Nem szeretem, amikor egy filmet felhájpolnak. Nyilván nem azzal van a bajom, hogy kedvet csinálnak hozzá, de tapasztalatom szerint - ha csak nem egy korszakos zseni a rendező, mint Scorsese vagy Tarantino - akkor csúfos pofára esés következik, miután megnéztem az adott művet. Elvégre, ha valamire azt mondják, hogy hű de nagyon jó, akkor ott joggal lehetnek elvárásaink. A Távol a világtól éppen ezért nem igazán érdekelt, de a férjem annyira mondta, hogy nézzük már meg, hogy végül beadtam a derekamat. Lássuk, hogy megérte-e az időmet?

A hivatalos tartalom szerint: Egy luxusszálláshelyre tett családi kirándulás baljós fordulatot vesz, amikor egy kibertámadás kiiktatja a család eszközeit – két idegen pedig megjelenik az ajtóban. Röviden amúgy tényleg ennyi a sztori, ami egyébként számomra sokkal izgalmasabb és figyelemfelkeltőbb volt, mint maga a végeredmény. De ne szaladjunk ennyire előre. A lényeg, hogy itt van nekünk a Sanford család, akik egy hirtelen ötlettől vezérelve kibérelnek egy luxusházat, hogy kipihenjék a dolgos hétköznapok fáradalmait. Ez addig jó ötletnek tűnt, amíg egy olajszállító hajó a partnak nem ütközik, ahol épp emberek süttetnék a hasukat. Aztán már nincsen térerő, nem lehet fogni a csatornákat, nincs rádió. Végül az éjszaka közepén megérkeznek a kibérelt ház állítólagos gazdái, hogy ott húzzák meg magukat, mert a városban áramszünet van. Innentől kezdve pedig egyre csak sokasodnak a baljós jelek, hogy aztán úgy tűnjön, a világ nekilódult a szakadéknak.

Kezdjük a színészgárdával, elvégre nem akárkiket hoztak össze. Julia Roberts, Ethan Hawke, Mahershala Ali és Kevin Bacon egy filmben? Na erre azért joggal figyel fel az ember lánya. Rájuk egyébként nem is lehet panaszunk. Roberts kifejezetten erős alakítást nyújt, és Hawke is lubickol az erejét vesztett családfő szerepében, valamint Bacon is üdítő színfoltja a filmnek . Nagy kár, hogy belőle baromi keveset kapunk, pedig... Na mindegy is. A rendezői széket Sam Esmail foglalta el, akit a Mr. Robot miatt már igen sokan ismertek, de ott volt a Homecoming széria is. Az jól látszik a munkásságán, hogy a társadalmi problémák, feszültségek, törésvonalak érdeklik. Foglalkoztatja a világ alakulása és ez érezhető is volt a megannyi témafelvetésen, amivel ebben a filmben foglalkozott, csak éppen elkövetett egy nagy hibát és itt van az egyik alapgondja a műnek. Esmail ugyanis eddig egyetlen filmet csinált és leginkább sorozatokkal foglalkozott. Nem is tudta rendesen kezelni a kiszabott játékidőt. Annyi mindennel akart foglalkozni, ami egyszerűen nem fér bele két órába, de még négybe se.

Itt van mindjárt a modern kori, kütyük és a web bűvkörében rekedt család problémája, ahol a gyerek közelebb érzi magához a sorozatok szereplőit, mint a saját szüleit. Aztán behozta az etnikai ellentéteket is, majd jöttek a világvége elméletek, a föld kizsákmányolása, globalizáció, felmelegedés, az emberiség önpusztító hajlama, vagy az, hogy a kütyük nélkül már egyszerűen nem tudunk létezni és még csak arra sem vagyunk képesek, hogy eljussunk A ponból B-be egy olyan úton, amin egyszer már végigmentünk. A sort még bőven tudnám folytatni, annyi mindent dobtak fel, csak semmit nem kaptak el belőle. A szereplők reakciói ráadásul teljesen irreálisak voltak, amit még a felfokozott állapottal se lehetett megmagyarázni. Egy példa. Én is szülő vagyok, háromszoros is. Azt nem tudom, mennyire jó, de igyekszem. Mindegy. A lényeg, hogy ha ilyen káosz alakulna ki a körülöttem a világban, akkor semmi, de tényleg semmi nem érdekelne csak a gyerekeim. Egy percre nem téveszteném szem elől őket. Egyetlen percre sem. Itt meg össze-vissza kóborolnak a kölykök és a kutyát nem érdekli. A film csúcspontján az egyik gyerek igen látványos körülmények között lesz rosszul, az anya meg simán csak káromkodva reagál mindenre. Bár ott legalább az apa reakciója emberi. Ám a következő pillanatban eltűnik a másik gyerek és nem ám azzal van elfoglalva a kedves anyuka, hogy mindent tűvé tegyen érte, hanem a keresés közben simán ráér levágni egy monológot arról, hogy "az emberiség megérett a pusztulásra." Marha fontos mondhatom. Pont ezzel lennék elfoglalva ebben a helyzetben...

