**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet
17. fejezet: **A nyomozó, a démon, a szörny és a véres titkárnő...

Nem tudom megakadályozni a bailiffet, mert semmit sem tudok az erejéről.

Hát mit tudsz? - Fél kézzel a tonfát szorítva rohantam egy zengő, pasztelsárga folyosón. - Alacsony mennyezet, kong az épület, most jobbra vagy balra… Jobbra? Balra!

Nem volt még fajtámbeli, akit ne zártak volna ki, szerződő, akit ne kaptak volna el, ha egyszer tudomást szereztek róla.

Nem is olyan bonyolult, igaz? Fogja magát, és a halálba hajszol. Probléma megoldva.

A tonfával megkocogtattam a falat… mit kocogtattam! Kongott!

Ne már! Mi ez, az 51-es körzetbe lerakott bádogbódé?

• Ne akarja, hogy kényszerítsük, Sarah! Higgye el, hogy azt még mi sem szívesen csináljuk!

­­- Hát ez a hülye tényleg nem érti, hogy teszek rá, mit akarnak… - morogtam hitetlenkedésemben az orrom alatt, latolgatva, mi alapján találtak meg mindig. Van egy kisugárzásom, amiről nem tudok? Aura? Energiatípus? Homlokomon célkereszt?

Két sajátos energiajellemző fonatának egyedisége egy új energiajellemző születését jelenti.

Egy meg egy az kettő. Világos.

Nem. Te meg én külön vagyunk kettő. Együtt már három.

• Sarah!
• Nevet akarok váltani. Árnyék… még mindig nincs meg az árnyékom. Nem érzem. - Futtomban megláttam a kijáratot, ami persze zárva volt, és a fehér fény forrását azóta se találtam. Nem jött sehonnan, de mindenhol ott volt. A bailiff is utolért, az ajtónál, kicsavarta a kezemből a tonfát, és nekiszegezett az ajtónak.

Fekete az öltönye és a nyakkendője.

• Sarah, ha meghal, az egész meg sem történt, a démonja a helyére kerül, Oldwoodról gondoskodunk, elvégre ez a dolgunk. Ne kényszerítsen Lélekcsapdára!
• Ez új, erről majd megkérdezem őt is! - Megsimogattam a zakóját, és láss csodát, az árnylények, sötét karok, csápok, nyöszörgő és üvöltő egyéb kreatúrák elkezdtek kimászni, testet ölteni a ruhájából. ­Kétségbeesetten és undorodva próbálta minél hamarabb lerángatni magáról az öltönyt, hiába. A cipőjén belül is csak sötétség van, és onnan is áradni kezdtek.

Ügyes.

- Hogyan?! Hogyhogy nem hat a Fehér Fény?!

• Sötétség fénnyel és fény nélkül is van. - Ahogy ő hátrált, rugdosott, egy leginkább óriási rovarlábhoz hasonlító csáp a mellényéből kicsapódva lenyúlt a torkán, és onnan már minden mindegy volt. De leginkább gusztustalan.

Mesélsz a fehér fényről? - kértem. Ha már az egyik utolért, és épp a túloldalról özönlő szörnyek jelentős része elkezdte bepuszilni, okosabbnak tűnt megtudni mindent, amit lehetett, mielőtt a többi is ideér, ezért elfordultam a csámcsogó, kétségbeesett hangoktól, és keresni kezdtem a nyílást, mert kilincs az nem volt, márpedig a sarokvasak ajtót tartottak.

A fehér fény egyetemes erő. Gyógyít, felszentel, tisztít, csak egy komponens, de épp elég, hogy ellenfele legyen…

- A sötét fénynek - pislogtam döbbenten, majd gyorsan visszatérve a meglóduló elméleteimből kinyújtottam a karom az egyik pókszerű, sok lábán ingatagnak tűnő lény felé, ami ahogy észrevett, kiesett az egyik szeme lelkes igyekvésében. Fogalmam sem volt, hogy most utánanyúljak vagy sem, úgyhogy nem törődve a meredten bámuló látószervvel, hagytam, hogy eleget tegyen kimondatlan kérésemnek: harapjon meg. Kerek, félszemű fejével a karomhoz hajolt, kinyíló szájának kétszer két fogsora pedig több mint jól teljesítette feladatát. - Nagyon ajánlom, hogy ne legyél mérgező… - Morgásom közepette a kiserkenő vér öntudatra ébredve és a gravitációt meghazudtolva végigszáguldott az alkaromon, kezemen, majd az ujjbegyeimen a körmöm alól karmokká nőtt, és amint megtaláltam az ajtó jól rejtett rését, már nem volt kérdés, kijutok-e.

