A science-ficton, a horrorhoz hasonlóan, az egyik legalkalmasabb műfajnak bizonyult az évek során arra, hogy bemutassa az emberi lélek és a társadalom sötétebbik, önpusztítóbb oldalát. Számtalan megkerülhetetlen klasszikus készült már ebben a szellemiségben, és készül a mai napig is, erre talán korunkban a Black Mirror sorozat az egyik legjobb, legékesebb példa. Az utóbbi időben jó pár hatvanas és hetvenes évekbeli produkcióhoz volt szerencsém, és szinte minden esetben szembesülnöm kellet vele, hogy ezek a filmek témájukat tekintve nem, hogy nem évültek el az évek során, hanem némelyikük még aktuálisabb is, mint valaha. Arról nem is beszélve, hogy ezek közül sokan jóval bátrabban, erőteljesebben és húsbavágóbb módon prezentálják mondanivalójukat, mint jó pár mai filmalkotás. Ebbe a kategóriába tartozik bele John Frankenheimer 1966-os filmje, a Második lehetőség, ami történetét tekintve simán beillene még egy Black Mirror epizódnak is.

Arthur Hamilton (John Randolph) egy teljesen átlagos, középkorú bankár, unalmas, de megszokott és jól bevált élettel, amit talán ő sem szeret igazán, de már jól hozzászokott. A szürke hétköznapjait azonban váratlanul felforgatja két egymással szorosan összefüggő esemény. Egyrészt az, hogy egyik nap, hazafelé tartva, ahogy Arthur felszállna a vonatra, egy rejtélyes alak váratlanul megszólítja, és egy papír cetlit nyom a kezébe, közvetlenül a vonat elindulása előtt. A cetlin csak egy cím szerepel, semmi több. A másik felettébb felzaklató esemény pedig az, hogy Arthurt egy ismeretlen telefonáló keresi fel, aki váltig állítja, hogy ő Charlie, a férfi régi jó barátja. Ezzel viszont az a probléma, hogy Charlie egy ideje már halott. Charlie meggyőzően bizonygatja, hogy a történtek ellenére ő nagyon is életben van, és megkéri barátját, hogy menjen el a cetlin szereplő címre, és ott majd mindenre választ kap. A cím egy titokban működő ügynökséghez vezeti el őt, akik segítséget nyújtanak azoknak, akik teljesen új életet akarnak kezdeni, maguk mögött hagyva eddigi sikertelen, reményvesztett, kudarcra ítélt életüket. Ez egy teljesen új személyazonosság felvételét jelenti, és olyan plasztikai műtétek és egyéb beavatkozások sorát, amiknek köszönhetően a kliens a szó szoros értelmében egy teljesen új emberré válik. Arthur végül a saját üres és értelmetlen életétől viszolyogva enged az ügynökség csábításának és belevág a projektbe. Az ügynökség meg is szervezi a férfi halálát, Arthur Hamilton hivatalosan eltávozott az élők sorából, és a műtétek végeztével egy jóval fiatalabb és erőteljesebb emberként, Antiochus „Tony” Wilson (Rock Hudson) festőművészként születik újjá. Kaliforniába utazva Tony el is kezdi élni új életét, ám ez közel sem bizonyul annyira egyszerűnek és ideálisnak, mint ahogy azt kezdetben elképzelte.

Már a főcím önmagában is iszonyatosan hátborzongató és nyomasztó atmoszférával operál, az ember elsőre még talán azt is gondolhatná, hogy egy horrorfilmet indított el. Ez a főcím röviden össze is foglalja, hogy mire számítsunk a filmtől, hogy aki esetleg úgy dönt, hogy ezzel inkább mégsem próbálkozna meg, az még idejében kiszállhat. Jobb is ezt tudomásul venni, mert ez a sötét, lélek és elmeőrlő atmoszféra végigkíséri az egész filmet, néhol eléggé pszichedelikus, rémálomszerű képsorokkal együttműködve. E tekintetben külön dicséret illeti James Wong Howe operatőri munkáját. Az általa alkalmazott fekete-fehér képi világ és a néhol álomszerű halszem optika kiváló vizuális interpretációként szolgál ehhez a történethez. Mert a Második lehetőség tényleg egy olyan film, amit ezekkel a vizuális eszközökkel lehetett a legméltóbb módon leforgatni.

