Nehéz szavakba önteni az érzéseket, amiket a Sikoly franchise legújabb darabjának megtekintése után éreztem. Ismerős érzések voltak. Ismerősek, de alapvetően mások, mint a 2022-ben bemutatott elődesetében. Mivel ezen cikk megszületéséhez jól jött egy kis múltidézés ezért elolvastam a tavalyi cikkemet és megdöbbentett, amit egykor megfogalmaztam – konkrétan a véleményemre és az értékelésre gondolok. Ugyanis az ott elhangzottak rendkívül pontosak. Az idei alkotás pedig képes arra, amire az ’22-es még nem is lehetett. Bátran válaszolja meg a kérdést: szükségünk van-e egy újraindított szériára? A választ viszonylag gyorsan megkapják azok, akik jegyet váltanak az alkotásra.

Tara (Jenna Ortega) és Sam (Melissa Barrera) igyekeznek elfelejteni – vagy legalább valamilyen módon feldolgozni – a woodsboro-i történéseket és New Yorkba költöznek. Azonban a rejtélyes gyilkos ezúttal is megtalálja őket és az életükre tör…

A fenti kétmondatos történeti összefoglaló tökéletesen lefedi azt, amit a vásznon láthatunk, mivel ezzel tölti ki Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett rendezőpárosa a film kicsivel több, mint két órás (!!!)játékidejét. Történnek ugyan események, van nyomozás és Courteney Cox is visszatér, de kérdem én: miért? Mert, hogy ezért felesleges volt az egyszer biztos. Ghostface ugyan sosem volt annyira karakteres antagonista, mint a slasher műfaj titánjai, de tény, hogy üde színfoltot jelentett a zsáneren belül – főleg, amíg Craven terelgette az útját. Itt már ez a tulajdonság is elvész: egy egyszerű kabáttá válik, valamivé, amit bárki magára ölthet, hogy átlényegülve kegyetlen gyilkosságokat kövessen el. Ez olyannyira igaz, hogy nem tartom kizártnak, hogy a VIII. vagy a IX. részben már Tara egykori szomszédjának a keresztapjának az unokája fog revansot venni a testvéreken – egy teljesen jelentéktelen indokkal, elnyúló órákon át fullasztja majd meg a történetet, a filmet és sajnos a nézőket is. A „alapnégyest” alkotó karakterek ugyan még tolerálhatóak az idő nagy részében, de sorsuk és kálváriájuk szinte semmilyen reakciót nem képes kiváltani a nézőkből. A rendezés semmiben sem különbözik a tavalyi darabtól, ahogy a színészi játék sem. A történet – vagy az a valami, amit annak neveznek – egy A/4-es papírlapon is bőven elfért, de lehetséges, hogy egy nagyobb szalvéta is elég volt ahhoz, hogy a film teljes történetét rögzítsék rá.

Az alkotás egyetlen egy dologban képes felülemelkedni elődjén, ez pedig nem más, mint az explicit, naturalista erőszak ábrázolás, aminek köszönhetően megkaphatta az „X” besorolást az illetékes bizottságtól. Ez lehet, hogy néhány nézőknek felkelti majd az érdeklődését, de csalódni fognak azok, akik emiatt szavaznak majd bizalmat a mozinak. Tény, hogy bizonyos jelenetekben egész bátor a film, de nagyon – NAGYON – távol áll az olyan valóban brutálisan erős alkotásoktól, mint például a Martyrs. A Scream „reboot”-jának folytatása valójában egy teljesen felesleges, unalmas tinihorror, ami néhány önreflexiót is megenged magának, de már szinte csak kötelező elemként. Ha az előző film kapcsán felmerült bennem az, hogy tisztelgés Craven előtt, akkor ez felér egy blaszfémiával. A bevezetőben feltett kérdésre pedig egyértelmű a válasz. Nincs szükség újabb Sikoly filmre. Ghostface jelmezét remélhetőleg jó ideig senki nem ölti majd magára és talán megmarad úgy az emlékezetünkben, ahogy egykoron zseniális szülőapja megálmodta. Ennek már pár évvel ezelőtt meg kellett volna történnie. Szebb hely lenne úgy a világ…

IMDb