Kicsit borongós napra ébredek. Úgy hallom esik picit az eső, de remélem elmúlik, mire indulunk. Úgy vártam már ezt a napot, a többnapos ünnepet, amikor nem kell dolgozni. Még egy húsvétot se töltöttünk wellness pihenéssel. Igaz, még csak két éve vagyunk együtt Michaellel. Ránézek az órára, és látom, még elég korán van. Úgy döntök, hogy alszok még egy órát, de az izgalomtól mégse tudok álomba merülni. A szerelmemet nézem és hálát adok az égnek, hogy egymásra találtunk. Nekem Ő az igazi, az én Hercegem.

Visszaemlékszem arra a napra, amikor megláttuk egymást. Azt hittem csak a mesében és a filmekben van ilyen, de nem. Istennek vagy valamilyen erőnek hála, velem is megtörtént.

Egy szép nyári napon ültem a megállóban, és vártam a buszt. A délutáni nap kellemesen simogatta az arcom, én pedig csukott szemmel élveztem ezt a kényeztetését. Néha egy frissítő szellő kapott a hajamba és arra gondoltam, milyen nagy áldás, hogy élek. Nem úgy értem, hogy simán éldegélek, hanem egészséges vagyok, van munkám, szüleim, barátnőim, már csak a lovagom hiányzik. De nem is hiányérzetként tekintettem erre, hanem hittem benne, hogy a megfelelő helyen és időben megérkezik a nagy Ő.

Minden lány belül abban reménykedik, hogy egy fiú odamenjen hozzá, persze ne tolakodóan, hanem bátran és kreatívan, mert az olyan férfias és lenyűgöző. Egy igazi hódítás így kezdődik, holott mindenki tisztában van vele, hogy a nő dönt és ő is szúrja ki a prédát. A férfiaknak meg kell adni az esélyt, hogy úgy tűnjön, mintha ők aratnák le a babérokat, de mi tudjuk mi az igazság valójában. A nők irányítják a szálakat a háttérből. A férfi a teremtő erő, hogy a nagy egész létrejöjjön. Az egyik a másik nélkül nem létezik a maga teljes valójában.

Várakozás közben figyeltem a nap sugarait, amik a felhők mögül pajkosan kivilágítottak, mint a betonból nőtt virág. Nem törődtek az előttük tornyosuló akadályokkal, számukra nem volt ilyen gondolat. Fittyet hánytak a látszólag lehetetlennek. Ezt átvitt értelemként egy jelnek tekintettem. Csak tették a dolgukat, ettől voltak olyan fenségesek. Élveztem a jelent. Miért bánkódjak a múlton és miért aggódjak a jövőn? A most lágyan elmossa a múlt sebeit, mint a tenger hullámai alakítják a part széleit. Azt hiszem csak a tiszta tudat tudja megfelelő mederbe sodorni a jövőt.

-Hiába van oly sok gonoszság a Földön és megannyi szenvedés, a tekinteted minden fájdalmat meggyógyít és orvosságként táplál - mondta végtelen nyugalommal Michael mikor mellém ért, majd mosolyogva folytatta. -Ne haragudj, tudom, hogy hülyén hangzott, de már percek óta nézlek, ide kellett jönnöm. Valami végtelen báj sugárzik belőled. Tudom bugyuta csajozós dumának számít, de hidd el, még soha nem mentem oda így senkihez.

-Köszönöm szépen, kedves tőled - a gyomrom tájékán több tucat pillangó kezdett el repkedni. - Nincs semmi baj a szöveggel, igazából bátor vagy és nagyon aranyos tőled. Nancy vagyok - nyújtottam a kezem, ezzel is jelezve, hogy nyitott vagyok az ismerkedésre.

-Én pedig Michael, nagyon örülök! Huh, ööööö. Hazafele mész? - zavarában dadogott és a fejtetőjét kezdte vakargatni. - Amúgy arra számítottam, hogy elküldesz a bús fenébe.

-Igen, hazafele tartok. Te is ezzel a busszal jössz?

A többi már két éves történelem. Jó visszagondolni a megismerkedésünk napjára. Annyira hálás vagyok, hogy akkor odajött hozzám. Édesen szuszog. Az élet pulzál benne. Az egynapos borostája kacér gondolatokat ébreszt bennem. Nézem az arcát és a dús szemöldöke is kócosnak hat, ahogy a göndör sötét haja is. Bőre világos és arra gondolok, amikor szelíden rám mosolyog. Olyankor a szeménél a ráncok pajzán vágyakra invitálnak. Lassan felkelek, mert biztos sokan lesznek az autópályán és szeretnék időben a szállodába érni. Berendeltem a szobába egy szív alakú rózsasziromból álló díszítést, ami az ágyon fog várni minket. Ha meglocsol, akkor kap tőlem meglepetést is. Alig várom, hogy lássa az szexi fehérnemű szettemet. A kedvenc színe a vörös, a szenvedély abszolút színbéli megnyilvánulása. Csipkés melltartó és átlátszó bugyi combfixxel.