Miért szereti mindenki a magas helyeket?! - Méltatlankodva csaptam ép kezemmel a térdemre. A bádogbódé persze nagy volt, és minden belső pontjában földalatti bunkerre hasonlított, épp csak egy felhőkarcoló tetején, ahonnan nem volt hova menni. Már hajnalodott, ami tovább nehezítette a láthatatlanná válást, viszont legalább volt árnyékom, és a sokfogas apróság mellettem groteszk lelkesedéssel görgette kiesett szemgolyóját, míg a folyosóról már kihallatszott a csatazaj. Bármi is jött elő a bailiff öltönyéből, gúnyának használta a testét. Ez nyert egy kis időt.

Eddig jó. Most vagy megadom magam és elrepülök a seprűmön, vagy elnyel a sötétség. Le se néztem, milyen magasan vagyok. A helikopternek hűlt helye volt, és erőst kételkedtem… egy darabig.

Mekkora részem kell egy alakváltásért?

Miután kikuncogta magát, méltatott is egy el-elcsukló válaszra. Nem sok maradna szeretett Sarah Everlastunkból.

Az ciki. - Kinyújtóztattam a nyakamat és már épp arra gondoltam, hogy csizma helyett a piros cipők kellettek volna, az árnyékom máris megnyílt, a csápok és karmok értem nyúltak, majd kérlelhetetlen erővel keresztülhúztak a plafonon. Mindegyiken.

Mivel a vertikális utaztatásom nem sűrűn esett meg, a landolás enyhén szólva porosra sikerült, vakolattal és rusztikus romokkal töltötte meg az amúgy bizonyára makulátlan recepciót. Na már most ahhoz, hogy szép csendben elosonjak, minimum tisztának kellett volna lennem, egy kevésbé berobbanó érkezéssel, melynek dacára őszintén reménykedtem, hogy a szagomat csak én éreztem. Nem csak váltás ruha kellett.

Miután keresztülestem az összes szinten, összeszedtem a csápok minden nyákját, szó szerint kiporzottam az épületből, és meg sem álltam a legközelebbi plázáig. Ciki, nem ciki, össze kellett szednem magam. Magamra zártam az első mosdót, akárki volt bent velem, csak utánam fog távozni.

­­- Van valaki idebent? - kopogtattam az egyik bezárt fülkébe.

• Elfogyott a papír?
• Eh, azt hagyjuk, mi mindenem fogyott el - forgattam a szemem -, van egy fésűd?
• Ú, megtéptek? Féltékeny luvnya? - kérdezte a hang gazdája erős matató hangok kíséretében, majd lehúzta a slozit, és kinyitotta az ajtót. Helyes nő volt, úgy harminc és negyven között, de… egyszerű. Szőke hosszú haj, kék szemek, Gucci táska, Prada, arany ékszerek, amit egy tehetős átlag mai nőről el lehetett mondani, az rajta volt. Egyszerű ember. Egyszerű nő. Nem szégyelltem, ahogy kinéztem, sem a koszt, sem a vagyoni különbséget.
• Jól elkapott - mért végig egy meglepően megértő, mi több, együttérző, szépen szedett szemöldökráncolással.
• Én téptem meg - vontam vállat.
• Aha, azért van felkötve a karod, mi? Na, fordulj szívem, mert már az is csoda, hogy ezzel a csöves kinézettel bejutottál ide. - Dorombolós hangja éles ellentétet alkotott a szókimondásával és tettrekészségével: már húzta is elő a fésűt a táskájából, közben indult, hogy bezárja az ajtót.
• Már zárva. Bocs - támaszkodtam egy fél percig a mosdón, fél kézzel, majd megnyitottam a meleg vizet.
• Te futsz valaki elől, igaz?
• Az igazság igen relatív - fintorogtam epésen. - Nézd, nem vagyok drogos, sem piti tolvaj vagy csöves.
• Nem, az nem vagy - sóhajtott majd lerakta a táskáját a mosdó pultjára, és elkezdett kipakolni. - Tudom, hogy néznek ki a drogosok. - Feltűrt kabátujjal mutatta meg a régi tűszúrások nyomait. - Örültem volna, ha valaki elhiszi nekem, hogy az igazság relatív - ismételte utánam, kezembe nyomva a fésűjét, dezodorát, borzasztó parfümjét. Az ízlésünk differenciája most túl nagy luxus volt, hogy válogassak. - Nem vagyunk egyformák. Mosd le az arcod, amennyire tudod! Nem helyettesít egy fürdést, de jobb lesz. Zárd be utánam az ajtót, két rövid kopogással jövök vissza.
• Aha. Kösz. - Nem számítottam együttérzésre, pláne Miss Műszőrmebundától, de tényleg a szokottnál nagyobb meglepetést okozott. Fel voltam készülve rá, hogy erővel kelljen kölcsön vennem, amire szükségem volt. Mire visszajött, bőven megszedte magát bevásárlótasakokkal, én meg épp az ingemből próbáltam kipókozni magam.
• Hoztam hajszárítót, sampont, fürdőszivacsot, ruhát, és kiraktam az „üzemen kívül” táblát. Cicamosdás lesz, de jobb, mint a semmi, és bárki elől futsz is, itt bent nincs kamera.

