Mint ahogyan minden műfajnál, úgy a horrornál is vannak olyan ágak, amiket csak azért nézzük, mert jól elmulatunk rajta. Nincs különösebb elvárás, nem kell most a mélyebb mondanivaló sem, csak egy jó kis horrort szeretnénk megnézni. Amikor egy olyan filmről hallok, mint a Polaroid, akkor már tudom, hogy ezt most csak a műfaj miatt fogom megnézni, pusztán szórakozásból. Ugyanakkor ha már nem igyekeztek a horror mélyebb berkeibe belemászni, akkor elvárom, hogy jól és tényleg szórakoztatóan használják a műfaj elemeit. Lehet felszínes az alkotás, ha jól összerakták és leköti a figyelmemet abban a másfél órában.

A történet szerint van egy régi fényképezőgép, amivel ha lefényképeznek, akkor neked kampó. Ez a gép kerül Bird tulajdonába, akit nagyon érdekel a fotózás, mely szenvedélyét nem a telefonjával szereti kiélni, ezért mindenhova hurcolja magával az új szerzeményét. Ahogyan az lenni szokott le is fényképezi a haverjait, akik aztán halomra hullanak. Eljön hát az ideje a nyomozásnak, hogy megmentsék magukat a rejtélyes árnyéktól.

Lars Klevberg 2015-ben készítette el az azonos című kisfilmjét és ez eléggé érezhető a filmen. Nem vette figyelembe azt, hogy ami elég 15 perchez, az nem lesz elég 88 perchez. Nem is tudták rendesen felturbózni a játékidőt. A rendező egyébként a 2019-es Gyerekjátékot is dirigálta ebben az évben és hát azzal se alkotott épp maradandót. Az író Blair Butler pedig a Horror Park szkriptjéért felelt, ami szintén nem mondható nagy durranásnak. Eléggé középszerűen teljesítettek tehát eddig és ezen most sem tudtak változtatni.

Amint látszik az alapötlet sem túl eredeti. Láttunk már ilyet telefonhívással vagy éppen videokazettával. A recept mindig ugyanaz, a filmet mindig ugyanúgy építik fel, de ha három dolog teljesül, akkor nem bánjuk, hogy ugyanazt a sablont nézzük megint. Először is kellenek szimpatikus szereplők, akikért tudunk izgulni és akiknek érdekel a sorsa. Másodszor kreatív gyilkolászást kell prezentálni. Harmadszor pedig kell egy olyan háttérsztori, ami kellőképpen érdekes és izgalmas. Hát a Polaroidnak egyik feltételt sem sikerült jól megugrania.

Kezdjük a szereplőkkel. Tök sablonosak, átlagosak és nem igazán érdekelnek. Még a főszereplő Bird az, aki talán megüti a mércét, de ő sem annyira, hogy nagyon érdekeljen, hogy a végén, mi lesz vele. Elég felületesen lettek összerakva ezek a karakterek, senkire nem koncentráltak annyira vagy tették elég szimpatikussá, így a nézőt nem is igazán érintik, amikor meghalnak. Na de, hogy halnak meg? Mindegyik mindig ugyanúgy. Dögunalom. Elmegy a fény, hall a delikvens valami zajt, aztán jön egy árnyék, kimered az áldozat szeme, majd jön a sikoly és puszipá. Azért ez elég karcsú. Mint ahogyan a háttértörténet is. Pedig ott lehetett volna valami csavart belevinni a dologba, lehetett volna valami nagyon borzalmas sztorit kitalálni, de hát ebből se nagyon lett semmi. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy mennyire nagyon hülyén nézett ki az a gonosz démon...

Nem mondanám feltétlenül, hogy ez egy rossz film lett, mert nem volt az. Voltak azért benne jónak mondható megoldások, de azért nem annyi, hogy az átlag fölé emelje a filmet. Egy-kettő összecsapás érdekes volt, főleg a képek felhasználása. Volt tehát a sztoriban potenciál, mint ahogyan a főszereplő karakterében is. Ugyanakkor csak a felszínt kapargatták és ennél egy kicsit tényleg jobban is megerőltethették volna magukat a Polaroid készítői. Mert nem elég ismerni a műfajt, jó lenne ha hozzá is tennének valamit.

Összességében azt tudom mondani, hogy látszik, hogy a készítők néznek horrorokat és szeretnének ők is részt venni e műfaj alakításában. A baj csak az, hogy semmi egyedit nem tudtak felmutatni, nem voltak elég bátrak és így csak egy nagy adag kliséhalmazt tudtak egymásra pakolni. A végeredmény pedig igencsak sablonos és unalmas lett. Nem lövöm főbe magam az unalomtól ez igaz és nem is átkozódom, hogy megnéztem a filmet, de emlékezni sem fogok rá. Láttam, oké, lépjünk tovább.

4,5/10.

IMDb | mafab