A film egy iszonyatosan húsbavágó személyes sorstragédia bemutatása. Arthur személyében megkapjuk az átlagos szürke kisembert, akinek életét és fiatalkori álmait már felőrölte a hétköznapi élet mókuskereke. Sorsába teljesen beletörődve, álmait és vágyait elárulva végzi napról napra ugyan azt az értelmetlen taposómalmot, ami csak arra jó, hogy szép lassan elsorvasztja és eleméssze az egyént. Önmagától talán nem is keresné belőle a kiutat, ha Charlie barátja nem hívja fel. Ekkor nyílik meg számára a lehetőség, amibe kezdetben eléggé vonakodva megy bele, de aztán átlépi azt a határt, ahonnan nincs vissza út, és esélye nyílik arra, amire sokaknak nem. Újrakezdeni az életét, és megvalósítani álmait. Szabaddá válhat a berögzült rendszer szabályai alól. Ám ezzel egy végzetes fausti alkut köt meg. Arthur ugyanis már saját eredeti életétől is teljesen elhidegült, viszont új személyazonossága, Tony sem az a figura, akivel olyan könnyen képes azonosulni. Ráadásul egy teljesen új világban kéne gondtalan fiatalként élnie. Egy olyan világban, aminek a szabadságát és önfeledségét hiába irigyelte, de ő tőle még is idegen. Saját múltját és valódi énjét nem tudja csak úgy maga mögött hagyni, ez pedig összeegyeztethetetlen a modern, forradalmi idők szellemiségével. Illetve az is kérdéses, hogy ez az új élet mennyire a saját döntése, és a saját be nem teljesült álmainak a megvalósítása, és mennyire a jóságos és mindenható ügynökség kreálmánya, úgy mond, egy készen kapott minta élet. Lehet, hogy szép, élettel teli és fényűző, de lehet, hogy még sem passzol hozzá. Ebben mutatkozik meg az a pszichológiai terror, ami a lehető legintimebb és legnyersebb módon mutatja be az identitásválság, és a kényszeresen felvett szerepek, valamint a megfelelni vágyás témáit. A hatvanas évek környezetében vizsgálva nem nehéz megtalálni az analógiákat és az egyértelmű társadalmi kritikákat. Ugyanis itt előkerül mind a bohém fiatalság pellengérre állítása, de főleg az ő életmódjuk után irigykedve, nyálcsorgatva vágyódó idősebb generáció számon kérése, akik a nyilvánosság előtt hevesen tiltakoznak ez ellen az életforma ellen, és mocskolják, ahol csak lehet. Közben pedig ők meg csak szenvednek az egyhangú, üres életükben, és titkon rajongva vágyják az általuk gyűlölt fiatalság könnyed életét.

Mindezt figyelembe véve pedig azt is kijelenthetjük, hogy a főszerepre, vagyis Arthur új, fiatal énjének, Tonynak a megformálására Rock Hudson a lehető legjobb, legzseniálisabb választásnak bizonyult. És ezt nem csak Hudson egyébként remek színészi alakítása miatt mondom. Hudson, akinek eredeti neve Roy Harold Scherer Jr. volt, egy igen népszerű színésznek számított Hollywoodban, aki sokakhoz hasonlóan keményen beleragadt a romantikus filmek hősszerelmes szerepébe, akiért minden nő odavolt. A magánéletben Hudson viszont titkon homoszexuális volt, a romantikus-komédiák világából igazán nem tudott kitörni, és elmondása szerint a Rock Hudson nevet is gyűlölte, amit nem is ő választott magának, hanem az ügynöke, aki természetesen a magánéletét is igyekezett távol tartani a nyilvánosság reflektorfényétől. Ez a szerep tökéletes volt Hudson számára, hiszen ebben szimbolikusan kiélhette a saját személyes frusztráltságait, lehetőséget adott neki, hogy kitörhessen a skatulyából és bizonyíthassa színészi képességeit, és kicsiben, de megtestesíthesse saját életét. Tony ugyanis az a figura, amit Hudson is mutatott a nyilvánosság felé. A tökéletes, fiatal és életerős álompasi, akire minden nő vágyik, és minden férfi olyan akar lenni, mint ő, ám a valódi személy, aki ezt az életet éli, annak ez egy teljesen jellemidegen és ráerőltetett szerep, aminek a folyamatos eljátszásába szép lassan beleroppan. Akármennyire zseniális szereposztás is volt ez, részben talán ennek is köszönhető, hogy a film a maga korában nem lett valami sikeres, hiszen a nézők túlságosan megszokták Hudsont a romantikus főhős szerepében, és nem tudták elfogadni őt egy ennyire másmilyen, vagy inkább egy ennyire komoly és sötét szerepben.

