**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet
22. fejezet: **Lila, mint a halál

Lelki szemeim előtt láttam a konyhai jelenetet a megnyúzott emberről, a tűzörvényről, és arról a borzalomról, ami szétrágta.

Tucker úgy bámult rám, mint egy megszállott, de intett, hogy folytassam.

- Összegezhetem? - kérdeztem teljesen szükségtelenül, mindhármuk figyelmének kereszttüzében, megkezdve végtelennek tűnő fel-alá járkálásomat.

• Bridget alkut kötött egy démonnal a tudásra, aminek egy része, a jövőlátás Rebeccánál landolt. Elhagyta a lányát…
• Négyéves korában.
• …egyiptológusként talált valamit, amit nem értett, ezért hajtotta a tudásvágy, kutatni kezdett… tesztelni, kérdezni, válaszolni, és ez vezetett ide. A földalatti királyságok legendái ismertek. Volt esetleg Egyiptomban egy ilyen helyre utaló nyom?
• A földrengés történelmet írt, azt mondják a civilek. De ez csak a takaró teteje - kacsintott mellé.
• Tehát egy ősi birodalom egy földrengés következtében elsüllyedt. Járt ott? - Tucker kérdezés közben oda-vissza pillantott ránk, égő narancsvörös szemei szinte csíkot húztak egy-egy hangra.
• Oda nem lehet lemenni. Csak a hieroglifák beszélnek róla. Amit nem, vagy rosszul értelmeznek. Például hogy nem az számít, mit írtak oda, hanem, hogy mit nem.
• Elég sok minden nincs a falakra írva. - Tucker komolyan elismerte, hogy nem érti, miről van szó.
• Nézz körül, a tér beszél - intett körbe Jade, és én is körbenéztem a távoli sötétségbe. Csak mi vagyunk itt, körülöttünk a nagy semmi, egy pusztaság, és azon túl valami nagyon sötét. Akkor esett le.
• Nem a hieroglifák számítanak, azok színesek, mint a világunk. A színtelen, kitöltetlen részek a valódi üzenet, az az írás.
• Inverz szöveg?
• Egy rég elfeledett nyelv. Kódolva. A történetek színesek, olyanok, amilyennek a halandók emlékeztek rájuk. Egy eltemetett korról. - Jade szentimentális merengése azt a benyomást keltette, mintha csak visszaemlékezne évezredekkel ezelőttre.
• És maga elolvasta.
• Sakál és macska ugyanazt az apát szolgálják. A macskáé a kilenc élet. Főnixet játszik a Föld, nem első nagy ciklus, Ciklus a ciklusban, ahogy idő a térben egyenrangúak lesznek egymásban.

Visszanéztem a sík határára, körbefordultam, de a horizonton minden egybeolvadt a sötétséggel. Az energiája pusztító, kegyetlen, és bármilyen bagatell, nincs más szó rá, mint hogy gonosz. Az üres részekben van elrejtve az igazság; minden, amit körbevesz, csupán az általunk felfogott valóság, mert azon túl valami borzasztó dolog van. Valami, amit a sejtjeimben éreztem, hogy jól ismerek. A mágia lakta univerzumba ennek is van bejárása. Aki pedig a köztes térről ír, a halandók nyelve mögött, Ő az, aki mindent ért. Bárki is alkotta, értette a dolgát, nem bízta civilre a tudást. Csak olyan tudja elolvasni, aki olyan, mint ő maga… vagy eladta a lelkét a képességért.

• A sakál Anubis - zökkentett vissza Tucker, láthatóan Jade-del együtt.
• A macska Bastet - tettem hozzá bólintva, és egy kelletlen vállmozdítással elfordítottam a tekintetem a horizont sötétjétől.
• De ha Anubis és Bastet testvérek, és Anubis az alvilág ura, hogy lehetne a halál az apa? - Társam itt bizonyult felkészületlennek a témában, nem úgy, mint én. Jóllehet magam is csak egy ilyen könyvvel rendelkeztem, és merő kíváncsiságból olvastam el. Sokszor.
• Az emberek szeretnek történeteket írni. Némelyik egész jól megközelíti a valóságot, némely pedig csupán annyira igaz, amennyit fel tudott fogni belőle.
• Többgenerációs istenek - böktem ki. - Mindig is úgy gondoltam, hogy a keresztény Isten és az angyalok hierarchiája hasonlít a sokistenhitek generációs felépítéséhez. Bár nem mentem bele sosem. - Őszintén leegyszerűsítve vállat vontam. - De végül is, sosem tudtuk pontosan, honnan erednek. Vannak.
• Na és az Ő-félék? - Jade ugyanazzal a nyaktekeréssel, csak most vidámabban fordult a démonomhoz, aki csak mosolygott, mint akit méltatlanul dicsérnek, noha elismerés nem volt a nő előadásában. Tucker is elbillentette a fejét, bár kétlem, hogy a nyomozói rutin volt segítségére.
• Fogalmam sincs, hogy jönnek a démonok a képbe - vallottam be.

