Aneesh Chaganty szinte azonnal berobbant a köztudatba debütáló rendezésével, a Keresés című filmmel, ami 2018 egyik igazi gyöngyszeme lett. A film egy igazán feszült és izgalmas thriller volt, amit az akkor még eléggé újszerű operatőri megvalósítás is megtámogatott, ezzel egyből ismertté téve Chaganty nevét. Idén érkezett meg a rendező második filmje, ami továbbra is a thriller műfaján belül halad tovább. Egy olyan közismert és felkapott debütáló rendezés után, mint a Keresés, akarva akaratlanul is felmerül az emberekben az a kérdés, hogy vajon a rendező képes e megismételni a nagy sikert, vagy akár egyenesen meg is tudja haladni azt, vagy csak a kezdők szerencséje, és egy egyszeri remek koncepció segítette őt? Akárcsak a Keresés, a Fuss is igazán fontos és lényeges témákkal foglalkozik, de szerencsére a rendező meg sem próbálja másolni korábbi munkáját, hanem igyekszik, hogy új filmje képes legyen a saját jogán helyt állni.

Chloe (Kiera Allen) egy mozgáskorlátozott tinilány, aki emellett még asztmával, és más egészségi gondokkal is küszködik. Kettesben élnek anyjával (Sarah Paulson), aki igazán odaadóan és önfeláldozóan neveli és ápolja lányát, akinek igyekszik a lehető legbiztonságosabb környezetet biztosítani. Viszont tizenhét éves korára már Chloe szeretne a saját erejéből boldogulni, és a betegségeiből adódó nehézségek ellenére is a kezébe venni élete irányítását. Ezért jelentkezik is az egyetemre, ahova nem is kevés esélye van a bekerülésre. Anyja látszólag mindenben támogatja, ám egy nap Chloe egy addig nem látott, különös gyógyszerre lesz figyelmes a többi között. Kíváncsisága, és anyja viselkedése nem hagyja nyugodni a lányt, aki egymaga kutakodni kezd a rejtélyes gyógyszer eredetével és hatásaival kapcsolatban, és ezeknek a nyomán Chloe egyre aggasztóbb dolgokra kezd rájönni.

A Kereséshez hasonlóan Chaganty itt is egy alapjában véve egyszerű alapsztorival áll elő, de ebből még is sikerül kihoznia egy vegytiszta thrillert. Ennek egyik sarkalatos eleme, hogy a rendező jó érzékkel kezeli az arányokat, nagyon jól tudja, hogy mit akar elmesélni, és nem dúsítja fel a történetet felesleges mellékszálakkal, hanem csak az igazán lényeges dolgokra koncentrál. A rövid, és kezdetben békésnek tűnő felvezetés megteremti számunkra az alaphelyzetet, ami első ránézésre még egy jó kis drámának is megágyazhatna egy egyedül álló anya, és annak mozgássérült lányával való konfliktusáról. Bár más szereplők is vannak a filmben, a cselekmény mindvégig a két főszereplőre, Chloe-re, és az anyjára, Dian-re koncentrál, és a sztori háromnegyede is az ő házukban játszódik. Emiatt részben akár kamara-drámának is nevezhetnénk, bár a film jóval lazábban kezeli ezt a formulát ahhoz, hogy indokolt legyen a megnevezés. A felvezetés után a rendező szép lassan kezdi csepegtetni a baljós jeleket, és ezek is szépen, ízlésesen vannak adagolva. Nem váratlan, otromba módon taszítanak bele minket a terrorba, hanem szép fokozatosan vezetnek bele minket, hogy Chloe-val együtt éljük át a lassan bekúszó paranoiát, félelmet, majd a kilátástalan rettegést. De miután már egyértelművé válik a helyzet, és az is, hogy Chloe-nak jóformán az életéért kell küzdenie, még ezután sem válik semmi erőltetetté, vagy hatásvadásszá. Chaganty tisztában volt vele, hogy meddig érdemes feszíteni a húrt, és mi az a pont, amin túl már fárasztóvá és hiteltelenné válna. Filmje mindvégig megmarad ezen a határon belül, a realitás talaján kezelve a helyzetet, és ebből is remek dolgokat sikerült kihozni.

