A sorozatgyilkosos zsáner az elmúlt években hatalmas népszerűségnek örvend a filmesek körében. Rengeteg oldalról, nézőpontból feldolgozták már a témát. Van, amikor a gyilkos áll a középpontban, van amikor a nyomozás és van, amikor az áldozat, esetleg a gyilkos közvetlen környezete. Pascal Plante azonban egy merőben más utat választott. Egy roppant zavarbaejtő utat, amit eddig nem igazán jártak körül. Leginkább a Manson család kapcsán beszéltek róla sokat, valamint Jeffrey Dahmer és különösen Ted Bundy esetében került a fókuszba ez a kérdéskör, de ott se járták annyira körül. A legutóbb pedig a Menendez fivérek kapcsán érintették, de annyira háttérben, hogy nem is nagyon tűnt fel. Ne is húzzuk tovább az időt, ez a téma bizony a gyilkosok rajongói. Már a Született gyilkosokban is feljött ez, de Pascal Plante már nem a mellékszálakon beszél erről, hanem teljesen erre irányította a fókuszt.

Elérkezett a nap, amelyre Kelly-Anne várt. Megkezdődik Ludovic Chevalier tárgyalása, akit három kiskorú lány brutális meggyilkolásával vádolnak. A legtöbb emberrel ellentétben Kelly-Anne-t lenyűgözi a férfi, megszállottjává válik, és minden egyes bírósági tárgyaláson részt vesz, abban a reményben, hogy a férfi legalább egy futó pillantást vet rá. A valóság és a képzelet közötti határ azonban egyre inkább elmosódik, mígnem Kelly-Anne megszűnik egyszerű passzív szemlélőnek lenni.

A Vörös szobák olyan elementáris erővel és atmoszférával bír, hogy egyszerűen nem lehet nem nézni. A képi világa, a játék a kék, a szürke és a piros színekkel, valamint az a zavarbaejtő tény, hogy a zenei aláfestés sokszor leginkább az áldozatok sikolyaiból áll, olyan erősen szorítja a nézőket, hogy már-már a levegővétel is nehézkes. Közben pedig nem tudunk másra figyelni. Annyira kíváncsiak vagyunk, hogy mégis, mi a fene lesz itt, hogy fel se tűnik a játékidő. Elröppent az egész, miközben szó szerint a képernyő elé szögezett az, amit látok. Kezdjük azzal, hogy a rendező képes volt arra, hogy egy sorozatgyilkosos zsánerben háttérszereplővé tegye a gyilkost. Olyannyira, hogy az a figura, akire mindig mindenki kíváncsi, egyetlen percre se érdekel. Baromi véres és brutális gyilkosságokról és egy végtelenül beteg elméről van szó, ám mindez csupán a keretet adja. A mi fókuszunk Kelly-Anne karaktere. Aki a civil életében egy modell, akiről csodás képeket készítenek, címlapra kerül és látszólag minden rendben van vele. Látszólag. Ám az első pillanatban érezzük, hogy valami megbújik az elefántcsont arcél alatt.

A film elején megismertetnek minket az üggyel. Teszik ezt úgy, hogy megtesznek minket, nézőket az esküdtszéknek. Nem a vendégek, a gyilkos, a szülők, a bíró, vagy a nézők leszünk, hanem az esküdtek. Csak éppen még azt nem tudjuk, hogy nem a gyilkos felett kell ítéletet mondanunk. Ez ugyanis az első pillanattól kezdve egy nagyon tiszta ügy. Nem az a kérdés tehát, hogy Ludovic Chevalier bűnös-e (igazság szerint egy idő után el is felejtjük), hanem azok, akik szerint nem az, vagy akik valamiért rajonganak érte, miért állnak mellette? A komplexebb ítélet meghozatala miatt pedig kapunk Kelly-Anne mellé egy másik szereplőt, Clementine-t. Kettőjük karaktere tökéletesen ellentétes mind külső, mind pedig belső tekintetében. Az igazán érdekes az, ahogyan Plante felépíti ezt a két személyiséget, lerombolva az előítéleteinket. Megismerjük Clementine személyiségét, szélsőseges reakcióit és a lehetséges motivációját. A legnagyobb különbség közte és Kelly-Anne között az, hogy míg az egyik érző lény, addig a másik egy rideg szikla. Vagy egy kitörés előtt álló vulkán? Nem tudom. Ez ennek a filmnek a másik nagy erénye.

Egyszerűen nem értem, mi játszódik le Kelly-Anne-ben. A stációkat értem, mármint azt, hogy honnan hová jut el, csak egyszerűen képtelen vagyok megérteni, miért. Voltak pillanatok, amikor abban se voltam biztos, hogy a gyilkosért rajong. Annyira rá volt kattanva a harmadik áldozat édesanyjára, Francine Beaulieu-re, hogy az is felmerült bennem, hogy sokkal jobban érdekli a nő, mint a gyilkos. Vagy csak táplálkozni akart a fájdalmából? Azt akarta érezni, amit Chevalier érezhetett? Eggyé akart válni megszállottságának tárgyával? Vagy egyszerűen csak érezni akart végre úgy igazán valamit? Vagy csak a világ figyelmére áhítozott? Ez a pillanat egyébként két alkalommal jön ki úgy igazán. Az egyik, amikor átvedlik, a másik pedig az aukciós rész. Nem írok róluk bővebben, mert látni kell mindenkinek azt a folyamatot, amin a főszereplő végig megy.

Rengeteg kérdést vet fel tehát Kelly-Anne karaktere és nem vagyok teljesen biztos a válaszokban. Valószínűleg ezért sem való mindenkinek ez a film, hiszen az tényleg igaz, hogy lassan építkezik és keveset tudunk meg a főszereplőről. Ez azonban engem egy percig sem zavart. Nem csupán a történet, a teljesen újszerű perspektíva, hanem a színészi játék is kiemelkedő. Juliette Gariépy valami egészen elképesző alakítást nyújt. Az arcjátéka, ahogyan a testével bánik az fenomenális és nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ennyire erős hatást képest kifejteni ez a film. Az egyetlen gondom az, hogy a címben szereplő vörös szobák is nagyon háttérbe kerülnek, pedig van ám ebben a történetben is kakaó. Nyilván nem hiányzik, csak tényleg annyira zavarbaejtő, érdekes és undorító az egész, hogy szerettem volna többet tudni erről az eltorzult, beteg világról. Az viszont biztos, hogy Kelly-Anne belépett a vörös szobák ajtaján, csak azt nem tudjuk, hogy végül ott is maradt-e? Elnyelték őt a vörös szobák, vagy megtalálta a kiutat? Vagy esetleg benne is végbement a fordulat, amit a film végén láthatunk az ügy tárgyalása kapcsán? Kukkoló, résztvevő, vagy alakító lett? Megtalálta azt, amit keresett, leszámolt a démonaival, vagy több kell neki? Mindenkinek magának kell megtalálnia ezekre a választ. Az viszont biztos, hogy mindig a mi döntésünk juttat el a sötétséghez. Azokhoz az ajtókhoz... és nem biztos, hogy lesz onnan kiút.

IMDb