Fantázia. Gyermekkorunk során hű társunk és talán a legjobb barátunk is. Segítségével dolgozzuk fel a minket érő behatásokat, legyenek azok pozitívak, mint az első igazi szánkózás egy akkor még óriásinak érzett domb oldalán vagy negatívak, mint az első darázscsípés vagy egy szálka egyre mélyebbre fúródásának fájó érzése mutatóujjunk puha ujjbegyében. Gyermeki fantáziánk folyamatosan velünk van és rögzíti az eseményeket, az érzéseket, tapasztalatainkat, hogy később, mikor elcsendesül a világ, álmokkal ajándékozzon meg minket. Álmokkal melyekben újraélhetjük a nap ragyogó sugarainál átélteket. Azonban sokkal élénkebben. Megsokszorozva azok negatív vagy pozitív aspektusait egyaránt. A szánkóból válhat sportautó éppúgy, mint vadászrepülőgép, de az is lehet, hogy ezekre sincs szükség. A sebességet mi éljük át, közvetlenül. Hatalmas magasságokban boldogan repülve. Az apró darázs vagy a még parányibb szálka álmainkban talán gigantikus szörnyeteg, aki életünkre tör, és akit hős harcosként bátran győzhetünk le. Életünk ezen szakaszában képzeletünk hatalma azonban nem korlátozódik csupán álmaink olykor meglehetősen ködös tájaira. Segítségével világokat teremtünk, kedvünk szerint manipuláljuk saját valóságunkat. Nagy szüleink kertje így válhat a hatalmas kastélyt körülölelő, varázslatos parkká, a szobánk sötétjének árnyai pedig ijesztő lidércekké. Legyen bárhogy is mind-mind valódi csoda, igazi varázslat. Gyermekkorunk azonban sajnos véget ér. Az idő, ami egykoron ólomlábakon vánszorgó vénembernek tűnt valójában száguldó, fiatal atléta. Az élet, a szürke hétköznapok, az apró harcok, a megfelelés gyakori kényszere gyorsan megfoszt minket egykori hatalmunktól. Nem marad más csak az emlék és a vágy. Vágy arra, hogy egyszer talán visszakaphatjuk azt a mágiát, amit elvettek tőlünk. Ez a szomorú forgatókönyv azonban nem vonatkozik mindannyiunkra. Néhányunkban nem csak az emlék marad, hanem az elemi mag, a varázs valódi lényege. Vágyuk pedig sokkal erősebb társaikénál. Ezekből az emberekből nagy valószínűséggel alkotók válnak. Alkotók, akik a művészet valamely területén igyekeznek kifejezni magukat. Gondolataikat, látásmódjukat, érzéseiket és tapasztalataikat. Legyenek akár szobrászok, akár festőművészek, akár filmrendezők vagy éppen költők netán írók, mindannyiukban a legfőbb közös vonás a teremtés. Alkotások, karakterek, történetek és világok formálói és egyben teremtői is ők, akiknek munkái az örökkévalóságban is visszhangozhatnak…

A fenti gondolatok tengelyén haladva indulhatott el Stephen King fia, Joe Hill is mikor megteremtette a NOS4A2 karakterit és világát melynek nyomán 2013-ban megjelent az a regény, ami minden valódi horrorrajongó polcán joggal követel helyet magának. A könyvet évekkel ezelőtt olvastam életem egy meglehetősen viharos időszakában, de annak története és karakterei a mindennapok árnyain át is el tudtak hozzám jutni és meg tudtak érinteni. Igazi könyvélmény volt, amire most is szívesen gondolok vissza. A regény értékeinek tekintetében pedig egyáltalán nem volt meglepő, hogy 2015-ben az AMC bejelentette, hogy sorozatot fog készíteni az alkotásból, ami hosszú évek alkotómunkája után végül 2019 júniusában egy tíz részes évaddal debütált is a csatornán, a rajongók legnagyobb örömére.

Vic McQueen (Ashleigh Cummings – Farkasnász /2016/) különleges tinédzser. Kreatív elme, aki képességének és motorbiciklijének segítségével képes széthasítani a realitás szövetét. A képzelet és a valóság határán pedig megtalálhat elveszett tárgyakat vagy éppen személyeket is. A Rövidebb Út, a híd, ami ezt lehetővé tesz csak neki érhető el, csak ő képes használni. Használatáért azonban még neki is fájdalommal kell fizetnie. A lány élete – leginkább szülei megromlott kapcsolata miatt – cseppet sem kiegyensúlyozott, ezen pedig képessége sem tud segíteni. Középiskolás szerelmek, egy művészeti főiskola ígérete, önmagának és a világban elfoglalt helyének keresése foglalják le mindennapjait. Azonban a Rövidebb Út egyszer elvezeti egy hozzá hasonlóhoz, Maggie Leigh-hez (Jahkara Smith – Into the Dark /2018-/). A lány médium, aki elmondja Vicnek, hogy többen is rendelkeznek hasonló képességekkel, azonban nem mindenki jó szándékú. Ez pedig hatványozottan igaz egy ’38-as Rolls-Royce Wraith sofőrjére, a gyermekrabló Charlie Manx-re (Zachary Quinto – American Horror Story /2011-/). A férfi szinte halhatatlan lény, egy igazi rém, aki évtizedek óta rabol el gyerekeket, hogy magával vigye őket álomvilágába, Karácsonyországba, hogy ott immár az ő gyermekeiként, szörnyetegekként éljenek tovább. Először Maggie majd Vic egyik kis barátja is áldozatává válik a Wraith és Manx gyilkos párosának. A lányoknak pedig minden erejükre szükségük lesz ahhoz, hogy szembe tudjanak szállni a fenyegetéssel, ez pedig mindkettőjüknek súlyos áldozatokba kerül…

