1975

Rendezte: Bryan Forbes

Ira Levin egyik megfilmesített történetéről már olvashattatok. Én személy szerint nem olvastam a könyveit, ám már egy ideje tervezem őket bepótolni. Mindenesetre most itt van egy film, melyet az ő azonos című könyvéből készítettek, és bár érződik rajta a korhoz kötődő, kissé lassú felépítés, és mai szemmel lehet, kissé vontatott, mégis lehengerlő filmről van szó.

Főszereplőnk Joanna (Katharine Ross – Donnie Darko), aki családjával együtt elköltözik a zajos New Yorkból egy kis connecticuti városba, Stepfordba. A várost nagyjából olyannak kell elképzelni, mintha egy hallmarkos tévéfilmből emelték volna ki. Szép, rendben tartott házak, csodás kertek, kedves, nyugodt emberek, és erős kötődés egymáshoz. Legalábbis a nők nagyon egy hullámhosszon vannak. Szinte már túlságosan is.

Joanna természetesen próbál több lenni egyszerű háztartásbelinél, így próbál jó fotós lenni, ami némi utat mutathat neki abban, hogy kiteljesedhessen. Természetesen férje ezt hülyeségnek tartja, azonban újdonsült barátnője, Bobbie arra ösztökéli, hogy valósítsa meg álmait. Ne feledjük, ekkoriban a nők erősen törekedtek, hogy elismerjék őket. A női emancipáció mozgalmának idejét éljük, ami Stepford városát még csak meg sem közelítette.

A nők itt gondosan takarítanak, gyereket nevelnek, és más dolguk sincs, mint eltartani férjurukat. Joanna egyre jobban kezd gyanakodni az itt élő emberekre, ám még ő sem állíthatja meg azt, amit itt már hagyományként őriznek.

A stepfordi feleségek egy nagyon jó kórképet mutat be. Mint korábban írtam, a női mozgalom ekkortájt tört az élre. Ira Levin a Rosemary gyermekében érintőlegesen ugyan, de szóba hozta a nők elnyomását. Itt már konkrétan a fő cselekményszál az elnyomás egy kissé abszurd, ám frappáns megjelenítése (kiemelném Bobbie uniszex hangzású nevét).

Ami viszont nekem a legjobban tetszett, az maga a cselekményvezetés. Igazából konkrét izgalmakat csak a végén kapunk, ám mindvégig jelen van egy kellemetlen érzés. Hiába a sok zöld mező, a tiszta utcák, valahogy az egész hátborzongató egy idő után. A férfiak viselkedése kellően taszító, míg a feleségek nyugalmat sugároznak, ám még ez is ijesztővé válik egy idő után. A színészekkel sincs semmi baj, sőt, a főszereplőt alakító Katharine Ross teljes mértékben hiteles, de a mellékszereplőkkel sincs semmi baj. Egyetlen igazán nagy problémám a gyerekek voltak. Nem a színészek miatt, hanem mert az első negyed óra után szinte nem is látjuk őket, mondhatni teljesen feleslegesek.

Összességében ez egy határozottan jó film, bár ha szigorúan nézzük, ez egy sci-fi-thriller, ám mint mondtam, a horrort igencsak súrolja.

****2004

Rendezte:  Frank Oz

A remake gondolata igencsak merész húzás. Elvégre 2004-re a nők helyzete rengeteget javult, ráadásul a forgatókönyvet egy olyan ember vállalta el, akinek ismertebb munkája az Addams family második része volt, rendezőnek pedig Frank Ozt kérték fel, aki korábban olyan filmeket rendezett, mint az Isten nem ver Bobbal vagy a Rémségek kicsiny boltja, de neki köszönhető a 2007-es Halálos temetés is, ami minden idők egyik legjobb vígjátéka. Ja, és nem mellesleg ő Yoda mester hangja.

Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy egy feszült Ira Levin-könyvet, amely már megélt egy hozzá közel álló feldolgozást, mégis hogyan akarnak ilyen nevekkel újra megfilmesíteni? És itt jön a slusszpoén: a 2004-es Stepfordi feleségek egy jó film lett! Hogy miért? Lássuk.

A történetet modernizálták, vagyis áthelyezték a 2004-es helyzetnek megfelelően. Itt Joanna (Nicole Kidman – Más világ, Stoker) már egy nagy népszerűségnek örvendő televíziós csatorna programigazgatója, aki éppen egy nagyszabású ünnepségen mutatkozik be nekünk.

A hatalmas kontraszt a két film között már itt fellelhető, hiszen itt megkapjuk azt, amit sokan érzünk: a nők most már vezető pozícióban vannak, a férfiak pedig papuccsá válnak. Persze erős túlzással, ám mégis elgondolkodtató, hogy egy csak nőknek szóló valóságműsorokat gyártó televíziós csatorna programigazgatója és főnöksége is szinte csak nőkből áll, miközben ezek a műsorok mind arról szólnak, hogy a nők mi mindent meg tudnak tenni a férfiakkal ellentétben.

És valóban. A nők helyzete, bár még mindig nem a legjobb, de el tudták érni, hogy egy férfi ne tudjon mellette megszólalni. Csoda, ha Stepfordban a férjeknek ez nem tetszik, és visszakívánják az ötvenes évek Amerikáját? Amikor a nők még saját magukat hajtották, és kötelességüknek érezték a házimunkát. Nos, Stepfordban ezt kapjuk meg.

Nevezhetjük a filmet egy amolyan inverz változatnak is, melyben a nők már ki tudtak teljesedni, és a férfiakat kezdték elnyomni. Érdekes meglátás, amit én csak dicsérni tudok, hiszen így van értelme a feldolgozásnak. Ám a készítők nem érték be ennyivel. Nem hiába kértek fel két humorban jártas embert a film elkészítésére, hiszen itt már nem egy horrorról beszélünk, hanem egy sötét komédiáról. Illetve egy enyhébb sötét komédiáról.

Ugyanis a film idilli hangulatán és a város lakóinak abszurd viselkedésén az ember önakaratán kívül is nevet, ám mikor a sötét titkok előbukkannak, ott mintha meginogna ez a derűs hangulat és sötétebb tónust venne fel. A vége felé érződik ez a leginkább, hiszen addigra már egyértelművé válik, mi folyik a háttérben, és egy enyhén groteszk, bizarr jelenetsorozat tárul a szemünk elé.

Szóval a készítőkről nem mondható el, hogy nem tudták, mit csinálnak. Nagyon is tudták, milyen filmet akarnak ők forgatni, ám ez a kettősség valahogy mégsem passzol. Mindenesetre érdekes hangulatot teremt.

A színészek… Nos, ott már nem egészen vagyok biztos a tudatosságban. Nicole Kidman itt is helytáll, ám a frizurája borzalmas, és mintha a forgatás előtt megnézte volna Meg Ryan összes filmjét, hogy ugyanúgy tudjon artikulálni, mint ő. A mellékszerepekben felbukkan még Bette Midler Bobbie szerepében, aki bár nem rossz, de valahogy kissé túljátssza a szerepét. A férj szerepében Matthew Broderick, akit őszintén szólva én borzasztó színésznek tartok, és itt sem alakít jobban egy közepesen átsült krumplinál. De illik kiemelnem Glenn Close-t és Christopher Walkent is, akik tulajdonképpen nem okoztak csalódást.

Összességében én mindkét filmet ajánlom megtekintésre, ugyanis megvannak az erényeik, továbbá a 2004-es filmet sikerült némileg továbbgondolni, ami szerintem szintén jól működik.

A stepfordi feleségek (1975): 8/10 IMDb | mafab

A stepfordi feleségek (2004): 7/10 IMDb | mafab