A másik ok pedig az eddig is egyértelműen érzékeltetett nyomasztó és idegborzoló, nem kicsit pesszimista hangvétel. A személyes pokoljárás, és az átlag kisember feszültségei mellett a film remekül reflektál a korszak paranoid hangulatára is, ami akkoriban sötét árnyékként telepedett rá az egész társadalomra. A film egy pontján van egy kisebb csavar, ami után a cselekmény szintet lép, és A testrablók támadásához fogható társadalmi iszonyat fészkeli be magát a történetbe, fokozva és továbbgondolva a film alapfelvetését. Ez a szinte már pszicho-thrillerbe átfolyó hangvétel uralja a film első és utolsó harmadát, ahol mesteri módon építenek a fokozódó feszültségre és a szilárdnak hitt környezet összeomlására. Ezzel viszonylag élesebb kontrasztban áll a film közepe, ami kicsit hétköznapibb oldalról mutatja meg Arthur új életét, és emiatt talán inkább úgy is érezzük, hogy ezek a részek jobban leülnek a többihez képest, és picit visszaveszünk a jól felépített tempóból. Persze ezekre a részekre szükség volt, és van is itt pár jó pillanat, de a kezdeti sötét lendülethez képest feltűnő lehet a váltás. Persze aztán hamar visszarántanak minket az egyre reményvesztettebb, paranoidabb krízishelyzetbe, ami egy olyan sötét és gonosz befejezéshez vezet el, ami még ma is kifejezetten hátborzongatónak és sokkolónak hathat. Nem áll szándékomban kifejteni, hogy mi történik a fináléban, de elég csak magam elé idézni az adott jelenetet, és már így is frászt tudok tőle kapni.

Számomra a Második lehetőség kérdés nélkül a műfaj egyik ékköve, ami már a maga korában is egy erős darab volt, de amellett, hogy filmes szempontból még ma is működőképes, tartalmát tekintve pedig talán napjainkban még aktuálisabb, mint valaha. Ez egy olyan film, amit tényleg mindenkinek látnia kell, aki csak egy kicsit is érdeklődik vagy a science-fiction, vagy pedig a film alaptémái iránt. Persze a kifejezetten sötét, kompromisszumot nem tűrő stílusa talán sokaknak nem nyeri el a tetszését, de ilyen témákról nem is lehet komolyan és hatásosan beszélni úgy, hogy közben finomkodjunk is. És az a helyzet, hogy ismét egy olyan filmmel van dolgunk, ami hiába örvend kultstátusznak a műfajon belül, a nagyközönség és a napjainkban klasszikusoknak nevezett produkciók között nem nagyon kap elég figyelmet. Jóformán a veterán filmrajongókon kívül alig ismeri valaki ezt az alkotást, és ez szerintem baj. Ugyanis pont az ilyen filmek azok, amik maximálisan érdemesek arra, hogy nagyobb közönséghez jussanak el, és örökre fennmaradjanak a köztudatban. De természetesen, azoknak a filmeknek, amik ilyen keményen és nyersen rávilágítanak az örökké jelen lévő főbb társadalmi és személyes egzisztenciális problémákra, azoknak sosem volt könnyű sorsuk.

IMDb | mafab