Nem segített sem vetkőzni, sem öltözni, sem hajat mosni, viszont a didergős mosdás, hajszárítás után adott az arcomnak egy vakolatnak megfelelő sminket. Akárki is volt, akárhonnan is jött, értett hozzá, hogyan csináljon olyan sminket, amivel az anyám sem ismert volna rám. A megviselt ruháimhoz hasonlóakat hozott, amiben már bátran kimehettem egy boltba új csizmát venni, mert a jelenlegi minden volt már, csak használható nem. A rendőrkabát zsebéből kivettem a köteg pénzt, és felé fordultam.

• Tényleg köszönöm…
• Janet.
• Janet. Tényleg. Az egyetlen, aminek jelenleg tényleg örülök, már egy ideje, hogy van még ember, aki nem ítél el. Mennyivel tartozom a holmikért?

Janet elfogadta a nekem vásárolt cuccokért a pénzt, sok sikert kívánt, és úgy távozott, mintha sosem találkoztunk volna.

Tele vagy rövid távú kapcsolatokkal.

Miről beszélsz, épp te vagy a leghosszabb távú.

Elillan, mi ember volt, s kihuny, mi csak pislákolt…

Jaj, hagyjál a költői éneddel!

Ne mondd, hogy nem járnál velem Vér-Keringőt!

Vér… Miért van a vérnek mindig akkora jelentősége? - Belenéztem a tükörbe, egy alig felismerhető arcra. Vér és halál. Vér és Halál. Vér, az élet. A halál az halál. Élet és halál. Az élet, gyógyítható, pusztítható… Amennyire destruktív vagy, annyira tudsz építeni is.

Mire készülsz, pillangóm?

Jaj, kicsit több sötétséget használok, és máris mézesmázosak vagyunk? Megjegyzem.

Otthagytam a rendőrkabátot a mosdóban, csak a pénzt gyűrtem új, fekete nadrágom zsebébe, igazítottam egyet a piros ingem gallérján, és az első cipőboltban lecseréltem viharvert csizmámat egy újra. Nem túl magas sarok, térdig érő, bélelt, fekete, semmi feltűnő. Csakúgy, mint a következő boltban vásárolt egyszerű, középhosszú, fekete szövetkabát. Télen amúgy is gyakori viselet, nem mellesleg így biztosan lesz kéznél átjáró. Az utolsó teendőm, mielőtt nekiindultam, a lapos képernyős tévék kirakatában leadott hírek ellenőrzése volt. Oldwood még mindig sehol, de most már Tuckert is keresik, noha eltűnt személyként és nem gyanúsítottként, ami sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Főleg, hogy az utolsó hely, ahol látták három órával ezelőtt, negyven kilométerre nyugatra volt. Aztán a saját arcom is megjelent a képernyőn, és nem győztem Janet nevét áldani a borzasztóan erős sminkért, miközben faképnél hagytam a kedvesen beinvitálni próbáló eladót, és egyedül abban reménykedtem, hogy őt nem fogják elkapni, amiért segített. Több mint valószínűnek tartottam, hogy felismert, mert fogalmam sem volt, mióta mutogattak a hírekben.

