"Akadnak szörnyek, melyek nem akarnak az ágy alatt maradni éjszakánként. Létezik olyan szelete önmagunknak, amelyet legszívesebben letagadnánk. Van olyan sötétség, amelyet a fény meg sem mer közelíteni, és olyan szeretet, amely szinte éget. A történetek ebben az aprócska könyvben ezekből tartalmaznak egy-egy adagot. Ne félj, csak kicsit piszkálnak az agyadba! Ne aggódj, védve vagy, míg a lapokat bújod! Vagyis… Egy ideig a lámpát azért hagyd égve éjjel. Biztos, ami biztos…" Ez olvasható Lauer Gábor legújabb kötetének hátulján, mely szöveggel szerintem igencsak beindítja az olvasó kíváncsiságát és talán egy kicsit el is rettenti.

A Ne olts lámpát! egy novelláskötet és hét remekbe szabott történetet mesél el. Mindegyik a múlt sötét titkaiba repíti el az olvasót, de nem úgy, ahogyan azt elsőre gondolnánk. Az emberi természet szerves részét képezi az, hogy a rossztól igyekszünk szabadulni. Nem gondolni rá, elbújni. Nem akarunk tól sok időt ezekre vesztegetni, miközben persze ott bújkál valahol a szoba végében, a sötétben minket figyel és a lehető legkiszolgáltatottabb pillanatban ugrik ránk, hogy berángasson minket egy fájdalommal teli verembe. Amiből bizony nagyon nehéz kimászni. Lauer is erről mesél nekünk, méghozzá nagyon hatásosan.

A történetek könnyen olvashatók, nagyon hihetően vannak megírva, ráadásul úgy, hogy mindent látunk magunk előtt. Ez különösen fontos, mert az ilyen lelki síkon mozgó sztoriknál, ha nincsen meg az azonosulás, akkor egyszerűen nem tudnak működni. Éreznünk kell a fájdalmat, a félelmet, a magányt és a menekülést ezektől. Az összes történetben benne vannak ezek. Mindegyik novellára jellemző, hogy kevés szereplőt mozgat és lassan építkezik. Sokszor egyáltalán nem oda futnak ki az események, ahova gondolnánk. Vagy csak én vagyok már annyira ráfüggve a horrorra, hogy mindenhol vért, sikolyokat, őrülteket és halottakat látok. Ez is egy lehetséges magyarázat. Mindenesetre engem nagyon meglepett az, hogy egyáltalán nem volt annyira sötét és elborult ez a kötet, mint ahogyan azt a szerzőtől vártam volna.

Félreértés ne essék a lelki vonal nagyon erős volt és bőven rejtett sötétséget magában. Igazán kemény történeteket olvashattunk, amiket nagyon okosan írt meg a szerző és tartogatott nem egy fordulatot is. A történeteket a kötetben pedig nagyon jól helyezték el. Azt hinnénk, hogy az eleje meg a vége az, ami üt, miközben a közepén vannak az igazán ütős sztorik. Sőt, az első novella, az Ajtó nem is tetszett annyira. Nem azt mondom, hogy nem volt jó, csak nekem egy picit mesterkélt volt. Mintha ezt már olvastam vagy láttam volna. Nem éreztem annyira erősnek. Aztán beindultak a dolgok, a Bőr emelte a szintet, hogy aztán az Ugyanolyanok odavágjon. A Fortent külön szeretném kiemelni, nekem az tetszett a legjobban. Ugyanakkor valamiért a kötet utolsó novellája, a Záróra érintett meg a leginkább. Egészen máshová futott ki az egész, mint amerre én vártam volna. Az egyszer biztos, hogy a szerző képes arra, hogy teljesen beszippantsa az olvasóját és érzelmileg hasson rá. Ez pedig kifejezetten nagy szó.

Összességében teljesen mást kaptam Lauer Gábortól, mint a legutóbb. A Mindenvörös bestialitása ezúttal nem volt jelen, de nem is hiányzott. Kifejezetten örültem neki, hogy megismerhettem az írót egy másik oldaláról, ami szintén nagyon jól állt neki. Számomra ez egy személyesebb, lassabban építkező kötet, amit néhol nehéz olvasni és ami képes arra, hogy előhozza a bennünk megbúvó sötétséget is, ami mindig ott lesz velünk és visszük magunkkal. És bizony ezt még a lámpa vagy a nap fénye se tudja elkergetni.