A világunkat személyes tapasztalataink alakítják. Érzéseink, életünk történései, a saját és a minket körülvevő emberek gondolatai formálják realitásunkat. Saját szubjektív univerzumunkat, amelynek kivetülései gyakran teljes mértékben képesek eltérni azoktól, akik körül vesznek minket. Ez a fajta különbözőség garantálja azt, hogy egy adott dolgot, mellyel kapcsolatban konkrét – gyakran tudományosan alátámasztott – elvárásaink vannak, mégis máshogy tapasztalhassunk meg, más nézőpontból vizsgálhassuk annak lényegét. Ezek a perspektívák gyakran csupán árnyalt különbségeket takarnak, azonban egy ateista és egy vallásos ember vagy éppen egy tinédzser és egy felnőtt között a differencia már sokkal jobban érzékelhető. Még egy egészséges mentális állapotban lévő személy és egy pszichózissal küzdő között már olyan szakadék húzódhat, amit sokan elképzelni sem tudnak. Alexandre Aja, francia filmrendező, legfrissebb munkája, a Never Let Go is igyekszik erre a különbözőségre felépíteni a valamivel több mint másfél órás játékidejét, hogy végül fókuszát vesztve örök bolyongásra ítélje magát a lehetőségek rég halott erdejében…
A történet felütése egy sokkal tartalmasabb élmény reményével kecsegteti a nézőket. Adott egy anya (Halle Berry), aki két fiával él egy erdőmélyi öreg házban. A külvilággal történt valami borzalmas, ezért a kis család tagjai csupán csak egymásra és a ház védelmére számíthatnak. A ház ugyanis képes megóvni őket az erdő fái közt megbúvó gonosztól, de csak addig, amíg egy kötél segítségével kapcsolatban állnak annak különlegesen kialakított alapzatával. A fiatal Nolan azonban kételkedni kezd ebben a világban és még a fenyegetés létezésében is, ezzel pedig események olyan láncolatát indítja el, amik mindhármuk életét megváltoztatják majd.
Aja munkájának legnagyobb erénye a szimbolika. Az események, a történések és az alaphelyzet is tökéletesen rezonál együtt a család és az egység örök jelképeivel, amik képesek felvenni a harcot a külvilág – és az idegenek által – képviselt fenyegetésekkel. Ugyanakkor képei mögött plasztikusan érzékelteti a felnövéstörténetek sajátosságait is – elég csak az elszakított köldökzsinór metaforát megemlítenem például. Amennyiben a rendező ezt az utat választja akkor egy érdekes, rétegelt film lehetett volna a végeredmény, ami nem habozna átlépni a művészfilmek – gyakran tabunak számító – határait sem. Az alkotók azonban többre vágytak. Sejtelmes, már-már posztapokaliptikus színezetet adtak művüknek, némi horrorral vegyítve, melyben a kívülről érkező fenyegetés önálló entitásként materializálódik, szinte már a biblia mértékű gonosz szerepét öltve magára. Ez is működhetett volna. Egy brutális Wendigo sztoritól kezdve, egy Evil Dead jellegű kísértésen át számtalan lehetőséget rejlett a koncepcióban. Azonban a kulcsfontosságú világ- és misztikumépítést olyan gyorsan engedte el a rendező, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott vele a film első felében. Ennek hiányában, pedig csak azt kapjuk, amit a gyakorlott nézők már 20-30 perc után sejteni fognak. A sejtelem itt azonban enyhe kifejezés, sokkal inkább bizonyosságról beszélhetünk. Pontosan azt kapjuk, amire számítunk. Az alkotók hiába próbálják árnyalni a történetet, körülbelül a film ötvenedik percében már ennek dramaturgiai eszközétől is tapsolva válnak meg… Ezzel pedig hibát követnek el.
A családi drámába oltott művészfilm és a tucathorror után elérkezünk a mozi legfájóbb pontjához. Egy rendkívül fojtogató pszichológia thrillerhez, ami végül szintén nem valósult meg. Pedig érződik a potenciál ezen a területen, Berry alakítása is szinte kiállt ezután, azonban üvöltése a csendbe vész, szavaira nem érkezik válasz. Az anyai szerep ez irányba való eltolódása azonban világosan érzékelhető és a jó szándék mögött megbújó gyilkos indulat remek mederbe tudta volna terelni az alkotást. Sokat elmond a filmről, hogy a két legerősebb szekvencia is a pszichothriller vonulatnak köszönhető. Az egyik az erdőben rekedt kislány kegyetlen története, a másik a család kutyájához köthető idegtépő részlet – ami valószínűleg az állatbarátokat még inkább megviselni majd.
A pszichológia tónusokat felerősítve egy remek, klausztrofób kamaradarab születhetett volna, amelyben olyan – gyakran tabunak tekintett – témák is kifejtésre kerülhettek volna, mint az őrület végtelen mélységei, a gyermekbántalmazás vagy a kannibalizmus. Azonban ezek hiányában a Never Let Go nem több egy identitását vesztett középszerű alkotásnál. Egy olyan mozinál, ami mindenből képes nyújtani valamit, de ezen részek végül képtelenek összeállni egy hatásos, koherens egésszé. Mint azt a bevezetőben említettem, a világunk alapvetően szubjektív. Az én világomban ez a film rendkívül kevés, másoknak talán többet is jelent majd…
- Pro
- Halle Berry hiteles alakítása
- A film pszichológiai thriller vonala
- Az Anya álmai
- Kontra
- Az identitás- és fókuszvesztés
- A kihasználatlan lehetőségek
- Középszerű darab
- A horror elemek erőltetése feleslegesnek hat
Pro | Kontra | 57% |
Halle Berry hiteles alakítása | Az identitás- és fókuszvesztés | |
A film pszichológiai thriller vonala | A kihasználatlan lehetőségek | |
Az Anya álmai | Középszerű darab |