Jade az asztalra nézett, sóhajtott, mint aki feladja és megpróbál türelmes maradni, mégis sértetten vetette oda összeszedett monológját, ami eddigi viselkedésében az első ijesztően normális és egyben fenyegetően tényközlő volt.

- A mágia tértágulásra kényszerít egy olyan síkot, mint a mi háromdimenziós kis földi világunk. Ott van mindenhol körülöttünk, közted, köztem, köztünk, annak a semminek a membránjaiban, ami kitölti a terünket, térfogatunkat. Mintha a párhuzamos síkok mindegyikén jelen lenne, csak abban nem, amiben mi létezünk, de ez nem volt mindig így. Az a világ, amit mi ismerünk, mindenhol máshol tágabb, nagyobb; egy ilyen szűk helyen, egy ennyire korlátolt fizikai törvényekre szorított helyen nincs tere. Az istenek léteztek, a szörnyek léteztek, a csodák megtörténtek. Egy kor, ami szinte teljesen kitörlődött az emberi tudatból egyetlen éjszaka alatt, amikor a mágiát száműzték. Az istenek két generációja érintkezett a világgal, az ősi és az új istenek. Az egyiptomiak már szinte csak az újakra emlékeztek, akik a szöveg szerint vallásokat teremtettek az emberekkel, és abból az energiából vegetáltak, amik a különböző vallási vonalakon - ujjaival bábjátékost imitált - befutottak.

Na már most, egy olyan entitás, ami isteni erővel bír miért is szorult halandó energiára? Mert amikor átvették a beszűkült kis világunk felügyeletét, magukat is elvágták attól a közegtől, ami a létfenntartásukat biztosította. Egyiptom területén helyezkedik el az… egyik pont, ahonnan a mágia száműzésének folyamata kiindult. Eddig értettem meg, mert eddig egyértelmű volt a szöveg, de utána olyan rébuszokban fogalmazott, amit millióféleképpen lehet értelmezni, és mind megállja a helyét. Felnézett, és pislogás nélkül idézte:

A Hold teli, mint a testvérei, lila, mint a halál. Napfényben ragyog a sötétség, és sötétben szikrázik fel a csillag. Élet és Halál jó barátok, párhuzamosak az időben, nem kergetik egymást. Lila hullám és ragyogás, hármat koppan az óra. Négyen vannak, egy éteri. Vörös és fekete. Vörös és fekete felhők, elveszett a Nap, futni kell. Minden koppanás utolsó, gyűrűn utazó hírnök jön a démonok földjére tanítani.

Hold és Csillag.
Lila és fehér.
Harmincnyolc.
Ébred a föld, és nem tehetsz semmit, a szelekció megkezdődött.

Leesett állal bámultam, de semmit nem értettem, mert tényleg annyi mindent jelenthetett.

- Ez volt a mágia száműzése?

• Az üzenő… nem helyezte el időben a szöveget. Az a millió lehetőség a jelentésére épp annyira lehet epilógus, mint amennyire prológus. - Ekkor Jade megvilágosodott átszellemültséggel felállt, közelebb lépett, és játékosan megfenyegetett - Nagyon bírom magát! Igazi tehetség!

Megfogtam a kezét, és finoman eltoltam az arcom elől, valamint hátráltam egy egészséges személyes tér visszanyerésére.

- Persze hogy se nem múlt, se nem jövő! „Nem első nagy ciklus, Ciklus a ciklusban, ahogy idő a térben egyenrangúak lesznek egymásban. - Tuckerre, majd rám pillantott. - Minden tér, egy időben, de nem minden idő egy térben! Csak rangjuk egy, sakál és macska, ugyanazt az apát szolgálják!” - idézte saját magát lelkesen, hogy értjük-e már. Értettük.

