Eddig rendezők és zeneszerzők, vagy zenekarok közös munkájának remekbe szabott gyümölcseit mutattuk be nektek, most azonban egy rendhagyó megközelítést hoztunk el nektek. Ha már idén lesz 40 éves a Halloween és októberben érkezik az új felvonás, akkor beszéljünk most kicsit a zenéjéről is a filmnek.

Kétség sem férhet hozzá, hogy John Carpenter 1978-ban megalkotta a gonoszok egyik örök gonoszságban tündöklő gyilkológépét, vagyis Michael Myerst. Carpenter esetében azonban nem beszélhetünk külön együttesről, vagy zeneszerzőről, mivel ő maga szerezte filmjének ikonikussá vált dallamait. Ez azért is érdekes, hiszen Carpenternek nincsen zenei előképzettsége, így pusztán az érzékeire hagyatkozhatott, ami meg is hallatszik a végeredményen. Carpenter nem nagyívű zenei gyöngyszemekben gondolkodott, hanem filmje gonoszának lényében.

A Halloween esetében nem beszélhetünk remekbe szabott, bonyolult, sok ütemre épülő dallamokról. Ugyanazok a hangok ismétlődnek, az egészet áthatja a monotonitás és a zakatolás. Nem maga a zene a lényeg, hanem amit kifejez. Az érzés a fontos, amit közvetít. Ez a zene maga Michael Myers. Idegtépő, megállíthatatlan, hátborzongató, fenyegető, soha véget nem érő. Mindig ugyanolyan. Nincs benne semmi váratlan, ugyanakkor nagyon hatásos. Mert itt ez a lényeg: a hatás és az érzés. Miközben megszólal a zene neked azt kell érezned, hogy nem menekülhetsz, hogy a maszkos gyilkos sosem fog leállni és te ki vagy szolgáltatva neki. Mert ő valami egészen más, a megtestesült iszonyat és gonoszság.

Amikor már azt hinnéd, hogy vége, akkor újra kezdődik ugyanaz a dallam, mint ahogyan amikor már azt hinnéd, hogy megszabadultál Myers-től, akkor ő megint ott áll az utca végén és téged bámul. Mert ő csak jön, majd lecsap: újra és újra és újra...