Újabb különleges vendégírást olvashattok nálunk, melyet Thasaidon küldött nekünk, ezúton is nagyon köszönjük! Az elemzést több részletben közöljük.

A törvény nevében című krimisorozat rajongói jó eséllyel találkozhattak Thomas Ligotti nevével, elvégre amellett, hogy a történet erős utalásokat tartalmaz az amerikai gótikus irodalmi hagyományokra – mindenekelőtt Chambers Carcosa-legendáriumára, mely a DeltaVisionnél magyar nyelven is bemutatásra kerül –, a főhős gyakorlatilag egy az egyben Ligotti világnézetét képviseli, olyannyira, hogy olykor szó szerinti idézetek is elhagyják a száját, ami miatt – leginkább megmosolygást érdemlő – plágiumbotrány is kirobbant az Egyesült Államokban. Ligotti ily módon talán kicsivel ismertebbé válik a szélesebb közönség számára, ugyanakkor tudni illik, hogy ő már A törvény nevében előtt is amolyan élőlegenda-számba ment a rémtörténet-irodalom berkeiben írásainak semmihez sem fogható tónusa, végletes nihilizmusa, valamint szerzőjük különc személyisége miatt. Az alábbiakban e furcsa, ámde az írott borzongás világában megkerülhetetlen szerzet munkásságáról szeretnék rövid – és bízvást állíthatom, hogy a, khm, magyar interneten hiánypótló – összefoglalót nyújtani. Az ismertetőt, mivel elég hosszúra nyúlt, négy részre osztom. Az elsőben általánosan jellemzem a szerző stílusát, nézeteit. A másodikban egyes konkrét műveit értékelem. A harmadikban a Lovecrafthoz való hasonlatosságához teszek néhány megjegyzést. Végül a negyedikben rövid tájékoztatást nyújtok az esetleges érdeklődőknek a szerzővel való alaposabb megismerkedés lehetőségeit illetően.

I.

Thomas Ligotti 1953-ban született Detroitban. Élete bizonyos szempontból átlagosnak mondható: általános, gimi, egyetem, majd szerkesztői munka egy kis kiadónál, semmi gyerekkori abúzus, árvaság, bűnügyekbe keveredés vagy efféle. Ugyanakkor az alkoholt és a kábítószert alkalomadtán nem vetette meg. Tizennyolc éves koráig hívő katolikus, aki annak rendje s módja szerint rettegett a pokoltól, nagykorúvá válásával azonban végleg elvetette a hit utolsó morzsáit is. Pszichológiai állapota minden, csak nem hétköznapi: saját bevallása szerint ún. anhedóniában szenved, vagyis képtelen arra, hogy örömet érezzen, és elmondása szerint mindentől retteg. A sztereotípia szerint az „őrült művészek” alkati-természeti „defektusai” szolgáltatják az ihletet egyedülálló alkotásaikhoz, Ligotti esetében azonban a hatás olykor ellentétes: interjúi szerint pszichikai rendellenessége néha olyan súlyosra fordul, hogy gyakorlatilag a világon semmihez – így az íráshoz – sincs kedve. Ez magyarázatot adhat alkotásainak szűkösségére is: hatvanegy évesen tizenhat önálló kötetet tudhat maga mögött, melyek azonban viszonylag kis terjedelműek és nem csekély átfedést mutatnak. Szerzőnk gyakorlatilag sehol nincs a modern horrorirodalom olyan iparszerű regénygyárosaihoz képest, mint amilyen – legendásan – Stephen King. A mennyiség természetesen semmit nem árul el a minőségről, azt mindenesetre láthatjuk, hogy Ligotti meglehetősen kilóg a sorból egy olyan korban, amikor a tömegtermelés kényszere az irodalomban is érezteti hatását.

Ligotti műfaja a novella, ezzel a rémtörténet XIX. és kora XX. századi klasszikusainak sorába áll. Leghosszabb fikciós írása a My Work Is Not Yet Done, ami nagyjából 140 oldalt tesz ki. 2004-ben kiadott egy szűk kötetnyi verset, 2010-ben pedig megjelent nem fikciós alkotása, a Conspiracy against the Human Race, melyben személyes világnézetét fejti ki. Többi könyve novelláinak hosszabb-rövidebb foglalata.