Tucker legalább kétszer olyan messze van, mint három órával ezelőtt, de ha odamegyek, megtalálhatom Rel lenyomatát, és talán utolérhetem őket. Egyedül ez tűnt jó tervnek. Már csak azt kellett eldöntenem, hogy a tömeget használjam pajzsként, és elvegyülve haladjak, vagy lopjak egy másik autót, és tapossak a gázra? Mert a tömeg biztonságot adhat, de ha a bailiff kiszúr, nem kelthetek teljes hisztériát. A média már így is kiakadt a buszos felvételek miatt, amiért a körözést kiadták rám.

Ahogy elhagyni készültem a plázát, megakadt a szemem a fodrászüzleten is. Nem mintha úgy általában lenne hely spontán betévedőknek, és bár nem most, de az üveg mögött tevékeny hajszobrászokat elnézve egy festés valószínűleg sokat segítene az átalakulásomon. Ezt is megjegyeztem, ahogy tovább szeltem a folyosót, zsebre dugott fél kézzel. A bejárat melletti gyógyszertár volt az utolsó állomásom az igazi előtt. Fájdalomcsillapítók, új pólya, elsősegélydoboz elég kellett, hogy legyen.

Fogtam egy taxit, elvitettem a hátsómat a pályaudvarig, és megvettem az első nyugatnak tartó vonatra a jegyet, egy hátizsákot, amibe pár szendvicset, vizet és a gyógyszeres készletemet pakoltam.

Nem látnak.

Ebben biztos vagy?

Épp nekem nem hiszel?

Jogos volt, egyrészt a bailiff okos, de amint kiszúrja a prédát, nem gondolkodik, másrészt ez az egyetlen dolog, amiben biztos lehettem, hogy nem hazudik.

- Ez fájt. - A semmiből karolta át a vállam, ahogy fölém tornyosult, és lépteimet az övéhez igazította. Szemét napszemüveggel takarta, és az enyémhez hasonló, fekete szövetkabátot viselt, hosszú fekete haját pedig a tarkóján összegumizva. - De roppant kreatívan szöktél meg, amiért elnézem az engedetlenséged.

• Imádod, hogy engedetlen vagyok.

Az emberi hangzatú, de még mindig zengő-mély nevetése azért meglepett. Ácsorgott velem a pályaudvaron, elhallgatta az utcai zenészek játékát, de a keze végig a sérült oldalam vállán pihent, és egy pillanatra sem eresztett el. Vártam, mikor esik túlzásba és karmolja le vadiúj kabátom ujját, de akárhányszor odanéztem, egy teljesen normális férfikezet láttam.

- Esetleg nem kéne jegyet vennem akkor neked is? - kérdeztem felpillantva, meglobogtatva a sajátomat. Ő azonban elvigyorodott, azzal az igazi lesajnáló, szemfogkivillantós mosolyával, és a hüvelykujjával átdörzsölte a jegyemre nyomtatott szöveget. Két fő, saját kabin, első osztály. - Nagy csaló vagy.

• Köszönöm! - A semmiből előrántott bankjegyet átnyújtotta a mellettünk lévő virágosnak, aki egy szár fehér rózsát adott érte, és a virág az én kezemben landolt.
• Agyon kéne, hogy csapjalak vele - fenyegettem meg az elfogadott tüskés növénnyel.
• Kifizettem.
• Nemlétező pénzzel.
• A kabátodból.
• Vettél nekem rózsát a pénzemből.
• A zsaruk pénzéből - emelte ki felmutatott mutatóujjával, majd ismét visszaállt az oldalamra, hogy felsegítsen a vonatra, és elfoglaljuk helyünket a magánkabinunkban.
• Remélem nem azért csináltad ezt, hogy…
• Css! - Amint összezárta az ujjait, a szám is becsukta magát. Méltatlankodó ümmögésem, mi több, vállára mért ütésem mellékhangjaival behúzta a kabin függönyeit mind a folyosóra, mind a külvilágra nyíló ablakoknál. - Hogy segítsek elvegyülni? - Mire megfordult, a szemüvege eltűnt, a szemei pedig narancsvörösben izzottak. - Nézd el nekem, hogy nem vagyok formában.
• Nem vagy formában? - kérdeztem, amint egy intéssel feloldotta a számat összezáró előző mozdulatát.
• A bailiff előtt nem véletlenül vagyok visszahúzódó. Testet öltve vagyok nekik irritáló, nem test nélkül. Továbbá - segítette le a kabátomat, felakasztotta a fogasra, majd sajátját a karjára hajtva helyet foglalt a párnázott ülésen, kinyújtotta hosszú lábait és megpaskolva maga mellett a széket hellyel kínált - mint mondtam, semmit nem tudtam a bailiff erejéről.
• Hagytál rögtönözni… szép húzás. Amúgy meg - lelkesen felmutattam a középső ujjam, és elfoglaltam a kínált helyet.
• Egyre tágabb a szókincsed.
• Akkor most eljátszod nekem a hősszerelmest, mert mindenki egy egyedülálló menekültet keres. Bezzeg mikor a nyákodtól voltam mocskos, nem ölelgettél.
• Kígyót a keblemre? Ugyan.