A párhuzamos síkok, amikben létezett a mágia, egybekelnek a miénkkel, kitágul a tér, a fizika törvényei kiegészülnek, megváltoznak, és a régi világ egyesül az újjal. A ciklus a ciklusban olyan, mint a szappanbuborék a szappanbuborékban: egy ponton közös a faluk. Ahogy a régi világ elsüllyedt, úgy fel is emelkedik.

Sakál és macska ugyanazt az apát szolgálják, aki a halál. Az elsüllyedt világok egy halott korból térnek vissza.

- Becsapni az időt - ismételte Tucker hangosan. - Zombiapokalipszis múmiákból?!

A következtetés abszurd realitásától minden jelen lévő emberivadék nevetésben tört ki.

- Bírom magát! - mosolygott elégedetten. - Nem csoda, hogy a lányom megbízott magában.

• Erre térjünk vissza később! - legyintett Tucker, féloldalasan ülve a széken, egyik karját átvetve a háttámlán, másikkal az asztalon, melyről ismét Jade-re nézett. - Hogy jött ehhez az egészhez a gyilkolás?
• Kimondta! - csapott a saját homlokára a nő. - Nem megmondtam hogy nem öltem? Belehaltak, az tény. - Lassan, háromszor csapta össze a tenyerét Tucker arca előtt, hogy szájbarágja neki. - Hármat koppan az óra. Minden koppanás utolsó. Négyből egy éteri. Harmincnyolc.
• Élő, halott, élőhalott - segített ki minket a démonom.
• Három állapot, amibe halandó kerülhet - bólintottam, nem mintha az elmém egy része ne röhögött volna sikítva az élőhalott gondolatától. Nem volt vicces. - A balzsamozás és a mumifikálás ön szerint a mágia visszatértekori feltámadásra készített fel? Ciklus a ciklusban? Az idő becsapása? Minden tér, egy időben.
• A MOST! - kiáltotta Jade, felemelt karokkal.
• Három fizikai, egy éteri, tehát három hús-vér személy, és egy… valami.
• Hát nem a Szentlélek, az biztos.
• A lényeg, hogy az idő becsapásához a lelket, tudatot és testet meg kell kötni az időben; az élet és halál ciklusát kellett megszakítani. Ez a szertartás volt a mumifikálás. Az alanyoknak élniük kellett, amíg a szertartást befejezték, csak utána halhattak meg. Ha a mágia visszatér, az ő haláluk előtti pillanata lesz a mi MOST-unk. Pre-egyiptomi Nekromancia egy univerzális tér-idő folyamatban.

Kész őrültség. Igen, tiszta sor, hogy Jade-et bezárták. Egy több ezer évvel ezelőtt élt egyiptomi… mi, mágus? feljegyzései egy magikalipszisről, ami nekromancia és démonsík ránkszabadulásával kezdődik, majd helyreállnak benne az erőviszonyok.

És mégis egy démonnal a hátamban menekülök Smith ügynök elől.

• De mi volt a szertartás? Mivel ugrik időt a halálon keresztül? - Tucker annyira belelendült a nagy igazságba, hogy csak az érdekelte: látja. Minden kétséget kizáróan elhitte, hogy látja az igazságot minden szóban.
• Mágia nélkül sosem fogja megtudni - néztem értetlenül a nőre, mire ő egyet tapsolt, és csalódott „Na tessék!”-et intve visszaült a székére. - Elveszett a részletekben. - A ténymegállapításomat gőgös horkantással igazolta.
• Ez sem kevésbé kellemetlen, mint elveszni az időben. - Durcásan kisöpört egy hajtincset a homlokából.
• Miért tűnt el a mágia, és miért jön vissza? És hogyan történik ez egyáltalán? - Tucker tőle szokatlan módon az asztal mellé fekvő Rel egyik hátrahajló szarvára tette a kezét. Szerintem megfeledkezett arról, hogy nem kutya van mellette, amivel a komfortérzetét visszanyerhetné.
• A felismerésekhez kutatni kell, az elméleteket bizonyítani vagy cáfolni, ez vezet az igazsághoz. Ha eljutottam volna addig, talán nem is itt lennék. Ennyit tudtam meg.
• Van négy kulcsszereplő, akikből egy nem is ember, és ezek dolgoznak… - leesett a nagy büdös tantusz - … évezredek óta.
• A hiba az ember. Mindig is az volt. Nincs egyensúly. Nincs igazság. Világégés.
• Simán elhiszem, hogy ez a visszanyaló fagyi - Tucker még meg is kocogtatta a csavart szarvat, mielőtt felállt -, elvégre... Hé! Én már csak tudom, mire képes az ember a hatalommal, maga meg, hogy a megszerzéséért mire nem vetemedik. A bailiffet is megértem, ha ezt nézzük. Mi magunk vagyunk az élő példánk arra, mit tud tenni vele az ember, vagy az mit tesz az emberrel. Még a természet egyensúlyát sem tiszteljük, az igazságnak meg szinte semmi ereje.

