Sorozatgyilkosok. Emberi lények és valahogy mégsem azok. Félelmetesek, rémisztők. Olyan emberek, akiket egyszerűen nem tudunk hova tenni. Ugyanakkor minden áron igyekszünk felfogni a felfoghatatlan, hogy miért lettek ilyenek? Mi készíteti őket arra, hogy elkövessék borzalmas tetteiket? Valahogy úgy érezzük, hogy álarcot hordanak és be akarunk nézni mögé. Magyarázatot akarunk a megmagyarázhatatlan borzalmakra. A No Man of God is ezekre keresi a választ.

A történet középpontjában Bill Hagmaier áll, aki az FBI elemzője. Még nagyon a profilozás elején járunk, ekkor kezdik még csak el kialakítani ezt a műfajt. Hagmaier arra a feladatra vállalkozik, hogy nem mással, mint a hírhedt Ted Bundyval készít interjút. Bundy eddig senkinek nem állt kötélnek, ám Hagmaier felkelti az érdeklődését. A film közöttük kibontakozó kapcsolatot meséli el, miközben megpróbál választ találni a kérdésekre: miért követhette el szörnyű tetteit Ted Bundy és vajon mennyi áldozata van valójában?

Ez nem egy gyorsan zakatoló, üldözős történet. Nem az elfogáson vagy a gyilkosságokon, hanem a megértésen van a hangsúly. A cselekmény legtöbb része a börtön kihallgatószobájában játszódik, melyben nincs más, mint egy asztal, két szék és két ember. Azt láthatjuk, hogy Hagmaier, hogyan férkőzik Bundy közelébe és persze közben megtapasztalhatjuk, hogy Amerika egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosa, milyen hatással van az FBI egyik legjobb elemzőjére. A feszültség egyik része abból adódik, ahogyan ez a két ember viszonyul egymáshoz. Soha nem lehet tudni, hogy Bundy, hogyan reagál majd a feltett kérdésekre. A fojtogató légkör másik összetevője pedig az idő. Hagmaiernek minél előbb szóra kell bírnia Bundyt és el kell érnie, hogy megnyíljon, mert egyre gyorsabban közeledik a kivégzésének időpontja.

A 100 perces játékidőben egyetlen üresjárat sincsen. A beszélgetések nagyon jók, izgalmasak és sokszor kifejezetten megterhelők. Közben pedig nagyon szurkolunk, hogy sikerüljön Hagmaier küldetése. Vele együtt, mi is meg akarjuk érteni, hogy mi zajlik Bundy fejében. Elvégre annyira, átkozottul normálisnak tűnik. Ez benne a legfélelmetesebb. Egy ponton pedig, amikor beengedi Hagmaiert énjének legsötétebb rejtekébe, na akkor komolyan betaszítanak minket a mélységbe.

Ted Bundyt már sokan alakították. Nagyon sok múlik azon, hogy aki eljátssza ezt a karaktert, annak tényleg meg kell tudni mutatni a Bundyban rejlő kettősséget. Nyájasnak, vonzónak és karizmatikusnak kell lennie. Ugyanakkor képesnek kell lennie váltani, hogy megmutassa a világnak, mennyire félelmetes és gonosz. Luke Kirby pedig kiváló munkát végzett. Ahogyan tartja a fejét, ahogyan hangsúlyoz és ahogyan belemászik a másikba az tényleg megidézi Ted Bundyt. Méltó partnere Elijah Wood, aki képes arra, hogy félretegye minden ellenérzését és a feladatra fókuszálva halad előre, miközben saját magával küzd. Azzal, hogy ne nyelje el a sötétség. A készítők azt is be szerették volna mutatni általuk, hogy mi választja el a normális embereket a sorozatgyilkosoktól. Ezen a téren azonban nem sikerült túl mélyre menniük. A Mindhunter sokkal jobban teljesít ezen a téren.

Összességében tehát elmondható, hogy ez nem egy pörgős film, de végig fent tudja tartani a figyelmet. Ez leginkább a két nagyszerű főszereplőnek köszönhető, akik jó érzékkel ragadták meg karaktereik lényegét és nagyon jól működik közöttük a dinamika. Azt nagyon sajnálom, hogy nem fókuszálnak jobban a Bundyt védő ügyvédnőre és nem értjük meg jobban a kapcsolatukat. Az viszont nagyon jó pont, ahogyan megmutatják, hogyan próbál mindenkit hasznot húzni Bundy "hírnevéből". Na az kifejezetten gyomorforgató. Vannak tehát nagyon erős jelenetek a filmben (amikor a nyomozók az utolsó napon kétségbeesetten igyekeznek kiszedni Bundyból még infókat az áldozatokról az kifejezetten erős rész, kár, hogy nem kapunk belőle többet), de abban nem teljesít elég jól, hogy elmerüljenek a sötétségben. Ennek ellenére a sorozatgyilkosokról szóló alkotások között abszolút kiemelt helyet foglal el ez a film és megérdemli a figyelmet.

IMDb