A horror világába a szerzőt Shirley Jackson The Haunting of Hill House című klasszikus rémregénye, valamint Arthur Machen munkái vezették be. Ennek nyomán felkutatta a zsáner egyéb klasszikusait, Poe-t, Blackwoodot, Lovecraftot, és ily módon megtalálta saját hangját. A legnagyobb hatást Lovecraft gyakorolta rá, aki nem csupán stílusát, témaválasztását, de egész gondolkodását is befolyásolta. Magyar vonatkozású érdekesség, hogy Csáth Gézát is kedvelt írói között említi (egész pontosan a méltatlanul negligált írók egyikeként utal rá, de ebből feltételezhető, hogy kedveli is a munkásságát). Az előző bekezdésben említett két kivételtől – melyek egyébként szervesen kapcsolódnak életműve fő csapásvonalához –, valamint egy Brandon Trenzzel közösen írt forgatókönyvtől eltekintve (amit X-akták-forgatókönyvként készítettek el, de sosem lett belőle epizód) a rémtörténeteken kívül semmi egyebet nem alkotott, nyilatkozatai szerint erre nem is lenne képes.

A rémtörténetek terén az ideált Lovecraft jelenti számára, akitől először a Cthulhu hívását olvasta. A Lovecraft-életművön belül annak körvonalazatlan rémségeket felvonultató, rémálomszerű szakaszát méltatja, és mélyen kritikus az író kései, fantasztikus-realisztikus alkotásaival szemben (amilyen például az Árnyék az időn túlról vagy Az őrület hegyei). Kedvence az Erich Zann muzsikája, épp annak megfoghatatlan, körvonalazatlan szörnyűségei, lesújtó atmoszférája, látomásszerűsége miatt; legtöbb művében ő maga is ezt a vonalat viszi tovább. Szerinte a rémtörténet akkor jó, ha sikerrel közvetíti a leírhatatlan iszonyatot, függetlenül attól, hogy az átélt eseménysor mennyire valószerű – akár a rémálom, amely akkor is hatásos lehet, ha egyébként az abban történtek homlokegyenest szembemennek ismert világunk legalapvetőbb törvényeivel. A rémtörténet célja az, hogy a létezés eredendő értelmetlenségét és borzalmasságát hitelesen érzékeltesse az olvasóval.

Ligotti univerzuma céltalan és kaotikus, melyben a puszta létezés egy merő iszonyat. Szerinte az emberiség számára leginkább kívánatos állapot a tökéletes szenvtelenség, az elme abszolút kiüresítése, a lét értelmetlenségébe való beletörődés. Ez látszólag hasonlít a buddhista vágymentesség tanára, ám Ligottinál nincs szó holmi emelkedett spirituális állapotról, belső békéről: a vágyakról, az egóról való lemondással az ember eggyé válik a vak, arctalan anyagi világgal. A létezésnek nincs önmagában vett értelme, az emberiség nem halad semmiféle fejlődés irányába, a világegyetem tökéletesen közömbös iránta. Az élet rémálom, melyből az emberi öntudat eldobásával, a tudattalan „anyagságba” való belefeledkezéssel menekülhetünk meg. A Ligotti-világ mentális alapállapota az abszurd Camus által jellemzett élménye: a rendre törekvő elme szembesül a lét esszenciális rendezetlenségével. A kiút azonban nem valamiféle pozitív ideál megalkotása és hajszolása, hanem a káoszba való belefeledkezés.

Ligotti életműve filozófiai alapvetéseinek fikciós foglalata, ami prózájának visszatérő motívumaiban remekül tetten érhető. Festett mosolyú, nevetésre képtelen bohócok néznek farkasszemet a dermesztő realitással, manökenek, marionettbábuk szimbolizálják ún. „egyéniségünk”, „identitásunk”, „énünk” illuzórikus voltát, kiüresedett, fókusztalan tekintetű „megvilágosodottak” bolyonganak fel-alá céltalanul, várva, hogy mi is csatlakozzunk soraikhoz. A fizikai környezet és a narratív struktúra is ezt az entrópiát tükrözi. Gyakran találkozunk romos épületekkel, mi több, a „végső igazsághoz” jellemzően ilyen létesítményekben lehet hozzájutni. Sötét bolyongásunkat rozzant, lecsúszott alakok kísérik, így például a fényes pályájukat maguk mögött hagyó, a lét abszurditására ráébredő, és emiatt kétes tevékenységet folytató, kétes közegbe kerülő tudós alakja visszatérő motívum. Az egymást követő események pedig nélkülözik a józan racionalitásnak még a csíráját is: aki Kafkát kedveli, és nem ódzkodik a nyílt természetfelettitől, Ligottit valószínűleg imádni fogja.