Visszanéztem új társamra, és a szemében a korábban sosem látott egyetértésre bólintva elmosolyodtam.

- A lila hullám után valami nagyon ellentmondást nem tűrő kor következik.

• Mint egy tisztító tűz - bólogatott ő is. - És mint tudjuk, amíg a sötétség nem harapódzik el teljesen, addig a fény sem gyúl ki.
• Hold és Csillag. - Jade csettintett, majd rám mutatott. - Ideje menni. - Egy pillanatra oldalra sandított, majd vissza rám. Először értetlenül néztem körül, aztán ijedten ugrottam közelebb a körülöttünk mostanra szűk kört alkotó sötét gyűrűben.
• Mi a franc?! - Tucker is ugrásra készen pördült körbe, noha ugrani nem volt hova. Az alaktalan feketeség elnyelte körülöttünk a tájat, sötét nyúlványok csaptak ki és ragadták meg a vállam és csak az ijedség mentett meg attól, hogy berántson. - Sarah! Ebből építetted fel a síkot, nem?! - Mire azonban megpördült a válaszért, két másik csáp kapott felém, egyik a jobb lábamra, a másik a tarkómra tapadva, be a bőr alá, a csigolyáim közé, a tudatalattim után kutatva, az agyam legsötétebb szegletéből táplálkozva. Valahol odakint Tucker tágra nyílt szemekkel ugrott el az először a derekamon, majd a gerincem mellett, a bordáim alatt, rekeszizmomat keresztüldöfő fekete nyúlvány elől.

Éreztem, hogy emészt a sötétség, amit megidéztem… Ami belőlem áradt, az most visszatér.

Egy váratlanul erős rántást éreztem a csápok felől, majd kemény kőpadlóra zuhantam, vért köhögve, mégis sértetlenül. A dörömbölés kellemetlen zúgás volt a számtalan lélek emlékének heves suttogása mögött. Érezve, hogy a valóságunk síkján elég nagy bajban vagyunk, megráztam a fejemet, és Jade széles mosolyára bandzsítottam először.

- Idő kell megérteni az időt. Meg kell érni a tudásra, az pedig…

• …idő - nyögtem, szédelegve és Tucker karját támaszul használva a talpra álláshoz.
• „Tudni véltük, hogy tudunk. Aztán rájöttünk, hogy csak azt hittük, hogy tudunk, és ez az egyetlen felfedezés vezethet csak az igazsághoz.” Ismeretlen szerző - tette hozzá a démonom.

Megráztam a fejem; a kitisztuló érzékeim pedig sietségre ösztönöztek.

- Mi van Oldwood démonával?

• Vért a vérért. Etesd a farkast. - Ez volt az utolsó, amit Jade el tudott mondani, mielőtt a bailiff betörte az ajtót. Rel azonnal támadásba lendült, csápjai végén kinyílt tüskékkel rontott az öltönyös férfire, míg az ápolók berontottak a sarokba borult hadakozók nyomában. Jade-t lefogták, elhurcolták, de még Tuckert is nyakon szúrták egy tűvel, és egyre zsibbadó testtel mind nehezebben és nehezebben vette fel a harcot az ápolókkal.

Az utolsó dolog, amit meg tudtam tenni, hogy a démonom felé fordulva eggyé válok vele egy sötét sugallatban, és eltűnök.

Lebegtem az időtlennek tűnő vaksötétben, és tudtam, hogy hiába kapták el Tuckert, sem vele, sem Jade-del nem tehetnek semmit a bezáráson kívül. Az ő szerződésük érvényes, rám pedig még várt egy nyomozó, akit már sejtettem, hogyan fogok megtalálni.

(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)