Az underground és a független filmgyártás olyan tekintetben mindig előnyben lesz a mainstream és közönség kedvenc produkciókkal szemben, hogy folyamatosan képes valami igazán újat és egyedit mutatni, ami lényegesen elüt a nagy átlagtól és az unásig ismételt sémáktól. Ez pedig hatványozottan igaz az ebben a szellemiségben készült horrorfilmekre és thrillerekre. Ebben a kategóriában készítette el Nicolas Pesce író-rendező debütáló filmjét, ami a 2016-os Anyám szeme (The Eyes of My Mother) volt. Aztán ezzel a stílussal szöges ellentétben dobta össze Az átok háza című förmedvényt, ami már azonnal 2020 egyik legrosszabb filmjévé avanzsált. Ami már csak azért is lehet dühítő, mert még előtte, 2018-ban Pesce elkészítette a Piercing című filmjét, ami az Anyám szeme nyomvonalán haladva egy a mainstreamtől nagyon távol álló és sokkal egyedibb hangvételű produkció lett. Ehhez Pesce nem is választhatott volna érdekesebb alapanyagot, hiszen filmje Ryû Murakami regénye alapján készült, akinek egy másik könyvéből korábban Takashi Miike készítette el a méltán híressé és hírhedté vált Meghallgatást. De vajon Pesce mit tudott kihozni Murakami szellemiségéből?

Történetünk főhőse Reed (Christopher Abbott), egy fiatal, jóképű üzletember, akinek látszólag mindene megvan. Jó állás, szép lakás, szerető feleség és egy gyönyörű kisbaba. Ám Reed nem elégszik meg mindezzel, ugyanis ezek mind lényegtelennek tűnnek ahhoz a vágyhoz képest, ami már régóta mardossa őt belülről; az ölés vágya. Már jó ideje fantáziált a tökéletes gyilkosságról, rengetegszer eltervezte magában, és alaposan elő is készített mindent. Kinézte a tökéletes hotelt, a megfelelő szobát, és el is próbálta párszor a nagy eseményt. Az áldozatnak prostituáltnak kell lennie, és ennek érdekében be is telefonál egy escort céghez, akik kiküldenek neki egy lányt. Igen ám, csak amikor elérkezik a nagy pillanat, szép lassan nyilvánvalóvá válik, hogy van egy kis gubanc. Ugyanis úgy tűnik, hogy a kiérkezett lány, Jackie (Mia Wasikowska) talán még sokkal zavarodottabb, mint Reed, és ez az apróság alaposan felforgatja a férfi terveit.

Nos, azt már a legelején kijelenthetjük, hogy a Piercing egy nagyon egyedi darab. A történet már alapjáraton egy remek pszicho-thriller ígéretét hordozza magában. Adott a gyilkos hajlamokkal megáldott főhős, akinek a szemszögéből követjük végig az eseményeket. Amolyan Amerikai pszichó stílusban, és Reed-ben van is egy kevéske Patrick Bateman-es vonás, igaz, nála jóval visszafogottabb és félénkebb, de a gyilkolás iránti szenvedély és fantáziálgatás hasonló. Aztán betoppan az áldozatjelölt, aki viszont sokáig bizonytalanságban tartja Reed-et, és minket nézőket is, hogy az ő elmeállapota mennyire lehet súlyos, illetve, hogy mennyire fogja fel azt, hogy mibe is keveredett. Mindez tökéletesen meg is teremtene egy feszült adok-kapok felállást a két zakkant főhős között, ám Pesce itt nem állt meg, és az egész összképhez hozzáadott egy jelentős adag szürrealizmust. Ez köszönhető annak, hogy a cselekmény szerves részéhez a legnagyobb természetességgel vegyülnek hozzá Reed látomásai és kényszerképzetei. Ezeknek a skálája eléggé széles, kezdve az olyan apróságokkal, minthogy többen is buzdítják őt a gyilkosságra (köztük a saját újszülött gyereke is), egészen odáig, amikor már undorító, rovarszerű rémálomképződmények másznak az arcára, és korábbi szörnyű események elevenednek fel előtte újra. Amikor pedig már Jackie is egyre aktívabban bevonódik a történésekbe, az sem sokat könnyít a helyzeten. Bár ezek a szürreálisabb epizódok nem fordulnak elő olyan nagy gyakorisággal, mindig csak finoman adagolva érkeznek, de így is meghatározzák a film teljes hangvételét.

