Mike Flanagan igen szép karriert futott be a horror műfajában. Jól látható a munkásságában, hogy ő nem egy átlagos horrorendező és tényleg igyekszik (egy-két gyengébb alkotást leszámítva) arra, hogy megrémissze a nézőközönségét. Megmondom őszintén nekem kicsit hullámzó volt a megítélésem vele kapcsolatban. A Hush és a Ouija: A gonosz eredete című filmjeit kifejezetten utáltam. Aztán jöttek a Stephen King adaptáció és persze a The Haunting of Hill House, amivel helyrebillentette a lelki békémet. Különösen azért örültem ennek, mert 2013-ban készített egy filmet, amihez viszonyítva nem értettem a fentebb említett, általam annyira utált alkotásokat. Ez volt az Oculus.

Az Oculus főszereplői egy testvérpár: Kaylie és Tim. Az életük megrontója pedig egy tükör. Kaylie úgy dönt, hogy az elmegyógyintézetből frissen szabadult öccsével karöltve nekifognak és elpusztítják ezt a gonosz tárgyat, ami tönkretette az életüket. Nem mellesleg be akarják bizonyítani, hogy nem az ő fejecskéjükkel van a gond, hanem bizony a tükör minden bajuk okozója. Ám, hiába tudják, milyen nehéz fába vágták a fejszéjüket, a rettenet csak ezután következik.

Gyilkos tükör, azért valljuk be nem egy olyan kiindulópont ez, ami feltétlen hiteles és tényleg rémületes horrort eredményez. Legtöbb esetben olcsó ijesztgetéseket kapunk az ilyen esetekben és habár lehet szórakoztató a végeredmény, azért nem ragadnak meg hosszabb ideig a látottak az emberben. Mike Flanagan is tudta ezt, viszont képes volt arra, hogy egy másik szintre emelje a rémisztgetést. Ez pedig bevált.

A tükör simán elférne Annabelle baba mellett a Warren házaspár házi parabarlangjában. Nem ma kezdte az emberek megőrjítését és egészen iszonyatos dolgok történtek körülötte. Kaylie és Tim is megtapasztalták már a hatását és jogosan szomjaznak a bosszúra. Ám mégsem ennyire egyszerű a képlet. Ugyanis, mit csinál egy tükör? Visszatükrözi azt, ami elékerül. Gondolhatjuk azt, hogy ez a tükör manipulálja az áldozatokat, de olyan biztos ez? Nem tudhatjuk. Az is lehet, hogy csak olyat mutat meg, ami amúgyis benne volt abban, aki belenézett. Roppant érdekes és elgondolkodtató alapfelállás. Mindehhez hozzájön a gyermekkori traumák, a diszfunkcionális család feldolgozatlanságának kihatása a felnőtt életre problémaköre, ami szintén ad elég agyalnivalót a nézőknek. Lássuk be a magunkkal hozott minták és a múltunkkal való könyörtelenül őszinte szembenézés nem egy olyan dolog, amivel könnyű megbirkózni és az se biztos, hogy valaha sikerrel járunk. A két testvér is ezt jelképezi: Kaylie a harcos, aki megpróbálja a lehetetlent, míg Tim inkább menekülne és csak sodródik az árral.

Ami azonban még ennél is jobban tetszett az a különböző idősíkokon történő cselekmény bemutatása. Flanagan sokáig elválasztja egymástól az idősíkokat. Láthatjuk, mi történt a testvérekkel gyerekkorukban, egy borzasztó tragédia bontakozik ki a szemünk előtt. Ám a rendező aztán úgy dönt, hogy elmossa a határokat. Ettől kezdve már nem lehet tudni, hogy mi, mikor történik. Tökéletesen összemossa a cselekményt, ezt pedig tökéletesen meg is tudja valósítani, hála a nagyszerű vágásnak. Ennek köszönhetően teljesen elszabadul az őrület, egyre inkább magával ragad minket a paranoia örvénye és nem lehet tőle szabadulni. Látszik, hogy Flanagan rajong H.P. Lovecraft munkásságáért és majdnem sikerül neki a hibátlan tisztelgés. De csak majdnem és ez sajnos sokat levon az összképből.

A színészi játék terén akadtak problémák. Ez alól kivételt képez Karen Gillan és a fiatal énjét alakító Annalise Basso. Ők zseniálisak voltak. A fiatal Tim szerepében Garrett Ryan is hozza a kötelezőt, viszont Brenton Thwaites bántóan gyenge. Ám nem ezért nem sikerült a tökéletesség Flanagannek. Nagyon jó, hogy a kozmikus horror irányába ment el, viszont túlságosan tartotta a kontrollt. Nem engedte el a gyeplőt és nem adta át a filmjét a teljes őrület terepének. Voltak nagyon jó irányok, de aztán valahogy megijedtek a teljes elborultságtól, pedig a téma és a műfaj indokolta volna ezt. Gondoljuk csak zseniális Az őrület torkában című Carpenter filmre. Ha Flanagan teljesen maga mögött hagyta volna a kliséket és a mainstream vonalat, na akkor lett volna igazán ütős az Oculus.

Összeségében még így is, minden gyengesége ellenére magasan az átlagos horrorvonal felett áll ez a film. Ha merészebb lett volna és tényleg egy szűk közönséget célzott volna meg az alkotásával, akkor igazán maradandót alkothatott volna. Tudom, túl sok a volna... Mindenesetre én szeretem ezt a filmet, mert Flanagan tényleg igyekszik halálra rémíteni a nézőit, nagyon jó volt az idősíkok összemosásának megoldása, valamint Karen Gillian játéka. Mindenképpen érdemes a figyelemre az Oculus.

Pontszámom: 7/10

IMDb | mafab