Sidney Prescott első ránézésre tipikus szomszéd lány, aztán kiderül, hogy az édesanyját brutális módon meggyilkolták. Ez pedig rányomja a bélyegét az amúgy se olyan egyszerű tini életére. Az apja sokat van távol, az anyjáról folyamatosan pletykálnak, a pasijával is gondok vannak. Ez is bőven elég lenne, de itt még nem állunk meg. Woodsboro kisvárosát ismét egy gyilkosság rázza meg. Egy maszkos gyilkos szedi áldozatait a városban és senki nincs biztonságban.

Olyan tizennégy éves lehettem, amikor először láttam a Sikolyt. A Cápa után a másik legmeghatározóbb horrorélményem volt. Nyilván be voltam ijedve a gyilkostól, de nem ezért ragadt meg annyira bennem. Sokkal inkább amiatt, mert volt stílusa és humora. Sok mindent akkor még nem értettem meg belőle, hiszen ekkor még eléggé hiányos volt a horrorfilmes tudásom (ezt azóta sikerült orvosolni), de már akkor is feltűnt, hogy ez a film több, mint egy kaszabolós, vajon ki lehet a gyilkos tematikájú tinihorror.

Azóta sok-sok év eltelt (nő vagyok, szóval ne firtassuk mennyi), én pedig olyannyira imádom ezt a filmet, hogy még egy helyet is szenteltem neki tetoválás formájában a hátamon. Évente újranézem és nem csak ezt, hanem a többi részét is. Én még a harmadikat is szeretem (de ezt majd az erről szóló cikkben kifejtem). A Sikoly a horror műfajának egyik mérföldköve, melynek akkora jelentősége van, mint a Psycho-nak vagy éppen a Halloween-nek. Wes Craven úgy tudott a tömegeknek horrort készíteni, hogy közben kiszolgálta az imádott műfaj fanatikusait is. A film főszereplői horrorokat néznek, ezekről beszélnek, ezekből idéznek, a velünk történteket horrorokhoz hasonlítják. Ráadásul az egész film tele van utalásokkal, a horror nagyjainak megidézésével és még arra is képes, hogy saját magán és a műfajon nevessen. Kigúnyolják a kliséket, elég csak Tatum és a Ghostface jelenetére gondolnunk, vagy az egész nyitójelenetre és persze Sidney beszólásaira. Ugyanakkor ott van benne a tisztelet is és a műfaj iránti szeretet.

Kevin Williamson állítása szerint pár nap alatt dobta össze a forgatókönyvet egészen egyszerűen azért, mert nem volt pénze. Mivel imádta a Halloweent és a slasher műfaját, ezért ezekből merített ihletet (állítólag munka közben végig a Halloween zenéjét hallgatta), Wes Craven pedig nagyon jó érzékkel nyúlt az alapanyaghoz. A karakterek szerethetőek és annak ellenére sem lehet rájönni ki a gyilkos, hogy a cselekményben rengeteg nyomot hagynak a nézőknek. Fordulat van benne bőven és még odáig is elmerészkednek, hogy annyira kitekintenek saját magukra, hogy felsorolják a slasher szabályait, majd pedig jól felrúgják ezeket. A fekete humor nagyon a helyén van, Stu valami egészen zseniális karakter, de persze, mint minden horrorfanatikusnak, nekem is Randy a kedvencem. Billybe meg tiniként kicsit még szerelmes is voltam. :) De ott van még Gale és Dewey párosa, valamint egy kifejezetten szerethető final girl, Sidney, akivel könnyen lehet azonosulni és izgulni érte.

Az a legjobb a Sikolyban, hogy unalomig ismert panelekből építkeztek, mégis képesek voltak megújítani ezeket. Gondoljunk csak a gyilkosra, akit a trendnek megfelelően beöltöztetnek, de ettől még nem lesz belőle egy olyan kérlelhetetlen gyilkológép, mint Myers, Jason vagy Bőrpofa. Ettől pedig sokkal valóságosabbá válik a cselekmény. Ez a gyilkos nem egy természetfeletti erővel rendelkező alak, hanem egy hús-vér ember, akit meg lehet dobálni sörösüvegekkel és képes arra, hogy folyamatosan megbotoljon valamiben. Ám ettől nem lesz kevésbé fenyegető vagy veszélyes, sokkal inkább valóságos. El tudjuk hinni, hogy bárkivel megtörténhetnek ezek a szörnyű dolgok. Mindenki lehet áldozat, de gyilkos is.

A Sikolyon nem fog az idő kereke, nem a fiatalkori nosztalgia miatt marad élvezetes, hanem azért, mert ismeri, érti, szereti a horror műfaját. A szereposztás remek, a karaktereket imádjuk, baromi jó a feszültségfaktora, a suspense jeleneteket profi módon rendezték meg, a szövegkönyv pedig fordulatos és folyamatosan idézhető. Nevet magán, ugyanakkor véresen komolyan veszi a látottakat, így nem válik paródiává. Megkerülhetetlen klasszikus, mely időről-időről előkerül és képes arra, hogy reflektáljon a környezetére, a műfajra és persze saját magára, miközben görbe tükröt mutat és cinkosan kikacsint a nézőkre.

IMDb | mafab