Két óra múlva már úton vagyunk. Sokat nevetünk, a rádióval együtt énekeljük a szerelmes dalokat. Ahogy rám néz a szédítő zöldes-kékes szemével, szinte azonnal lángol a bugyim. Nem vagyok egy perverz, de óriási örömmel tölt el, ha arra gondolok, hogy a vezetés közben örömet okozzak neki. Bal kezemmel felfedezőútra indulok a combján és a tekintetét fürkészem. Michael azzal a szenvedélyes mosolyával néz rám. Oldalra tekint és nekem nem is kell több. Kezeim a slicce felé indulnak, ahol érzem a pulzáló vágyat.

- Nancy, mit művelsz? - mosolyogva kérdezi tőlem a szerelmem.

- Semmit, csak az útra figyelj Drágám! - megnyalom a szám szélét és olyanba kezdek, amit eddig csak filmeken láttam. Michael elkezd ütemesebben levegőt venni és hallom az egyre erősebb szuszogását. Azt hiszem, tetszik neki.

- Úristen Nancy, vigyázz! - kiált fel, majd az óriási csattanást felváltotta a csönd és a mély sötétség.

Ez volt az utolsó mondat, amire emlékszem. Utána sokáig bóklászok a sötétben. Megyek, de nem tudom merre tartok. Minden irány ugyanaz. A vaksötét. Istenem, úgy félek!

- Hall engem valaki? Michael, szerelmem, hol vagy? Mi történt?

Fogalmam sincs, hogy most hol vagyok. Senki nem válaszol. Nem látom magamat sem. Próbálom megnézni a kezeimet, de semmit sem látok. Megtapogatom a testem, de nincs mit fogni. Testetlen vagyok. Sírni akarok, de nincs mivel sírnom. Most álmodok? Vagy meghaltam? Megyek előre, bár nem tudom mihez képest előre. Nem a lábaimat használom, semmiféle erőkifejtésre nincs szükség. Mintha lebegnék vagy szállnék. Valószínű a gondolataimmal irányítom a testem. De nincs is testem. Nagyon rossz érzés. Hánynom kell, de nincs mivel és nincs mit kihánynom. Arra gondolok, ha lenne szemem, akkor most lehunynám. Megpróbálom nyugodtan átgondolni, hogy mit tegyek. De fogalmam sincs, így elindulok a megérzésem irányába. Olyan, mintha egy végtelen űrben lennék, ahol nincsenek irányok, csak a végtelen semmi.

Nincs időérzékem sem. Várjunk csak! Mi az ott, az valamilyen fáklya lángja?Gyorsan odasietek. A remény és izgatottság érzése lesz úrrá rajtam. A fénynél lesz a megoldás is, a válasz a....valamire, talán a szituáció a legjobb szó rá.

Ahogy a fényforráshoz közelebb érek, egyre tisztábban kivehető, hogy az nem egy fáklya, hanem egy elhagyott házikó ablaka. Gondolom a kandalló lángja szűrődik ki. Még mindig kegyetlen a feketeség mindenfele, amerre a szemem ellát. Kivéve a viskót. Még közelebb érve a testetlen lényemen eluralkodik a hidegrázás és a légszomj. Nem tudom hogyan lehetséges ez, de a válasz az épületen belül lesz. Biztos vagyok benne.

Odaérve látom, hogy egy régi fából eszkábált házikó, aminek az ablakai töröttek, az egész építmény rothad és bűzlik. Döglött hús szaga van. Ahogy a verandára lépek, a padló fülsüketítően nyikorog. Az ajtó hirtelen kicsapódik, úgy tűnik várnak rám. Belépek és becsukódik mögöttem az ajtó. Próbálom a kilincset lenyomni, de nem megy, zárva van. Megkeresem a kandallót. A folyosóról nyílik a szoba, én félénken elindulok arrafelé. Átmegyek a hallba, ahol mindent pókháló borít. Nem azok a szép és szimmetrikus hálók, amiket ezek a teremtmények a kertben szőnek. Ezek egyenletlen, mindent ellepő, erős szálú csapdák. Próbálok kimenekülni onnan, de ahogy megfordulok, a félfa mögül meglátok egy óriás szőrös, hegyes lábat. Ha most lenne gerincem, érezném rajta a hideg liftezését, talán még a hajam is égnek állna. Jesszusom! Egyre több láb lép elő a sötétségből. Ez egy hatalmas pók! Látom a csápjait, izzó szemeit, hallom a lábai kopogását a padlón, ahogy egyre közelebb és közelebb hatol hozzám. Lebénulok a félelemtől, nem tudom mitévő legyek. Ez egy álom? Megcsípjem magam? De nem megy. Mozdulni sem tud az alaktalan énem. A veszedelem már közvetlen előttem van és a csápjait rám mereszti. Be akar hálózni és végezni velem!

