talking). Sokunknak eszünkbe juthat a Drakula, mely magyar vonatkozással is bírt 1931-ben, Lugosi Béla révén vagy a szintén a szereplésével forgatott A fehér zombi, melyek a műfaj valódi klasszikusai, mind témaválasztásukban, mind annak bemutatásában.
A szörnyek, a vész esetében a változások egyik oka, hogy társadalmi szinten a félelmek mind a realitásban, mind a filmek kapcsán megváltoztak. Más lett félelmetes és erősebb, borzongatóbb félelmek váltak hatásossá. A szörny gyorsan és váratlanul érkezik vagy iszonytató, feltartóztathatatlan tömegben, mint például a Kiéhezettekben, esetenként az okot sem tudjuk hogyan alakult ki az állapot, honnan érkeztek, ott a helyzet, s kiút is ritkán van, csak eseti védekezés és hosszas túlélés. Sorozatok szintjén erre épül a méltán népszerű The Walking Dead és spin offjai. Érdekes lehet ezen állapot további árnyalása és finomítása akár a művészi szálakat is megmozgató Hang nélkülben, ahol a túlélés egyetlen módja a csend és a hangtalan kommunikáció. Nem tudni meddig kell kitartani, s ha igen, érdemes-e, van-e értelme. Elveszik lassan a magasztos cél is.
A rettegés tárgya lassan formátlan vagy változó formájú lesz, legtöbb esetben nincs vagy nem lehetséges szót érteni vele. Erre remek példaként szolgál a szintén klasszikus: A köd, nincs előtte fizikai akadály, nem megfogható. A szándéka gyakran nem személyes és megállíthatatlanul romboló. Aki általában odavész, az a kisember, de bárki feláldozható, esetenként maga a főhős is. A szorongás valódi tárgya a kontrollvesztés, a vész bekövetkeztének megállíthatatlan mivolta, ami senkit és semmilyen értéket nem kímél, csak tehetetlenül elszenvedhető. Az azonosulás, az érzelmi bevonódás is könnyebbé válik, bárki lehet az ilyen történet hőse közülünk, akár velünk is megtörténhetne, bárhol, bármikor. További csavart tehet a történetbe, ha a rettegést okozó elem rekurens, visszatérő lesz. Hiába győzzük le végül nincs megnyugtató, végső elengedés, feloldozás. Ennek szinte csúcspontjai a távol-keleti horror történetek. A körben is láthatjuk, ahogyan a klasszikus kísérletek, a trauma feloldozására, ami a vikoriánus kultúrkörben bevált módszer: a gonosszá vált lélek traumatizáló élményének, helyzetének feloldásával az nem kísért többé, távozik ebből a világból, nem működik. A lény marad s egyetlen dolog tehető, a rá vonatkozó információt mindenkivel tudatni kell, visszatérés az óvakodj a gonosztól parancsához. Ez érdekes kultúfilozófiai kérdést is felvet: létezik -e az eredendő gonosz, a jó erő örök ellenpólusa a világban, ha igen, legyőzhető-e visszaszorítható-e vagy marad a két erő örökké kavargó egyensúlya, s benne a kisember, mint sodródó játékszer?
A modern horror másik lehetséges ága, leágazása, amikor a rémület forrása bennünk és/vagy közöttünk van. Ennek műfaji klasszikusa a Dr.Jekyll és Mr.Hyde története, ahol a hős gonosz és indulatos oldala leválik róla, önálló személyként él tovább. Ezt árnyalja, hogy az egyén és környezete tud-e erről, s ha igen, hogyan kezelik. Másik lehetséges változat az egyén megszállása idegen erők által, szintén változó mértékű kontrollal és erről való tudomással. A megszálló lehet gonosz vagy másik világból származó. Előbbit jeleníti meg Az ördögűző az utóbbit az Álomcsapda című filmek. Egyfajta külön tematikát teremtett mindezek mellett a pszichopatológiában disszociatív személyiségzavarnak nevezett állapot, melyben az egyén személyiségrészei válnak le és működnek egymástól kvázi függetlenül, kontrollálatlanul, akárcsak az Azonosságban. Ezek a levált részek nem önazonosak, s a film azzal játszik, hogy valóban külön személyként kezeli őket.
Bármely utat is választja a film, annak történetével, hangjaival és képeivel, meg kell hogy találja, az archetipikus félelmek aktivizálása mellett, az egyén személyes félelmeinek helyét és tárgyát, mi az, ami személyes szinten rárímel az egyén rejtett és nyílt szorongásaira, korábbi tapasztalataira. Ha ez a kapocs megvan, akkor lesz igazán találó és valóban borzongató a történet. Ettől lesz más, hogy kinek a bohócok, kinek a homályos, testetlen szörnyek, kinek a vámpírok lesznek a rémei, valahogy mégis mindannyian a mieink s jó néha tőlük borzongani egy - egy történet erejéig.