Ehhez pedig egy igazán életteli hangulat társul, ami egyben tökéletes múltidézésként is működik. Alapjáraton a hetvenes évek európai horrorfilmjeinek és a régi, sárgafedeles ponyvaregények világát idézi meg a film mind képi világában, mind pedig zenéjében. A képi világ ehhez mérten kicsit kopottas és sötétebb árnyalatokkal dolgozik. A belső terek nagy igényességgel vannak összerakva, akárcsak mint néhány festmény, vagy képek pár régi katalógusból. Az épületek külső látképeit viszont makettekkel oldották meg, amiknek építészeti stílusa nem nagyon hasonlít egy jól megkülönböztethető irányzathoz sem. Ez egyrészt növeli a film szürreálisabb mivoltát, részben pedig nehezíti a történet időben való elhelyezését. Ez utóbbit olyan apróságok is alátámasztják, mint a modern, huszonegyedik századi vívmányok teljes hiánya. A díszletek és kellékek valóban inkább idéznek meg egy elvontabb hetvenes éveket, de a pontos évszám végig homályban marad. A zene is ezt a világot idézi meg, ami több régi ismert és kevésbé ismert szerzeményből van összeválogatva. Többek között felcsendül a filmben a Mélyvörös és a Tenebre főtémája is. Úgy tűnik nem csak Tarantino jó szokása a nagyoktól kölcsönözni, de szerencsére hozzá hasonlóan Pesce is jó érzékkel használja fel ezeket a zenéket, mindig a legalkalmasabb jelenetekhez. Persze egy ilyen történethez ezek a külsőségek csak mellékes adalékok lehetnek, és mit sem érne az egész, ha nem lenne két erős főszereplőnk is. És szerencsére Christopher Abbott és Mia Wasikowska kettősénél pontosan ez a helyzet. Mindkét színész tökéletes választásnak bizonyult, és a kémia is fantasztikusan működik közöttük. Mind Abbott, mind Wasikowska kimagasló alakítást nyújtanak, de főleg Wasikowska az, aki igazán kiteljesedik kettőjük közül, és egyértelműen ez élete egyik legjobb szerepe. Abbott figurája viszolygást keltő ugyan, de mégis tudjuk sajnálni, és valahol, valamilyen szinten még szorítani is neki, míg Wasikowska karaktere egy igazán kedvelhető, aranyos lány, akinek mégis nagy erotikus kisugárzása van és egyben veszélyesen kiszámíthatatlan is. A közös jeleneteikben pedig valósággal izzik a levegő a két színész között.

Ugyanakkor azt is mindenképp le kell szögezni, hogy a filmet egyedi és szürreális hangvétele valóban rendkívüli darabbá teszi, de legalább ilyen nehéz a befogadása is. A történetvezetés lassú és ráérős, ami alapjáraton próbára tehet sokakat, de mindez még meg is van spékelve pár eléggé elvont és kizökkentésre alkalmas pillanattal. Ez egyeseknek kellemesen felkavarhatja a komótosan csordogáló történetet, mások viszont nem nagyon tudják majd mire vélni ezt az őrületet. A film következetesen játszik az idegeinkkel is, ami a lezárás felé talán már kicsit túlnyújtottá is válhat. Ez ténylegesen az a kategória, hogy valakinek vagy bejön, vagy nem. Véleményem szerint ez mindenképpen egy érdekes színfolt a horrorfilmek és thrillerek világában, ugyanakkor még érződik rajta, hogy ez csak Pesce második filmje. Nem kevés ambícióval, és őszinte lelkesedéssel van megáldva, de még nem olyan erőteljes ahhoz, hogy igazán emlékezetessé váljon. Egy kellemes kis őrült hullámvasút ez, amit az arra fogékony nézők akár többször is meg tudnak nézni (lehet nem is árt a jobb megértéshez), de igazi klasszikus nem lesz belőle. A továbbiakban pedig reméljük, hogy Nicolas Pesce marad tovább ezen a vonalon, mert az már nagyon jól érződik, hogy ez az ő igazi zsánere, és Az átok házához hasonló fiaskókat hagyja a fenébe.

6/10

IMDb | mafab