Ráadásul egyetlen egy karakter sem szerethető. Sőt, kifejezetten utálatosak és felszínesek. A témákat bedobálták, de a karaktereket már nem dolgozták ki rendesen, így egyszerűen nem lehet velük azonosulni. Amúgy meg, ha lezuhanna mellettem egy gép, nyilván én is csak bambán bámulnék, meg azon agyalnék, hogy az én elméletem-e a helyes, bár G.H. esetében legalább lehetett érteni, hogy a meglévő háttértudása és tapasztalata alapján próbál értelmet találni az egészben. Mondjuk a felesége már kevésbé izgatta, de tudjuk be annak, hogy csak a mostra igyekezett koncentrálni. Számomra egyébként Ruth volt a legborzasztóbb. Komolyan bíztam benne, hogy az egyik szarvas végre nekimegy. Na, az pazar lett volna! Ebben az egészben Kevin Bacon volt az egyetlen, akit legalább meg lehetett érteni. Egy összeesküvés elméletekben hívő családapát formált meg, aki már előre felkészült mindenre. Tényleg jó volt a szerepe, az alakítása is és adott egy jó dinamikát a cselekménynek. Ennél a résznél éreztem végre azt, hogy van tétje a dolgoknak. A feszültség is a tetőfokára hágott és emberi reakciókat kaptam.

Most persze lehet azt mondani, hogy a káosz felvázolása az egészben a lényeg, meg az, hogy hiába akarunk értelmet találni meg magyaráztot kapni a történtekre van olyan, hogy nincsen válasz. Ez volt a film egyetlen olyan mozzanata, amivel tökéletesen egyet tudtam érteni és kifejezetten tetszett. Mert tényleg van olyan, hogy csak szétcsesződik minden körülöttünk és semmi magyarázat nincsen erre, ellenben elszenvedjük a következményeket. Nem látunk ufókat, nincsenek zombik, nem tudjuk, kik szórakoznak. Háttérhatalmi játszmák, gazdasági érdekek miatt van az egész? Vagy csak most jött el a pillanat, amikor a világunk simán összeomlik és azt mondja a Föld, hogy elég volt? Mindegy is, elvégre az a fontos, hogy valahogy túléljük. A miértre majd ráérünk választ találni, ha ezzel a feladattal megvagyunk. Akkor meg lehet már nem is érdekel az egész, mert örülünk neki, hogy vége. Ezekben a karakterekben azonban - Bacont leszámítva - ezt az egyetlen dolgot nem láttam: a túlélési ösztönt. Aminek a pánik közepette is ott kellene lenni. Hawke egyszer megcsillantja ezt, de aztán semmit nem kezdenek megint ezzel a vonallal. Persze lehet azt mondani, hogy honnan tudhatnám azt, hogyan reagálnék ilyen helyzetre. Egyben tényleg biztos vagyok: a gyerekeim lennének az elsők és legyen ez a nőci itt akármilyen, bizony nála is be kellett volna kapcsolni az anyatigris üzemmódot. Nem csak, akkor, amikor egy kvázi idegen kerül veszélybe... Ezt leszámítva pedig nagyon remélem, hogy nem lennék ekkora kretén, mint ezeknek a szereplőknek a 80%-a. XD

Olvastam, hogy a végét sokan kifogásolták. Igazság szerint nekem azzal volt a legkevesebb bajom. A kislány szempontjából még értettem is. Menekülés és boldogság keresés. Valami biztonság, meghittség és bizonyosság keresése tükröződött belőle vissza. Az, hogy amikor minden szétesik, akkor a lényegtelennek tűnő dolgok is felértékelődnek. Különösen akkor, amikor anyád mindennel foglalkozik csak azzal nem, hogy a menedéked legyen.

Szóval hiába a pazar színészgárda, az izgalmasnak induló történet, a világvége hangulat, amit tényleg jól átadnak, mint ahogyan a természet szembefordulását az emberekkel is, ha az egészet nem tudják irányba tartani és megfelelően összehozni. Az volt az érzésem, hogy a külcsínre és a konyhafilozofálásra figyeltek csak, a mélységre és mondanivalóra már kevésbé. Adtak egy idézetgyűjteményt a csúnya emberekről, hogy szégyelljék magukat, aztán ennyi. A görbe tükröt marha görbén tartották, így végül bakot lőttek. Sokkal jobb lett volna, hogy ha tényleg ennyi mindennel akarnak foglalkozni, akkor készítenek ebből a sztoriból egy minimum ötrészes miniszériát. Jelen formájában viszont, minden csak úgy van. Ez pedig egyáltalán nem a jó értelemben vett sejtelmesség. Ez a film bizony a túl sokat akartak markolni tipikus esete lett. Kár.

IMDb