Erle Stanley Gardner neve ismerősen csenghet a krimiszerető olvasóközönség előtt. Neki köszönhetjük Perry Mason figuráját, aki maróan cinikus, de nagyon szerethető és mindig az igazságot kérlelhetetlenül kereső alak. Gardner nem alkotott sosem olyan furmányos történeteket, mint Agatha Christie vagy Sir Arthur Conan Doyle, viszont remek tárgyalótermi krimiket írt. Nem csoda, hiszen több mint 20 éves ügyvédi gyakorlata volt, így roppant hitelesen tudta megalkotni a történeteit. Fordulatos, feszült, érzelemmel teli és izgalmas csatákat írt meg, viszont nem sokat lehetett megtudni a karaktereiről. Itt jön be a képbe Rolin Jones és Ron Fitzgerald párosa, akik többet akartak egyszerű adaptációnál, ezért megírták a karakterek eredettörténetét. Az HBO pedig berendelte és elkészítette a nyolcrészes, Perry Mason címre hallgató sorozatát. Nem is tehettek volna jobbat.
A cselekmény egy borzasztó bűnténnyel kezdődik. Elrabolják a Dodson házaspár kisbabáját és váltságdíjat követelnek érte. A házaspár mindent megtesz annak érdekében, hogy visszakapják a kisfiúkat, de már késő. A kisbabára holtan találnak rá, felvarrt szemekkel. A bűncselekmény az egész várost megrázza és mindenki igazságot akar. Perry Mason magánnyomozó feladata, hogy kiderítse, mi történt a kisbabával. Aztán ahogy egyre inkább haladunk előre az időben, úgy válik minden egyre bonyolultabbá és Mason azon kapja magát, hogy nemcsak saját megváltása, hanem egy nő élete is az ő kezében van.
A Perry Mason sorozat a klasszikus fordulatokat használja, de mégis teljesen újnak hat az egész. Ez nem a régi noir stílus lemásolása, hanem teljesen új kosztümbe való öltöztetése. Van itt minden a korrupt zsaruktól és rendszertől elkezdve, az ingatlanspekuláción, bordélyházakon és biznisz alapon működő magánegyházakon át, a fanatizmussal bezárólag minden. Mindez a 30-as évek Amerikájában elhelyezve világválságot és világháborút követően. Mégsem lehet azt mondani, hogy a sorozat közhelyes lenne. Igen, építkezik ezekből, de nagyon jól használják őket és lebilincselően izgalmas történetet alkottak meg belőlük, amit szétfeszítenek az érzelmek és az indulatok. Nagyon ügyesen építették fel a cselekményt, jól összehozták a szálakat és a karaktereket is nagyon jól mozgatták. Nem egy folyamatosan kapkodó, üldözős és zaklatott hangvételű sorozatról van szó (bár akadnak ilyenek is benne), hanem sokkal inkább a mondanivaló, az érzelmek és a felszín alatt fortyogó indulatok uralják az egészet. Ennek megtestesítője pedig maga Perry Mason.
Masont Matthew Rhys kelti életre és baromi jó munkát végzett. Imádtam ezt a mindig gyűrött, , mocskos, cinikus, de hatalmas igazságérzettel bíró alakot, aki már rég elveszítette az emberiségbe és önmagába vetett hitét. Ráadásul a karaktere nagyon emberi, tehát nem az a menő nyomozó, akihez hozzászoktunk. Ő nem egy Philip Marlow. Semmi elegancia nincsen benne és sokszor vall kudarcot, de ettől válik az egész olyan hitelessé. Ettől lesz Perry Mason egyedi. A sorozatban nem csak az ügy felgöngyölítése, a rendszer bemutatása, a nyomozás izgalma a lényeg, hanem Perry Mason karakterfejlődése. Az, ahogyan a részeges, kiábrándult figura megtalálja élete célját és hivatását.
A többi szereplőre sem lehet panasz, különösen imádtam Juliet Rylance-t Della Street, valamint Chris Chalk-ot Paul Drake szerepében. Della egy elhivatott, tűzrőlpattant, kemény nő, aki sajnos rossz korba született, de mindent megtesz azért, hogy ebből a lehető legjobbat hozza ki. Paul Drake-t nem kímélte az élet, de sziklaszilárd keménysége miatt mindent képes átvészelni. Kissé nyers, de nagyon szerethető figura. Érdemes megemlíteni még E.B. Jonathan figuráját, akit a zseniális John Lithgow alakít, valamint az Emily Dodsont játszó Gayle Rankin-t. Ő egyszerűen elképesztő az önmagát marcangoló, a fájdalomba majdnem beleőrülő édesanya szerepében. És persze itt van még Lili Taylor, Stephen Root, Andrew Howard, Tatiana Maslany, Justin Kirk és a személyes kedvencem, Shea Whigham (Pete Strickland karaktere igazán figyelemre méltó).
A sorozatot tehát ügyesen építették fel, a közhelyekből nagyon jól építkeztek, baromi jól nézett ki az egész, jó volt a zene és igazán jó szereplőgárdával dolgoztak, akik meg is hálálták a szerepeltetésüket. Vannak persze kisebb megbicsaklások a történetben és néhol a fókuszpontot is elveszítik, de szerencsére hamar visszatalálnak a jó irányba. Ami a lezárást illeti, szerintem sokan meglepődtek rajta, mert nem olyat kaptunk, amit egy ilyen műfajú alkotástól megszokhattunk. Én azt mondanám, hogy ez jó és rossz is egyben. Én mindenképpen hiányoltam, hogy a főszálat nem vitték végig rendesen és túlságosan elmentek az érzelmi irányba. A darkos felütést követően pedig nem merültek el eléggé a mocsokban, pedig ez a műfaj igazán elbírta volna. Ugyanakkor mégsem bánom ezt, mert igazán érdekes lett a vége (a záróbeszéd nagyon erős), mint ahogyan maga a sorozat is. Lehet rajta tépelődni, gondolkodni. Különösen igaz ez Mason esküdtszékhez vonatkozó lépése esetében. Szerintem ez egy nagyon jó vonal volt, mert megmutatta, hogyan látja a karakter a rendszert és azt is, hogy ő még hol helyezi el saját magát ebben az egészben. Érzelmileg is képesek bevonni a nézőket és a mellékszálak pedig igazán jóra sikerültek. Sőt, sok esetben érdekesebbek voltak, mint az eredeti vonal.
Összefoglalva tehát, nagyon bírtam a Perry Mason sorozatot. Szerettem a filmnyelvét, a képi világát, a hangulatát, a karaktereket és az egész érzelmi hullámvasutat, amire felültettek. Remélem tényleg a krimi reneszánszát élhetjük a következő időkben. Imádom ezt a műfajt és ezt a világot, alig várom a második évadot és a hasonló alkotásokat.
Pontszámom: 8/10