A helyzet iróniájától nevetnem kellett.

- És most? Végigutazol velem pár órát mint civil halandó?

• Nincs más, aki vigyázna ránk, míg alszol, nemde? - Költői kérdésére döbbenten felnéztem.
• Tényleg hagysz aludni?
• Az erődre szükségünk lesz, ha megérkezünk, mivel te nem adsz nekem nevet, én pedig nem foglak elengedni - felelte, egy elegáns vállrándítással közelebb húzva magához, fejemet szinte beterítette a keze, ahogy a mellkasára hajtotta.
• Elárulod, miért lettél ilyen kiegyezően segítőkész? Eddig csupa fenyegetés és követelés voltál. - Nem hagyott nyugodni.
• Ezt hívjuk fejlődésnek.
• Igen, mi, emberek hívjuk így.
• A fejlődés az fejlődés, és a mi szempontunkból ez inkább evolúció, mint jellem kérdése.

A démonok evolúciója. Ezt is megjegyeztem, noha nem részletezte a fejlődés mibenlétét, ezért csöndben maradtam, hagytam, hogy átöleljen, mintha csak ember lenne, és még a vonat indulása előtt, leendő nevén gondolkodva elaludtam.

Mikor felkeltem, nyújtózkodtam. Ő még mindig ott volt, és talán most először láttam olyan helyzetben, ami magát a nyugalmat árasztotta: aludt. Vagy legalábbis úgy tűnt, alszik, biztos nem lehettem benne, és meg is kérdőjeleztem a démonok pihenési szokásait, viszont addig volt jó, amíg nyugton volt. Hagyott időt gondolkodni, megemészteni, amit megtudtam. Egy globális változást, egy visszatérést a gyökerekhez. A látomás a konyhaablakból, a bailiff kétségbeesése, feladata… minden egy irányba vezetett: egy régi világ visszatéréséhez. Valakik elkezdték a rendszer visszaállítását, ami azért szükséges, mert a világunk annyira ellenáll a valódi közegének, hogy beleroppanhat. Ki gondolná, hogy ehhez szükség lehet a gonoszra is, ha annyira jó? Mert ez volt az egyetlen helyes út, mindegy, hogy jó vagy gonosz erő, ha része annak a komplex sajátos törvénynek, ami érvényesülni készül. Az igazság nem fekete vagy fehér.

Semmi tiszta. Csak igazság.

És ebben a két tőmondatban minden benne volt. A démonom tudta, hogy előbb-utóbb kiszúrhat a bailiff, és amennyire érdeke a régi idők visszahozása, annyira járult hozzá a világ megmentéséhez. Nyilván az ezzel járó áldozatok kevésbé zavarták, mint amúgy az emberiséget. Az önérvényesítés egy fizikai világon, egybeesve annak kiegyensúlyozásával a közelgő vég ellen, egy igen szerencsés fordulat mindkettőnknek.

Elhúztam a függönyt annyira, hogy kilássak az ablakon, és szinte beleborzongtam a kint várakozó hideg látványába. Mindent elborított a hó, a téli köd tejbe burkolta az este sötétjét, és kísérteties fényt adott neki. A végállomás beharangozásával a démonom is kinyitotta még mindig narancsvörösen izzó szemeit, végigmért, és bólintott.