- Számíthatsz rám, melletted állok! Szükségem van rád! - mondja egy hang valahonnan.

- Ki az, ki beszél? Segítség! Segítség! - érzem a hideg könnyeket végig folyni a nemlétező arcomon. Ráz a hideg. Hirtelen a szörnyeteg belém vájja az éles csápjait. A fájdalom elviselhetetlen. Egész lényem egy forró láva és szétfeszít, szét akar robbanni. Néhány pillanat múlva egy csuhás alak lép be a helyiségbe, a testét borító fekete lepel a földet súrolja, ahogy lebeg felém. Arcát nem látni, de a szemei vörösen világítanak. A szája össze van varrva. Látszanak az összeillesztésére használt fekete cérnák, a sebek még véreznek.

- Mindig is szerettelek! Kérlek, térj vissza hozzám! - suttogja a sátáni alak. - Nem tudok nélküled élni! Ne hagyj el!

- Ki maga és mit akar tőlem?

A szőrös pók eltűnik és hirtelen egy vízzel teli tartályban találom magam, ahol a jéghideg víz egyre emelkedik. Próbálom ütni az üvegtartály oldalát, de le vagyok láncolva. De legalább már van testem. A démoni személy előttem áll és néz, egyenesen a szemembe. A fejemben érzem őt. Úgy hallom sír. Nem értem, ha sír, akkor miért nem segít. Inkább csak zokog és zihál.

- Szívből szeretlek Nancy! Te vagy nekem a minden. Ha elmész, abba én is belehalok!

- Ha szeretsz, miért nem segítesz? - kérdezem. Nincs válasz, csak néz rám a sátáni szemével. Hiába kérdezem, mintha nem is hallaná meg.

A víz már az államig ér, a hideg pedig a csontomig hatol. Nem tudok mozdulni, de nem is akarok. Ha megtelik a tartály, úgyis meghalok és vége lesz a szenvedésemnek. Már a számat is ellepte, de az orromon még kapok levegőt. A filmekben ilyenkor mindig lepereg a főszereplő előtt az egész élete, nekem viszont semmi kép nem jön. Csak azt tudom, hogy egyedül vagyok ezzel a szörnyeteggel, aki csak figyel és én mindjárt.... Várjunk csak! Ez nem lehet a valóság! Most megáll a víz szintje az állam fölött és egy sötét verembe kerülök. Felnézek, nagyon magasról fény szűrődik be. Ez egy mély kút lehet. Az előbb még máshol voltam. Mi történik velem?

- Gyere vissza hozzám! - kántálja egy ziháló visszhang fentről.

Ez vajon Isten hangja? A víz most már teljesen ellep, így a fentről jövő hangot már csak tompán hallom. Most jött el az idő, pár perc és túl vagyok az egészen. Ekkor eszembe jut Michael és az ő mosolya. A védelmet nyújtó kezei, a meleg ölelése, a gyengéd cirógatása és bíztató szavai. Szerelmemre gondolok és megpróbálom összeszedni minden erőmet, hogy a láncokat letépjem magamról. A vízszint már elérte a kút tetejét. A megismerkedésünkre gondolok és az emlék érzését megpróbálom a szívembe irányítani. Azt képzelem, hogy ez egy spirituális erő, ami a mellkasomból a kezeimen és a lábaimon levő bilincsekre támad, hogy szétfeszítse azt a szeretet erejével. Valóban sikerül, kiszabadulok és elkezdek hevesen a felszín felé úszni. Lehet nem lesz elég a levegőm, nem tudom menni fog-e.

- Nagyon szeretlek, és örökké fogok vigyázni rád, Hercegnőm! Tudom, hogy hallasz, és ha kell, bármeddig várok rád, csak gyere vissza hozzám!

Michael! Igen, most már tudom, hogy ez a te hangod!

Még egy nagy erőt veszek, és tovább haladok a felszín felé Mindjárt felérek. Képes vagyok rá, meg tudom csinálni!

