Az ausztrál horror méltán tett szert hírnevére a műfajon belül, főleg az ausztrál újhullám időszakában létrejött ozploitation alzsánernek köszönhetően. Az ozploitation filmek voltaképpen exploitation filmek, amik az ausztrál környezetben és kultúrában létrejött produkciókat foglalják magukban. Ezek felölelték mind az akció, a sexploitation, a motoros filmek, a Kung Fu filmek, és főleg a horrorfilmek csoportját. Az ozploitation fénykora az ausztrál újhullámmal együtt a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek végéig tartott, és ez alatt az idő alatt számtalan maradandó alkotást termelt ki magából. Ezek közé tartozik az 1982-es Next of Kin is, ami többi társához képest eléggé kikerült a köztudatból, pedig legalább annyira érdekes és egyedi darabról van szó. De talán már az is elég jó ajánlólevél lehet, hogy ez a film Quentin Tarantino egyik személyes kedvence is, aki egyenesen a Ragyogáshoz hasonlította bizonyos elemeiben a produkciót. De vajon mennyiben van ebben igaza?

Linda (Jacki Kerin) egy régi, gótikus idősek otthonát, a baljós Montclare házat örökli meg elhunyt anyjától. Az ódon épület már önmagában nyugtalansággal tölti el a lányt, amire csak rásegítenek a különös, idős lakók is. Linda viszont nemsokára rátalál anyja régi naplójára, amiben a sok évvel korábbi feljegyzések tökéletesen tükrözik azokat az aktuális állapotokat, amiken Linda keresztülmegy a házban. Ezekből kiderül, hogy még a múltban több különös haláleset történt a lakók között, és most ez ismét újrakezdődik. Linda a barátja, Barney (John Jarratt) segítségével megpróbál a végére járni a dolognak, ám ezzel csak egyre nagyobb veszélybe sodorja magát.

Bár szerény véleményem szerint, a Ragyogáshoz való hasonlítgatás kisebb túlzásnak érződik, ez még mit sem von le a film erényeiből. A jól ismert kísértetházas felállás szolgáltatja az alapot, de ez csak kiindulópontnak számít, és a film jóval túl is nő ezen a toposzon. Botorság lenne kijelenteni, hogy itt valóban kísértetházról, vagy pedig valami egészen másról van szó, mert a film tartogat bőven meglepetéseket. Annak ellenére, hogy ausztrál horrorról beszélünk, a Next of Kin eléggé elüt a szigetország többi, ismert produkciójától. Igaz, a jól ismert exploitation elemek itt is megvannak, de végeredményét tekintve ez még is egy komolyabb, és magasabb síkon működő produkció. Filmnyelvében, hangulatában, és megoldásaiban sokkal inkább emlékeztet az európai horrorra, azon belül is főleg az olasz horror világára. Ezekből következik, hogy a film jóval nagyobb hangsúlyt fektet a hangulat és az atmoszféra megteremtésére, mint a látványos és túlzó kaszabolásokra. És ennek meg is lett az eredménye, ugyanis a filmnek iszonyatosan nyomasztó és túlvilági jellege van. A fenyegetettség érzése végig ott vibrál a levegőben, jóformán azonnal borítékolható, hogy valami rossz dolog fog történni. A veszély forrása viszont ismeretlen, megragadhatatlan és ez sokáig így is marad. Csak homályos sejtetések, valamint bizarr álmok és látomások vetítik előre a tragédiát. És ez az a pont, ahol eléggé nagy rokonságot mutat a film az olasz horrorral, ugyanis a cselekmény sok helyen eléggé álomszerű, az álmok összemosódnak a valósággal, és rengeteg szimbólummal is dolgozik.

Ennek a hatásnak pedig tökéletesen aládolgozik a zene és az operatőri munka. A zenét a német Klaus Schulze szerezte, ami egy eléggé jellegzetes és nyugtalanító hangzásvilággal megáldott muzsika lett. Nem annyira megjegyezhető, mint sok más híresebb horror filmzene, de a megfelelő hatást így is képes kiváltani, különösen az álomjelenetek és egyéb zavaros események alatt. Ehhez igazodva a film látványvilága is eléggé nyomasztó és túlvilági. Ausztrál film létére sivatagot és más kopár területet alig kapunk, egyedül egy útszéli autós büfé, és annak környéke az, ami betölti ezt a szerepet. Helyette sokkal többet időzünk magában az ódon idősek otthonában, ami tényleg olyan, mint egy gótikus kastély, és még egy Hammer horrorban is simán el lehetne képzelni. Az egész olyan, mintha teljesen egy izolált terület lenne, távol a valódi, hétköznapi világtól, mint valami sötét szellemi tér. Ehhez társulnak még a környező erdős, fás területek, és néha sikerül is ezeket úgy megjeleníteni, mint a mesebeli gonosz, sötét erdőt, amiben bármi szörnyűség megtörténhet. És bizony meg is történik, aminek meg kell történnie. Lehet, hogy a sok baljós felvezetés után sokak számára talán picit kiábrándító lehet, amikor kiderül, hogy mi is folyik itt, de akárhogy is, azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a pillanat is rendkívül katartikusra sikerült, jó pár ikonikus momentummal. Azt a bizonyos ajtós és kulcslyukas jelenetet biztosan sokan meg fogják jegyezni. Az operatőri munka szintén pazar és remekül él a környezet adta lehetőségekkel is. Kísérteties közelik, lassított felvételek a legadrenalingazdagabb pillanatokban, és szédítő követés a hosszú folyosókon, a csigalépcsőn, vagy a végtelennek tűnő erdőben.

A látottakhoz szerencsére a színészek is remekül asszisztálnak. Mindenki hozza a kötelezőt, és igazából egyikükre sem lehet különösebb panaszunk. A mellékszereplők is mind egytől egyig meggyőzőek és kedvelhetőek, és jó látni a fiatal John Jarrattet is, jóval a Wolf Creek előtt. De aki igazán elviszi a filmet a hátán, az a főszereplő, Jacki Kerin. Ő volt a lehető legjobb választás Linda szerepére, és a hölgy ki is hozza magából a maximumot. A karakterét rendesen kibontják a számunkra, így van időnk és lehetőségünk megkedvelni őt, és együtt érezni vele, és izgulni is érte, amikor már egyértelműen rosszra fordulnak a dolgok. Egyáltalán nem egy elesett és gyámoltalan utolsó lányról van szó, hanem egy nagyon is talpraesett és cselekvőképes nőről, aki még félelmei közepette is vakmerően száll szembe a veszéllyel. Emellett pedig Kerin nagyon jól egyensúlyozik a paranoia, a kétségbeesés, és egy enyhébb őrület között. Egyszerűen fantasztikus, amit csinál.

Ezen elemei alapján valamennyire érthető, hogy Tarantino miért hasonlította a Ragyogáshoz, ám hiba lenne ennek túlságosan is hitelt adni, és minden áron ahhoz hasonlítgatni. A Next of Kin nem ér fel sem a Ragyogáshoz, sem pedig mondjuk a Sóhajokhoz, vagy a Ne nézz visszához, amikhez még szintén hasonlítgatták pár helyen. Egyszerűen más ligában játszanak, de a maga fenségterületén így is egy kiemelkedő darab. Az ausztrál horrorok közül egyértelműen a legjobbak között érdemes hivatkozni rá. Behatárolhatóságát nehezíti, hogy tényleg kicsit keveredik benne az ausztrál Ozploitation, és az európai művészibb horror világa. Ebből az elegyből viszont egy felettébb egyedi és hangulatos horror élmény született, ami megérdemli a figyelmet.

7/10

IMDb | mafab