Ideje megkeresni Tuckert. Az akták nála kellett, hogy legyenek, és amilyen messzire kellett futnunk, egy örökkévalóságnak tűnt rájönni, hogyan találhatjuk meg Oldwoodot, még úgy is, hogy a forgatókönyv vázlata már készen állt a fejemben.

Visszavettük a kabátunkat, kiléptünk a kabinból, és a vonat beérkeztével akárha egy pár lettünk volna, leszálltunk.

- Ó, a nyughatatlan emberi elme - sóhajtott ismét, átkarolva a vállamat, másik kezében lovagiasan cipelve táskámat. - Már ki is találtad, milyen nyomon haladsz tovább. - Hangjában elismeréssel megszorította a vállam, én pedig határozottan bólintottam, jobbra-balra lesve, hogy követnek-e.

Az ösztön, ami dolgozott bennem, úgy vezetett, hogy megérteni sem volt alkalmam. A démon keze pedig a vállamról a fejemre vándorolt, és elismerően megsimogatta a hajam, amikor megláttuk a pályaudvar peronján sürgő-forgó tömegben egyenesen ránk néző duruphot. - Szép munka.

Örömkiáltással akartam odarohanni és átölelni, úgy hiányzott, de ennyi ember előtt ez lehetetlen volt. Rel groteszk lábain egyhelyben fordulva fogta távozóra, mi pedig észrevétlenül követtük a deres parkolóba, ahol az egyetlen várakozó autó mellett állt meg. A kameráktól tartva még mindig nem tudtam kielégíteni ölelkező vágyamat, viszont rákopogtam a volánnál hátradöntött ülésen takarókba burkolózó Tuckerre, aki ijedtében pisztolyt rántott, és csak azután nyugodott meg, hogy csipás pislogással másodpercek alatt felismert. Örültem, hogy látom.

Eltette a fegyvert és kinyitotta a kocsit, mi pedig mind a hárman helyet foglaltunk benne, én az anyósülésen, a két szörny hátul.

- Ha ezzel végeztünk, soha többet nem akarom látni magát.

• Én is örülök, hogy egyben van, Tucker. - És tényleg annyira örültem, hogy még a sértés sem bántott.
• A kis kedvence a frászt hozza rám.
• Hát felfedte magát ön előtt? Egyelek meg, te rosszfiú! - Igen, gügyögtem a bestiának, két tenyerembe fogva hatalmas fogakkal tarkított hatszemű fejét.
• Elárulná, miért küldte utánam?!
• Hogy megvédje. Egyikünket sem puszta emberi erők üldözték, és ha már itt tartunk, kivonhatta volna magát az egészből, Tucker. Vallja be, mostanra maga is rájött, hogy Oldwood miatt így is, úgy is nyakig benne lenne. Leginkább nyak nélkül - közöltem, az ülés alatt turkálva, míg meg nem találtam egy kisebb kupac aktát a keresettek közül.
• Nem vitatom, hogy párszor óriási segítség volt, de az isten szerelmére…
• Melyikére? - Démonom olyan kaján vigyorral villantotta rá tekintetét a visszapillantóból, hogy Tucker ölében marokra szorult a fegyver.
• Akarom én azt tudni?
• Bár mondhatnám, hogy nem szükséges - szóltam közbe, a mappák közt lapozgatva, keresve azt az egyet, ami már egy ideje vakarta belülről a koponyám. - Van egy erő, meg egy ellenerő. Az ellenerő maga a Föld. A világunk, amiben itt és most vagyunk, és ami az idővel keményebb, makacsabb lett, belül megy tönkre. Azt hiszem, egyetértünk, mikor azt mondom, az emberiség minden technikai vívmánya ellenére hanyatlik.
• Ha most a globális felmelegedéssel jön…
• Na, látja, ez egy igen jelentős része. Azonban ez a makacs ellenszegülés a természet egyszerű, mégis összetett törvényével szemben egy olyan önpusztító folyamat, ami már túlmegy minden határon. Egy magunk kiharcolta csapdába estünk, és ha ez nem lenne elég, még fullasztjuk is magunkat benne.
• És mi van a másik erővel?
• Magunkra rothasztjuk a kristálypalotánkat, Tucker. Az erő, aminek egy részét képviselem, már ropogtatja a burkát, és hamarosan elsodorja. Hacsak... Lassan, de dinamikusan gyorsulva ki nem egyenlítjük a nyomást… Fizika. Nos… metafizika. De az már mindegy.
• És mi a fizikai vonzata?
• Hát, az energia nem vész el, csak átalakul. Gondolom, nem lesz ez másképp az anyaggal sem. Ki tudja. A nyomás ütemesen gyorsuló kiegyenlítésével az általunk ismert fizika módosulhat aszerint, mennyi lehetőséggel bővül a világunk.
• Nincs tíz perce, hogy megérkezett, és most azt állítja, hogy jön a világvége.