A vége előtt egy kéz nyúl le a vízbe, megfogom és hagyom, hogy kihúzzon a rettegés mocsarából vagy bárhol is legyek. Hirtelen az egész testemet a nyugalom érzete hatja át. Megmenekültem. Ahogy kiér a fejem a vízből, egy óriási levegőt veszek és meglátom Michael arcát. Egy kórházi ágyon fekszem és az én lovagom fogja a kezem, miközben sírva néz rám.

- Nancy!

- Michael, megmentettél! - válaszolom gyenge hangomon. A fejem hasít és a testem gyenge, mint akit napokig vertek.

- Jól vagy, édesem?

- Mi történt, Michael? Szörnyű álmaim voltak. Azt hittem végem és meghaltam.

- Semmi baj, édesem - majd gyengéden megcsókolja a homokomat. - Balesetet szenvedtünk. Karambolunk volt, pár órára kómába estél. Élet és halál között ingáztál. Az orvosok nagyon erős gyógyszerekkel tömtek. Nekem semmi bajom és már neked sem lesz. Meggyógyulsz, ígérem!

- Szeretlek! - majd a könnyek elkezdenek potyogni a feldagadt szememből. Az is megsérült, akivel karamboloztunk?

- Egy karcolás nélkül megúszta. Ő volt a hibás, ittasan vezetett, a rendőrök bevitték.

Pár hét múlva már teljesen egészségesen sétálok Michaellel és a kutyánkkal. Annyira boldog vagyok, hogy élek!

A kómában átélt élmények a legmélyebb félelmeimből fakadtak, ám végig hallottam a szerelmem hangját. Az ő szeretete és végtelen szerelme így mentett meg. Örökké hálás leszek neki ezért. Szétnézek egy magaslatról a fenyők koronája felett. A nap melege átkarol, hallgatom a madarak békés koncertjét. Számon enyhe mosoly húzódik.

Egy sütögető helyhez érünk, majd Michael megkér, üljek le.

- Drágám a te állapotodban sokat kell pihenned. Tudod, hogy hamarosan négyre bővülünk. Vigyáznod kell magadra!

- Tudom és figyelek! Köszönöm, vigyázol rám! - rámosolygok, közben a szememmel a kutyát keresem. Nem találom sehol, hátra is fordulok, megnézem mindehol.

A következő pillanatban, ahogy visszafordulok Michel felé, előttem térdel és könnybe lábadt szemekkel néz rám. A kezében egy kis doboz. Nem kell mondania semmit. Én is sírok, két kezembe fogom az arcát és megcsókolom, miközben bólogatok...

Igent akarok mondani, de nem mozog a szám. Hang sem jön ki rajta. A kezem az ajkaim elé emelem, döbbenten eszmélek rá, hogy összenőtt a szám, mintha soha nem is lett volna nyílás rajta. Sikítani akarok, de beleszédülök az erőlködésbe és két térde rogyok. A kezembe temetem az arcom, sírva fakadok. Amikor felnézek, meglátom a mozdulatlan Michaelt, aki még mindig mosolyog, ám a szeme helyén csak egy fekete lyuk tátong, amiből sűrű vér folyik ki. A kutyám vicsorogva, habzó szájjal esik nekem. Érzem, ahogy az éles fogak belém vájnak és letépik a bőrömet. Mindjárt elájulok a fájdalomtól és a vérveszteségtől.

Ismét a sötétben találom magam a viskó kandallója előtt, ahol csuhás még mindig csak bámul. Közelebb lép és a hasamra teszi a kezét. Olyan érzésem támad, mintha a gonosz gyermeke éledezne bennem. Szörnyű!Nézem, ahogy a combomon végigfolyik a vér. Tudom, hogy ez a vég, és most tényleg meghalok. Nincs tovább. Ennyi volt. Annyira gyenge vagyok, mindjárt elalszom. Semmi erőm nem maradt, lehunyom a szemem, többé nem érzek már semmit...

Michael már több napja nem aludta ki magát. Az intenzív osztályon éjjel-nappal megy a sürgés-forgás, de ő ebből most semmit nem észlelt. Csak szorítja a halott szerelme kezét és nézi a kijelzőt, ami hangos sípolással jelzi, hogy már nem dobog a szív, nem tudták megmenteni az orvosok. Néhány pillanat múlva bejön az ajtón egy ápolónő, kezében egy apró testet tartva. Odaviszi Michaelnek az egészséges kisfiút, aki szomorú szívvel veszi karjába, hogy ringassa a halott édesanyja helyett....