Jelen bejegyzésünk főszereplője egy igazi klasszikus idegborzolóan csengő dallamai, amiket egy igazi zseninek köszönhetünk egy zseni filmjében. Alfred Hitchcock a feszültségkeltés nagymestere, aki megtalálta azt a zeneszerzőt, aki ugyanolyan feszültséggel teli passzusokat tud megalkotni, mint amilyen filmeket a rendező elkészít.

Bernard Herrmann a rendező legfontosabb partnerei közé tartozott, ám ahol két zseni üti fel a fejét, ott borítékolható a csúnya szakítás. Márpedig Herrmann igazi tehetség volt, elég csak megemlíteni, hogy első filmes munkája Orson Welles Az Aranypolgárja volt. Hitchcock-al 1955-ben kezdtek együtt dolgozni és 10 éven át alkottak együtt. A Szakadt függöny lett volna a 10. közös filmjük, ám a két maximalista alkotózseni végül annyira összekülönbözött egymással, hogy elváltak útjaik és soha többet nem dolgoztak együtt.

Ám 1960-ban még töretlen volt a kapcsolatuk (habár korántsem súrlódásmentes), aminek köszönhetően megszületett a Psycho zenéje. Igazán zaklatott, feszültséggel teli zenét komponált a filmhez, amivel Hitchcock annyira meg volt elégedve, hogy megduplázta a zeneszerző gázsiját. Ezen mondjuk nem csodálkozunk, hiszen a Psycho nemcsak a remek története, színészi játéka vagy a borzongató végkifejlete miatt vált igazi kultfilmmé, hanem a hozzá íródott zenéje is nagy szerepet játszott ebben.

A zene hirtelen elkezdődik, nincs felvezetés, egyből ellepnek minket a zakatoló, idegtépő dallamok, amiknek hallatán mi is menekülőre fognánk. Az egész úgy hat, mintha valaki ott loholna a nyakunkban és már mindjárt elérné a torkunkat. Ám ekkor a zene vált és egy pillanatra fellélegezhetünk, hogy aztán elölről kezdődjön a hajsza. Esélyünk sincs a menekülésre, mert a színtiszta őrület van a nyomunkban.