A cselekmény egészét lényegében Chloe és Diane párharca adja meg, amiben már remek kiindulópontot biztosít Chloe kiszolgáltatott helyzete, és az anyja szinte zsarnoki magatartása, hogy minden áron és minden eszközzel a lányára erőltesse saját akaratát. Többen is a Tortúrához hasonlították a filmet, ami nem is véletlen. A két mű eléggé hasonló eszköztárral és hatásmechanizmussal dolgozik, de szerencsére a Fuss még így sem érződik olcsó másolásnak, hanem inkább tisztelgésnek, vagy egy sajátos homage-nak. Ami azért is vicces, mert a filmben több Stephen King utalás is megjelenik. A rendező már a keresésben is nagyon minimális megpedzegetett egy olyan témát, ami itt központi szintre emelkedik, ez pedig az, hogy a veszély forrása a szeretteink között, sőt egyenesen a saját családunkban keresendő. Mert az még egy dolog, ha valaki fenyegeti az életünket, de sokkal személyesebbé válik ez, és ezáltal még elborzasztóbbá, ha olyas valaki teszi ezt, akiben egész életünkben megbíztunk, legyen az a saját szülőnk ,vagy gyermekünk. Ezzel az elemmel nem kevés pszichológiai terrort is beemel a rendező, amit szintén remekül sikerült ábrázolni. Ehhez pedig könnyen hozzá lehet kapcsolni egy másik fajsúlyos témát, mégpedig a túlzott szülői gondoskodás témakörét. Azt az állapotot, amikor a szülő minden áron az irányítása alatt akarja tartani gyermeke életét, de olyan formában, ami már túlmutat a hétköznapi szeretet határain, és kegyetlen önzésbe megy át. Ilyenkor a szülő kínosan rátelepszik a gyermekre, mert csak a szülői szerepben látja élete egyetlen értelmét, és gyermeke jelenti számára a világot, de ez a rátelepedés, és a másik életébe való beleavatkozás több kárt okoz, mint gondolnánk. Ez pedig csak még kiélezettebbé válik akkor, amikor a gyermek már a felnőttség kapujában szeretne önállósodni és élni a maga életét, de az önző szülő ezt nem hagyja, és akár tudatosan, akár tudattalanul, de ott tesz keresztbe gyermekének, ahol csak tud, hogy ő maradjon meg a gondoskodói és védelmező szerepkörben. Nos, bizonyos olvasatban a Fuss ennek a jelenségnek a legszélsőségesebb ábrázolása, és aki elfogadja ezt a verziót, pláne ha személyesen is érinti a téma, annak egy plusz pontot fog adni a film élvezeti faktorához.

Egy ilyen történethez elengedhetetlen két jól működő főszereplő, hiszen az ő játékuk és a köztük lévő hiteles feszültség adna igazán erőt a történetnek, és szerencsére a Fuss ezen a területen is remekel. Sarah Paulson élete egyik legjobb alakítását nyújtja az érzelmileg és mentálisan labilis Diane szerepében. Karaktere végig baljós, és egy pont után kifejezetten ijesztővé és fenyegetővé válik. Nem éri el Kathy Bates szintjét (csak hogy maradjunk a Stephen King hasonlatoknál), de így is egy figyelemre méltó alakítással szolgál a számunkra. Aki viszont tényleg igazi meglepetésnek számít, az a lányát, Chloe-t játszó Kiera Allen. A hölgynek ez az első igazán komolyabb szerepe, de már itt hatalmasat sikerült bizonyítania. Teljesen hitelesen és szerethetően hozza a karakterét, mindvégig tudunk izgulni érte, és azt is sikerül elérni, hogy átérezzük félelmét és szorongását. Ez minden tekintetben egy tökéletes bemutatkozás volt a számára, és nem lepne meg, ha a jövőben egyre többet foglalkoztatnák őt a filmvilágban. Fantasztikusan működik a kémia közte és Paulson között, a levegő valósággal izzik, amikor ők ketten együtt szerepelnek. Kettejük párharca végig hiteles és nyomasztóan átérezhető, és ez az, ami igazán megadja a szívét-lelkét ennek az amúgy is remekül összerakott filmnek.

Chaganty újfent bizonyította, hogy egy nagyon is tehetséges és figyelemre méltó filmkészítő, aki idővel még igazi kultrendezővé is válhat. Eddigi két filmjével nem keveset tett hozzá a 21. századi thriller alakulásához, és remélhetőleg a jövőben sok hasonlóan igényes és színvonalas produkcióval fog megörvendeztetni minket.