Természetesen nem feledkezhetünk meg a mester munkásságának árnyoldalairól sem. Az, hogy fikciójában személyes világnézetét fejti ki, egyúttal kritikus pont Ligotti élvezhetőségében: novelláit nem ajánlatos nagy mennyiségben egymás után olvasni, sőt, könyveit sem érdemes elejétől a végéig egyszerre elolvasni. A történetek könnyen monotonná válnak, hiszen egyet-kettőt megismerve mindegyiknek betájolható a „tanulsága”. Ligottira rá kell hangolódni, jól sikerült novellái olyanok, mint az ínyenc sörök: nem arra valók, hogy gépiesen fogyasszuk őket gyors egymásutánban, hanem arra, hogy egy méltó pillanatban, fesztelenül (vagyis hát rendkívül feszülten) a végsőkig kiélvezzük egyéni zamatukat.

További nehézség Ligotti olvasásánál az, hogy szerzőnk hajlamos a redundanciára. Valamiért szereti egy novellában körülbelül tízszer értésünkre adni, hogy – teszem azt – az adott teremben csüngő egyetlen szem villanykörte az a villanykörte – és nem más –, amelyet annak a szobának a megvilágítására használnak. Ez a benyomás már első Ligotti-élményem során kialakult, és később egy interjúját olvasva megerősítést is nyert: Ligotti saját elmondása szerint tudatosan alkalmazza ezt az eszközt, hogy valamiféle költőiséget, ritmikát csempésszen prózájába. Lehet, hogy a nem anyanyelvűként való olvasás az oka, de szerintem ez a cél egyáltalán nem teljesült, és csak fölöslegesen megnehezíti a befogadást.

Olvasótól függ, mennyire zavaró – számomra alig –, meglepőnek azonban semmiképp sem tekinthetjük azt, hogy Ligottinál nem sok jellemmel találkozunk. Ha Ramsey Campbell emberábrázolása annyira eleven, hogy karakterei szinte előlépnek az oldalakról, Ligottié – kissé sarkosan fogalmazva – egy félvak parasztgyerek firkálmányához hasonlítható, amit a tizenkét órás robot után karistolt az ajtóra az alkonyati homályban. Az emberalakok csupán közvetítők, akiken keresztül feltárulnak előttünk a lét dermesztő titkai, ezek árnyékában minden, ami emberi, múlandóvá, értéktelenné válik. Az emberek voltaképp csak bábok, akik öntudatlanul táncolnak az elkerülhetetlen végzet felé – ehhez pedig nincs szükség különösebben izgalmas személyiségre.

Azt is el kell mondani, hogy Ligotti nem egyenletes színvonalú. Elképesztő víziói vannak, ám ezeket sokszor képtelen egy hatásosan elrendezett irodalmi alkotássá egybegyúrni. Medusa című novellája ennek iskolapéldája: a cselekmény kellemesen, kíváncsiságunkat fokozatosan fenntartva halad előre, az olvasó izgatottan várja a csattanót, ami azonban jóformán elmarad, mert harmatgyenge és tökéletesen érthetetlen. Ligottinak határozott képe van a világról, ami finoman szólva nem rózsaszín, a jól felépített cselekmény hiánya vagy a hatástalan képek alkalmazása azonban nem egyszer erőtlenné teszi az egyébként zseniális, de legalábbis ígéretes alapötletet. Művészien lecsiszolt, fokozatos feszültségkeltés és csattanó helyett lomhán, rémálomittasan hömpölygünk együtt Ligotti dermesztő rémálomfolyamával, mely irgalom és részrehajlás nélkül kimossa belőlünk „személyiségünk”, „akaratunk” illúzióját. Ez pedig néha működik, máskor viszont egyszerűen nem.

folytatása következik