Ránéztem a mappák szemezgetéséből.

- Egy olyan ősi kornak kell visszatérnie, legalább részben, ami az általunk ismert törvényeket felülírja, ahhoz, hogy a nagy egész túlélje.

• Kataklizma?
• Egy univerzális erő ropogtatja világunk falát, és ha a belső lassú rothadásba nem engedjük be, összeroppanunk. Akkor már inkább egy kataklizma, jól tévedek?
• Rendben, akkor árulja el nekem, hogy ezt miért kéne elhiggyem? Mert a démon mondta?
• Mert a bailiff nem tagadta, mikor a pofájába vágtam - húztam ki a mappát, amit kerestem. - Inkább hagyják berohadni az egész világot, mindennel együtt, csak legyen miért élniük: elzárni tőlünk az egyetlen esélyt a túlélésre, és mindezt beburkolják abba a szép köntösbe, hogy az emberiség nincs rá felkészülve.
• De az önpusztításunk az rendben van, mi? - Tucker felháborodott ciccegésére elmosolyodtam. Hitt nekem, még ha nem is értette teljesen. - És most? Mi lesz? Hogyan tovább?
• Meglátogatunk egy megszállottat a diliházban - emeltem fel Bridget Jade aktáját -, aki talán soha nem is volt őrült.
• Emlékszem, Brian kiakadt a nőtől. Pszichopata volt, ha jól emlékszem, épp egy ilyen bűnözőknek fenntartott elmegyógyintézetben helyezték el.
• Látta volna, hogy kiakadt tőlünk - böktem hátra két társamra, miközben Tucker már indította is a motort, és lassan kigurultunk a parkolóból. - Bár a reakciói az önéhez hasonlóak voltak. Oké - váltottam vissza az eredeti témára, ahogy a műszerfalra erősített GPS-be önkényesen beütöttem a címet, ahol Miss Jade-et kezelték -, ide kell mennünk.
• És itt mit fogunk megtudni?
• Az élet és halál összefüggését. Sőt. Talán az egész valódi történetét. - Feltekertem a fűtést, mert a hidegből már annyira elegem volt, hogy képes lettem volna ölni is, csak ne fázzak végre. Minden elismerésem Han Solóé.
• „A valódi történetét” - ismételte rossz szájízzel, ahogy váltott, és a GPS vezérelte útvonalra állt, lopva a hátsó ülésen csendben ülőkre pillantva. - Egy nyomozó, egy démon, egy szörny meg egy véres titkárnő….
• Ha ez megnyugtatja, ahogy a világ áll, soha nem is volt esélyünk megúszni ezt, és nálunk csak rosszabb következik.
• Borzasztóan megnyugtatott. A világunk démoni megszállásokkal és mészárlásokkal fog véget érni. Csodás.
• Az csak a kezdet - néztem bele ismét az ügy aktájába, újra meg újra átolvasva, mielőtt a kéretlen négyes beállít bizonyítékokat keresni egy „talán-nem-is-pszichopatához”. Az utolsó reményem az volt, hogy létezik ebben az univerzumot mozgató energiában egy egyensúly, ami utópisztikusan helyreállítja majd a démonsík hozta energiákat a világban. Egyszer, valamikor.
• És én még azt hittem, vírus- meg zombiapokalipszis lehet a legvalószínűbb világvégeképünk.
• Az, hogy én ennyit tudok biztosan, még nem zárja ki, hogy magának nem lesz igaza - dörmögtem, a papírok között lapozgatva, képeket elemezve, keresve az összefüggéseket, mert kellett lennie valaminek, ami összeköti a világvégét, a démonokat, Oldwoodot és Bridget Jade-et.
• Tegyen meg egy szívességet, és ne beszélgessünk, amíg nem muszáj.

(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)