Mike Flanagan az elmúl közel negyed évszázadban remek darabokkal ajándékozta meg a horrorfilmek szerelmeseit, elég csak a remek ’13-as Oculus című filmre vagy éppen a ’16-ban készült, a home invasion tematikát kellemes adalékkal megfűszerező Hush-ra gondolnunk. Az íróként és rendezőként is helytálló amerikai filmes véleményem szerint azonban valódi tehetségét sorozat formátumban tudta igazán megcsillogtatni. Neki köszönhető minden idők egyik legjobb kísértetház története, a 2018-as The Haunting of Hill House, amit a 2020-ban bemutatott The Haunting of Bly Manor követett – ami joggal tekinthető elődje szellemi örökösének is. Mindkettő klasszikusnak tekinthető a zsáneren belül, de a legjobb sorozatok között is joggal követelhetnek maguknak helyet, amelyre rászolgáltak a remek rendezéssel, a mély történetekkel és a remek színészi játékkal is. Ezt a két remekművet követte a vámpírmítoszt a vallási fanatizmussal ötvöző, érdekes, de a lehetőségeit csak visszafogottan kihasználó ’21-es Midnight Mass, majd egy évvel később az – általam még pótlásra váró – The Midnight Club. Ezen impozáns filmográfia idővonalán haladva érkeztünk el tavaly ősszel Flanagan eddigi talán legjobb sorozatához, az Edgar Allan Poe munkáságán alapuló The Fall of House of Usher című szériához, amihez talán csak a Hill House képes valamennyire felnőni.

A törtető testvérpár, Roderick (Bruce Greenwood/Zach Gilford) és Madeline Usher (Mary McDonnell/Willa Fitzgerald), egy különleges ajánlatot kap 1979 szilveszterének éjszakáján. Mindent megkaphatnak, amire csak vágynak. Pénzt, hatalmat, gondtalan életet. Cserébe azonban fel kell áldozniuk jövőbeli vérvonaluk még meg sem született tagjait egy furcsa idegennek. A fiatalok elfogadják az ajánlatot, majd hosszú évtizedek sikerei – és az ezzel járó morális bukások végeláthatatlan sorozata – után, a rég látott nő, Verna (Carla Gugino), ismét meglátogatja a párost, hogy elvegye azt, amit egykoron neki ígértek…

Az alkotók ezzel a szériával gyakorlatilag megalkották magnum opusukat. Az írás, a rendezés, az operatőri munka olyan szinten páratlan, hogy arra nehéz szavakat találni. A néző elmerül az Usher család történetében és gyakorlatilag tapinthatóvá válnak a szemünk előtt zajló – gyakran sokkoló – történések. A nyolc részt számláló miniszéria hatásosan indul, hogy aztán egyfajta visszaemlékezés keretein belül éljük át a család tagjainak csúfos bukását és halálát. Poe történetei pedig olyan keretet biztosítanak a sztorihoz, amik adaptálását véleményem szerint tanítani kellene. A Vörös Halál álarca, Az Áruló szív és A kút és az inga napjainkban materializálódik és válik felejthetetlenné. Minden pillanat ajándék – főleg azoknak, akik, hozzám hasonlóan, rajonganak A Holló jobb sorsra érdemes egykori alkotójáért. Az epizódok képesek fenntartani és fokozni a feszültséget, még annak ellenére is, hogy nem sikerült mindegyik tökéletesre. Ezt a hibát azonban valamelyest képes elfedni a gyengébbnek mondható részek néhol meglepően nyílt brutalitása.

A fenti pozitívumok mellett egyértelműen ki kell emelnem a színészi alakításokat is, amikre ezúttal is – szinte már természetes módon – csak dicsérő szavakat lehet találni. Ismét itt van Kate Siegel Camille szerepében – ezúttal is lenyűgözött –, mellette azonban ott van a zseniális Mark Hamill is, Artur Pym megszemélyesítőjeként. Azonban mindkettejük fényét elhomályosítja a show két valódi sztárja, a Verna-t alakító, elbűvölő és mégis fenyegető Carla Gugino, aki gyakorlatilag megsemmisítő hatást mér a vele együtt játszó kollégáira. Minden másodpercet képes uralni a jelenlétével, olyan entitás, akiből sokkal, de sokkal többre lenne szükség a jelenlegi filmiparban. Ennek az időn kívüli csodának képes a partnere lenni a Roderick Usher-t alakító Bruce Greenwood, aki annyira hitelesen formálja meg karakterét, hogy valószínűleg Poe is hasonlóan képzelte el a férfit, amikor papírra vetette gótikus horror meséjét 1839-ben – ennél nagyobb elismerésre pedig nem hiszem, hogy bármely színész vágyhat.

A The Fall of the House of Usher remekül idézi meg Faust egykori sötét paktumát, hogy aztán hőseit szembesítse egykori döntésük következményeivel és azok valódi árával. Egy kegyetlen, brutális és épp ezért rendkívül őszinte mese arról, hogy mivé válhatunk, ha nem kell tartanunk tetteink következményeitől. Abban az esetben, ha felment valami súlyos terheink alól, az árat pedig nem nekünk kell megfizetni. Feladatunk csupán az, hogy önmagunkért létező, vérszívó parazitaként tapadjunk az élet lüktető ütőerére. Az igazság az, hogy bármit teszünk, bárhová menekülünk is vagy bármilyen eszközzel harcolunk is ellene a felelősség végül csak és kizárólag a miénk lesz. Ahogy eljön az ideje annak is, hogy lesz majd ár, ami egyszerűen túl értékes, amit már nem lennénk hajlandóak ott és akkor megfizetni. Ekkor kell majd ráébrednünk arra, hogy egykori döntésünk csak a miénk volt. A cél minden eszközt szentesített. Kerüljön az bármibe is. Életekbe, szerelmekbe vagy éppen az épp eszünkbe. Megéri-e álmokat hajszolni, ha közben elveszünk? A választ magunknak kell megtalálnunk, de csak reménykedhetünk abban, hogy sírkövünkön frissen vágott virágok kapnak majd helyet és nem egy fekete madár, aki végül elviszi lelkünket oda, ahová valójában mindig is tartozott. A feledésbe…

IMDb