A sorozat alkotói remek munkát végeztek, amit mégis mindenképp ki szeretnék emelni az a Jami O'Brien által vezetett írócsapat, akik – bár eszközöltek változtatásokat az eredeti műhöz képest – zseniálisan adoptálták Hill regényét. Az egyek részek rendezése és vizuális megjelenítése is jól sikerült, szerencsére elkerülte a sorozatot a szériákra oly jellemező ingadozó minőség. Azonban, amik igazán értékessé teszi az alkotást azok kétségkívül a színészi alakítások. Ashleigh Cummings tökéletes Vic McQueen, érzékletesen formálja meg a valódi koránál tíz évvel fiatalabb karaktert. Együtt tudunk érezni vele, megértjük és megéljük fájdalmait éppúgy, mint örömeit. Zachary Quinto egyszerűen zseniális, ez mondjuk nem is lehetett kérdés, hiszen már többször is bizonyította, hogy a hasonló szerepek eljátszásában tökéletesen képes kamatoztatni tudását. Manx karaktere mintha miatta született volna meg. A tartása, a gesztusai, a szóhasználata és a zavarba ejtő udvariassága csak még jobban elmélyíti az a sötétséget, ami a halhatatlan szörnyetegben él. Igazán remek teljesítmény. Mégis a színész, aki véleményem szerint abszolút ellopja a show-t az a Bing Partridge-t alakító Ólafur Darri Ólafsson. A kezdetekben megismert egyszerű, kedves takarítóból válik kegyetlen, gyilkos óriássá. Az „Elaltat-Lak” című negyedik részben, amikor beleláthatunk Bing karakterének múltjába… na ez az a bátorság, amit hiányoltam az utóbbi évek sorozataiban. A tényleges történéseket ugyan nem látjuk, de sejteni fogjuk, ez pedig épp elég. Felkavaró, durva, tökéletes. Akárcsak az „íze ugyan olyan volt” mondat elhangzása, ami Partridge édes gázához hasonlóan szivárog be légutainkon át. Módosul az érzékelés, elmosódik a valóság. Az általa keltett rettenet elől azonban képtelenség elmenekülni…

Úgy érzem Hill a regénnyel sikeresen lépett ki híre apja árnyékából. Maradandót alkotott. Gyakorlatilag ez az író AZ-a. Jól felépített, érdekes, izgalmas és rendkívül sötét mű, amiben olyan párhuzamokat is felfedezhetünk, amik a rajongók szívét melegséggel tudják eltölteni. Hiszen Vic motorja akár Bill Denbrough Silver-e is lehetne, a Wraith-et pedig egyszer talán Christine-nek is hívhatták. A hasonlóságok ellenére azonban mégis egyedi és megkerülhetetlen. Instant klasszikus, ami a széria első évadának alapján szerencsére a sorozatról is joggal kijelenthető, ráadásul az introjában felcsendülő, ismerős dallamok jelentése biztosan megváltozik majd, miután megismerjük a történetet.

A NOS4A2 véleményem szerint az utóbbi idők egyik legjobb sorozata, ami bár nem hibátlan, mégis nagyon-nagyon közel áll hozzá – amit talán fel lehet róni a szériának az a viszonylag lassú építkezés, ami a karakterépítés szempontjából érthető, sőt a végeredményt tekintve el is várható, de ez egyeseknek zavaró lehet majd. Erősen ajánlott sorozat minden horrorrajongónak, de azok sem fognak csalódni, akik „csak” egy sötét fantasy-re vágynak. Szeretem az olyan alkotásokat, amik képesek gondolatokat ébreszteni a nézőkben. A NOS4A2 pedig pontosan ilyen. Kérdések merülnek fel. Vajon Manx valóban olyan gonosz-e, mint az elsőre gondoljuk? A „Ne Legyen Úgyok Temetője” hazugság vagy tényleg a valóság fájdalmas lenyomata? Az elhurcolt gyerekek boldogsága valódi-e? Sok kérdés, amire talán a következő – idén nyáron induló – évadban választ kapunk majd. A legfontosabbra azonban nem kaphatunk. Mert arra csak mi tudhatjuk a választ. Fantáziánk csöndes magányában. Milyen a mi álomvilágunk? A tökéletes világ, a boldogság és a szeretet otthona, ahol minden és mindenki egyenlő, ahol szép és érdemes élni? Erősen kétlem. Sokunk álomvilága valószínűleg sokkal sötétebb és baljósabb Manx Karácsonyországánál. A tökéletes világ? Igen. Magunknak. Pokol? Minden bizonnyal mindenki másnak, akik valaha is ártottak nekünk vagy nem úgy és nem azt tették, ahogy és amikor mi azt elvártuk. Ha hatalmunkban állna, megteremtenénk? Valószínűleg igen. Kerüljön akármibe. Emberéletekbe vagy akár a saját lelkünkbe is…

9/10

IMDb | mafab